Még nem késő elhárítani a katasztrófát, de valakinek meg kell állítania az őrületet – Gore Verbinski sci-fi-vígjátékba csomagolta kétségbeesett üzenetét, a Good Luck, Have Fun, Don’t Die pedig egyszerre rémisztő és pokolian szórakoztató.
Közel kilenc évig volt a „rendezők börtönének” foglya Gore Verbinski, miután A magányos lovas és Az egészség ellenszere is megbukott anyagilag. Pedig ha valakinek, A Karib-tenger kalózai 1–3. (és más jól sikerült hollywoodi filmek) rendezőjének feltétlenül lenne ma helye a filmiparban, hogy ne csak partra vetett halként vergődő szerzői filmesek és középszerű iparosok rendezzenek stúdiófilmeket. Verbinski egy olyan tehetséges, non-szuperhős rendező, aki legnépszerűbb filmjeiben képes tökéletes arányban ötvözni a kalandot és a humort (a Rango animációs Oscar-díjat is nyert!), és úgy szórakoztatja a nézőket, hogy közben nem nézi agyalágyultnak őket. Ami sajnos ma korántsem egyértelmű követelmény az amerikai filmben.
Ezzel együtt a Good Luck, Have Fun, Don’t Die relatíve kisköltségvetésű (23 millió dolláros), független produkcióként valósult meg. Eredendő dühe és szarkazmusa jól illik Verbinski nem túl explicit, de azért sok filmjén végigvonuló establishment-ellenességéhez, és a kényszerszünet utáni visszatérésként is tökös húzás. Ahogy Jack Sparrow kapitány is törvényen kívüliként tör borsot a Királyi Haditengerészet és a Keleti-Indiai Társaság orra alá, úgy az új film főszereplője is egy olyan szabadságvágyat képvisel, amely csábító példaként állhat a társadalomba betagozódó, annak játékszabályait vakon elfogadó néző elé. De változnak az idők: a Good Luck… szerint már a szabadságvágyról is csak akkor beszélhetünk, ha egyáltalán marad emberi élet a Földön.
A Matthew Robinson forgatókönyvéből készült Good Luck, Have Fun, Don’t Die [kb. Sok szerencsét, jó szórakozást, meg ne halj] disztópikus sci-fi vígjáték, amely mintha a Terminátor időutazós, pusztítós küldetését és a Minden, mindenhol, mindenkor késői kapitalista, túlfogyasztásos rémálmát ötvözné. A gyanútlan étkezde közönségét egy névtelen férfi (Sam Rockwell) lepi meg, aki azt állítja, hogy a jövőből érkezett, és szüksége van egy csapatra, hogy megállítsa a közelgő katasztrófát, amit egy mesterséges intelligencia túlságosan nagy hatalma okoz. Bár az étteremben még nem látjuk jeleit, az egyes karakterek előzménytörténetének megismerésekor egyértelművé válik, hogy már ebben a jelenben is meglehetősen bizarr következményei vannak a techfüggőségnek – a megismert történetek pedig mind hatással lesznek jelen küldetésre. A távolról sem elit csapat útja során további, a Danielek filmjének agymenéseit idéző példákat látunk a techcégek befolyásolási kísérleteire és az AI értelmetlen térnyerésére. Arra, hogy a dolgok valahogy már nagyon félrecsúsztak, eláraszt a hülyeség, az emberi kapcsolatainknak annyi, és nemsokára nekünk is.
A sci-fi és a vígjáték mellett azonban két, a filmtől eltérő médium eszközeit is használja Verbinski, mégpedig a szerepjátékokét és – ironikus módon – a videójátékokét. A szerepjátékokat idézheti a szedett-vedett társaság, akiket egy, ha nem is mindentudó, de tapasztalt mesélő vezet végig a küldetésen. A jövőből érkező férfi ugyanis már 117. alkalommal vág neki a dolognak – ezért több szereplőt név szerint ismer, tisztában van a képességeikkel és a lehetséges buktatókkal is. (Legalábbis egy részükkel.) A szereplőknek dönteniük kell, hogy mikor mit választanak a mesélő által felvázalt lehetőségek közül, hogyan szerelkeznek fel és hogyan oldják meg az adott helyzeteket. A videójáték-struktúra még egyértelműbb: ahogy A lé meg a Lolában, úgy itt is újrakezdhető a „pálya”, ha nem sikerült „végigvinni”, azonban ebben a filmben csak egyetlen kísérletet látunk a „végigjátszására”. A férfi többször hangsúlyozza, hogy a résztvevők tökéletes kombinációjára van szükség ahhoz, hogy sikerüljön a küldetés, az újrakezdésekkel pedig egyre közelebb és közelebb jut a győzelemhez. Nem mellékesen a győzelem itt nem egy piti bűntény elsimítását, hanem a Föld túlélését jelenti, az előző 116 kísérlet pedig elbukott.
