A dél-koreai Colony némileg megérdemeletlenül lett elsüllyesztve az idei cannes-i éjféli szekcióban. Tény, hogy minden egyes eleme ismerős lehet más alkotásokból, a végeredmény azonban egy lendületes, szórakoztató, és ami a legfontosabb, kortárs problémákra is decensen reflektáló horror.

A remek (és már tíz éves!) Vonat Busanba rendezőjének új filmje ismét villámgyorsan rohangáló zombikkal operál, vonat vagy pályaudvar helyett azonban ezúttal – a Romero-féle Holtak hajnalához hasonlóan – a kapitalista fogyasztás templomába, egy plázába helyezi a cselekményt. Ezenkívül kapunk őrült tudóst, hamar terjedő vírust nulladik pácienssel, pici hálózatelméleti filózást (Barabási beájulna!), kaptármentalitást hangyaszerű viselkedéssel, a vakcinát őrizgető kis csapat túlélőt annak minden sztereotip elemével (az önfeláldozó, a családjáért aggódó, a mindenkit bajba sodró elkényeztetett, a pragmatikus etc.) – szóval mindent, amit a Resident Eviltől a Negyedik fázisig és a Star Trek-féle borgoktól a Z világháborúig zombiszem és zombiszáj megkívánhat. (Sőt, még egy potenciális alternatív Majmok bolygója-eredettörténet csírja is benne van.)

Az említett hipermodern pláza bemutatótermében épp forradalmi biotechnológiákról konferenciázik egy cég, amikor egy volt kutatójuk elszabadít egy másodperceken belül fertőző vírust. Ez a kis huncutság kaptárszerű kollektív tudatba szervezi a fertőzötteket, akiknek (amiknek?) innentől kezdve egyetlen közös feladatuk lesz: növelni a kaptárt, megfertőzni másokat. Mint az idei slágersorozat, a Pluribus ismeretlen földönkívülijei, csakhogy itt ismert a királynő is: maga a bosszúszomjas őrült zseni, aki szerint ez a kór fogja megoldani az emberiség összes problémáját a kommunikációképtelenségtől a hierarchikusan szerveződő, egyenlőtlen társadalmakig. Zombvírus, mint a nagy kiegyenlítő – szempillarebegtetően naiv marxista riffelés, de a szép új világ egyelőre csak vértócsában manifesztálódik. Mint minden rendes nagy októberi forradalom esetében.

Ha van valami baj ezzel a filmmel, akkor az az, hogy a zombik nem igazán félelmetesek. De lehet, hogy csak megszoktuk őket, annyi érzékenyítő alkotás vállalta fel reprezentációjukat az utóbbi évtizedekben. A Kolóniában a címnek megfelelően kolóniába csoportosulnak, a plázából hangyabolyt varázsolnak, amin belül szabadon mozoghatnak. Eleinte bénácskán, aztán egyre ügyesbben, mint egy cseperedő nagybaba. Csak hová? Önmagukban – agresszivitásukat leszámítva – ugyanis elesett, buta lények, gyatra észleléssel, de közös kommunikációjuk által hihetetlenül fejlődőképesek lesznek. A kérdés így már csak az lesz, hogy az individuumokból álló szedett-vedett ciszhumán túlélőcsapat képes lesz-e legyőzni a fegyelmezetten fejlődő, a talán az evolúció új lépcsőfokát jelentő hordát? Melyik a hatékonyabb? Ha külön-külön hasznosítjuk képességeinket, vagy ha olajozott gépezetként mozgunk? Melyik a hatékonyabb csoport: a hibás egyéniségek gyűjteménye, vagy az egyforma közös tudat katonáié? Ki és milyen körülmények között feláldozható, és ki hozza meg a döntést? S ami talán a legérdekesebb: igazi kommuna-e a hangyaállapot, ha mégiscsak van egy főnöke, akinek csettintése parancs? Úgy tűnik, az emberek még a disztópikus kaptártudatban sem szabadulhatnak attól, hogy van egy felsőbb hatalom, aki irányítja őket, s aki bezzeg ragaszkodik ember mivoltához...

Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken lehet elmélázni, miközben a film a megszokott akció-horroros klisék kreatív mozgatásával épít némi feszültséget, amibe azért pici humort is vegyít, főleg amikor az akrobatikus mozgású fertőzötteket mutogatja kecskebukázás közben. Egyetlen igazán hajmeresztő mozzanata azért mégiscsak van: különösebb spoiler nélkül merem mondani, hogy a majmos jelenet az. Mert ha a retinaszűkületben szenvedő, összevissza vergődő zombiktól már nem is tudunk félni, emberszabású testvéreinktől még mindig lehet. Mintha benne lenne a pakliban, hogy most aztán igazán bosszút állnak rajtunk, mint korábban felsőbbrendű fajon.

A film őrült tudósa szerint az emberiség ősbűne a rossz kommunikáció, a hibás, elégtelen nyelvekre épülő civilizáció, amit a közös tudat instant vizuális információcseréjével lehet orvosolni. Nos, pont ebben nem jeleskedik a film, nem teremt új vizuális nyelvezetet, ugyanolyan bukdácsolva mesél (film)nyelven, mint az előtte járók. Nem baj: mi, a kaptárléten inneniek megszoktuk és szeretjük ezt is. Hamar nézzük meg ezt a filmet, mielőtt az amerikaiak megharapják remake-et készítenek belőle, és megfertőzik megfosztják mindentől, ami egy picit is különlegessé teszi!