Spielberg beájulna. A film első felében az életműve felé áradó masszív omázshullámtól, utána meg a rossz CGI-tól és a típusfiguráktól.
A kankóhorror Valami követ és a maga idejében kiröhögött, de pár év múlva akár kultuszfilm-státuszba felbuktatható Kaliforniai rémálom rendezője elkészítette a maga vizsgadolgozatát spielbergológiából, ehhez a tantárgy 15 évvel ezelőtt a Super 8-cal épp hogy átmenő abszolvense, J. J. Abrams nyújtott produceri támogatást. Nyolcvanas évek eleji kertvárosi idillt látunk, ami talán soha nem is létezett, a belőle táplálkozó nosztalgiát viszont kenyérre lehetne kenni. Platték átlagos kamasz-testvérpár átlagos problémákkal, gondoskodó szülőkkel (Anne Hathaway és Ewan McGregor), a mélyben fortyogó kimondatlan családi konfliktusokkal, elvágyódásokkal. Sor már nem kerül a kibeszélésre, mert egy éjszaka váratlanul megérkezik a jó öreg Fény. Csak most zenei skálákkal kommunikáló (netán hazatelefonálni akaró) ufók helyett éhes dínókat hoz magával. Menekülni pedig nincs hová, hiszen amint hamarosan kiderül, a teljes városnegyed kiszakadt a tér-időből, és átkerült abba a korszakba, amikor még az egész Föld őslénypark volt.
A túlélőhorrorokat, a Jurassic Parkot és a Twilight Zone-t sűrítő premissza tehát a maga zséfilmes módján remek, és amíg van a film tarsolyában felfednivaló titok (az első 30-40 perc), a figyelemvezetés is jól működik. David Robert Mitchell érezhetően a saját gyerekkorából táplálkozik, úgy ismeri a fiktív Oak utca környékét, mint a saját tenyerét. Karakterei háromdimenziósak ugyan nem lesznek, de az átlag amerikai műfajfilmhez képest emberibbek, érdekesebbek, élőbbek – nem kis mértékben az őket megformáló színészeknek köszönhetően, de az olyan apró gesztusok is sokat segítenek, mint a hűtőszekrény hőmérsékletének integritására még a legnagyobb kataklizmában is gondoló anyuka.
Aztán ahogy egyre inkább a természeti anomáliáról kezd szólni a film, ezáltal pedig egyre többet kényszerülnek megmutatni a dínókból az alkotók, egyre inkább átveszik az irányítást a zsánerfilmes beidegződések, hogy aztán a végére az egészből a szokásos tanmese legyen összetartásról, áldozathozatalról, a család fontosságáról stb. Az sem segít, hogy – mint minden időutazós filmben – itt is akkora lyukak tátonganak a cselekményben, mint maga a jelenkorból kiszakadt Oak utca szomszédsága. Persze, a kedves nézőt nem ez érdekli, hanem hogy miképpen lehet megküzdeni a különféle méretű és vérmérsékletű dínókkal. Szerencsére nem varázsolt Rambót a kis családból a forgatókönyvért is felelős Mitchell, így aztán a sörétes mordály mellett olyan ad hoc fegyverek is bekerülnek az arzenálba, mint pl. egy piszkavas, aminél középosztálybélibb szerszám nincs is. A bullshitmétert még így is sikerül kiverni néhányszor (pl. McGregor utolsó hajrájánál), de ezeket a jeleneteket szívmelengetően prosztó poénokkal kárpótolják (ki ne állna le polaroidozni párosodó brontoszauruszok előtt?), és szerencsére épp csak annyira magyarázgatják a természetfeletti anomáliát, hogy ne legyen kínos annak elhallgatása.
A látvánnyal alapvetően nem lenne baj – kellemesen vintázs, meleg analóg képekkel kenegeti a retinánkat Mike Gioulakis, már amikor nem éppen az osztott dioptriás lencséket abuzálja –, de ahogy vége az expozíciónak, a történetmeséléssel együtt ez is botladozni kezd, s egyre jobban kilóg a CGI-dínóláb. Konkrétan a már említett brontoszexjelenetben úgy ringatózik az őslényszőrzet, mintha egy kréta-korból maradt videókártyán renderelték volna a kockákat. Ha valamire jó ez az egész, akkor arra biztosan, hogy eltűnődjünk: a technikai gyarapodás ellenére mennyit fejlődött visszafelé a Jurassic Park óta a filmtrükk művészete (és ez csak valószínűleg egyre rosszabb lesz az AI elharapózásával). Nyilván nem lehet elvárni Abrams kis sufnicégétől, hogy életnagyságú szörnyeket építsenek, sőt, az is lehet, hogy ez igazából direkt gagyi (csak valahogy sikerült gigasztárokat belezsarolniuk), ebben az esetben meg kimondottan helyénvalóak ezek az effektek – csakhogy ezt sehol sem jelzik eléggé egyértelműen. Hacsak McGregor lábleharapásával nem.
Azok fogják igazán szeretni ezt a filmet, akik hajlandóak az agyuk egy részét kikapcsolni arra a száz percre. No meg azok, akiknek a idei Spielberg túl komolykodó és/vagy érzelgős volt. De azok is, akik csak simán visszakívánkoznak egy kicsit. No nem a jura-korba, hanem csak a nyolcvanas évekbe.