A Good Luck, Have Fun, Don’t Die extrém fekete humorral operál, bizonyára azért, mert az alkotók szerint csak ilyen radikális eszközökkel lehet felrázni a társadalom és a természet szétrombolását karba tett kézzel tűrő nézőt. Verbinski és Robinson egyértelműen figyelmeztetni akar, a forró témának és a merész eszközöknek hála pedig üzenetük hatásos is. Az esettanulmányoknak beillő flashbackekben arra kaphatunk példákat, hogy a techfüggőség és a techcégek manipulatív tevékenysége hogyan teszi tönkre az oktatást és az iskolásokat, a párkapcsolatokat és a kisgyerekeket. A legprovokatív történetben pedig – amelyben gyakorlatilag egy iskolai lövöldözés lesz poénforrás – azt látjuk, ezek a cégek milyen etikátlan módszerekkel lőnek a gyenge pontjainkra, és hálóznak be akkor is, ha idegenkedünk tőlük.
Persze Verbinski már 62 éves, így luddita üzenetét akár „boomernek” is tekinthetjük: a végtelen görgetés helyett inkább menj ki a levegőre. Ugyanakkor az egykori punkzenész mondanivalójával nehéz lenne vitatkozni, így amikor a film (majdnem) végén azt mondják, hogy a telefon arra jó, hogy telefonáljunk vele, már egyetértően bólogathatunk. A Good Luck, Have Fun, Don’t Die rátapint arra a hétköznapi kiégettségre és leterheltségre, amit ma az online szenny okoz, és nullától kilencvenkilenc éves korig mindenki tapasztalja. Görbe tükörrel nagyítja fel a tapasztalatainkat, de a metaforának is beillő elemekkel mégis valami valóságosat ragad meg. Például a képernyőre tapadt, befolyásolható zombihordák ellen aligha lehet védekezni, ha célba vesznek. Vagy Ingrid (Haley Lu Richardson) allergiás a wifire és az elektronikus kütyükre, ezért gyerekekkel dolgozik – de már az ovis szülinapi zsúrokat is megmérgezik az okostelefonok. Ingrid egyébként a film legpozitívabb szereplője, aki szó szerint a bőrén érzi a techfüggőségünk következményeit – punksága pedig abban áll, hogy analóg világot rendez be maga körül, csak aztán ez sem bizonyul fenntarthatónak.
Nem teljesen elrugaszkodott a klónozás ötlete sem, ami a film jelenében már az AI-jal karöltve nyerészkedik a gyászon, eliminálva az elengedést – apró bökkenő, hogy az olcsóbbik csomagban a klón reklámokkal traktálja a környezetét, és a személyiségét sem igazán tudják eltalálni. Ez, illetve a „rossz promptok” következményeként megjelenő AI slop a technológiák tökéletlenségére hívják fel a figyelmet – hiába ordít a mesterségesintelligencia-bizniszről a mi valóságunkban is, hogy átverés, ez mintha senkit nem érdekelne. A film minden idegszálával arra az ellentmondásra hívja fel a figyelmet, hogy ami történik, az néhány techmogul érdeke, csak nekik jó ez, mindenki más pedig tehetetlenül tűri, hogy visszafordíthatatlanul tönkretegyék az életét és a bolygót. Pedig nem kellene megvárni, hogy visszautazzon valaki a jövőből, egyszerűen dönthetünk úgy, hogy nem használjuk ezeket az eszközöket.
Ennek ellenére Verbinski nem tud teljesen meggyőzően érvelni az alternatív valóság csábítása ellen, amelyről egyesek azt állítják a filmben, hogy jobb, mint az igazi életünk. Egy ponton túl kénytelen a józan eszünkre hagyatkozni, amikor az emberi kapcsolatokat nevezi meg olyan egyértelmű értéknek, amely virtuálisan nem létezhet. A nukleáris tél rémképe továbbra is olyan távoli és megfoghatatlan marad (holott a film arra utal, hogy néhány éven belül bekövetkezik), hogy ennek lebegetetése valószínűleg senkit nem győzne meg arról, hogy tegye le a telefonját, kapcsolja ki a VR-szemüvegét és… ne vásároljon olcsó klónt.
A Good Luck, Have Fun, Don’t Die kis halként valószínűleg pont azokhoz nem fog eljutni, akikhez a leginkább el kellene jutnia, de ez nem változtat azon, hogy milyen átgondolt, részletgazdag, profin összerakott alkotás. Sam Rockwell magabiztos alakítása, a színes csapat aranyat érő pillanatai, a biztos kézzel vezetett, tabukat nem ismerő, jó tempójú cselekmény és a talán kétségbeesett, de éleslátó és cseppet sem naiv üzenet parádés utazássá teszi a 2 óra 15 perces játékidőt. A videójátékos szerkezet pedig arra csábít, hogy már a stáblista alatt újrakezdjük a menetet – hátha másodszorra más lesz a végkimenetele.
