Érthető döntés volt a Universal részéről, hogy mindössze 10 évvel a Jurassic World után ismét rebootolja a legismertebb dinós franchise-t, hiszen a Chris Pratt nevével fémjelzett, időközben trilógiává bővült World-széria minden egyes darabja egy kicsivel kevesebb bevételt hozott, és filmről filmre csökkent a minőség is.
Pedig a 2022-es, Világuralom alcímre hallgató rész mindent bevetett, amit tudott, még az eredeti széria szereplőit is visszahozta és együtt szerepeltette őket Prattel és a többiekkel. Egyúttal azonban a kifulladás jelei is bőségesen megmutatkoztak: nem igazán tudott még két és fél órában sem elég időt adni az új és régi szereplőknek egyaránt, és hát miután már a filmbéli parklátogatók is megunták az újabb és újabb dinókat, a moziba látogatók is ugyanezt érezhették.
Három T-Rex egy Trabantban – Colin Trevorrow: Jurassic World: Dominion / Jurassic World: Világuralom
Hatodik részéhez érkezett A Dínós Filmszéria: a klasszikus trilógia után immár a Jurassic World-sorozat is háromrészesre duzzadt. A Világuralom a maga módján igencsak ambíciózus produkció, hiszen összehozza a két filmtrilógia szereplőit egyetlen, két és fél órás dinókaland erejéig, ez a sokat akarás viszont a film kárára válik.
Ennek ellenére az újraindítás ezúttal is félgőzzel történt, a történet ugyanabban a világban és kontinuitásban játszódik, csak az előző részek szereplői és eseményei még csak említés szintén sem merülnek fel, de egyébként továbbra is az InGen hozta létre génmanipuláció révén a vidámparkokba szánt dinókat, akik most már bevallottan nem akarnak hasonlítani valódi őslényekre. Illetve annyi változás történt még az előző részekhez képest, hogy az ősállatkertek érdeklődés hiányában (na meg vélhetőleg a számos vérengzés után) bezártak, a maradék dinókat pedig egy Egyenlítő mentén elhelyezkedő szigetcsoportra száműzték a világ országai.
Ebbe a veszélyes régióba vezetne egy profi zsoldosokból álló különítményt a szokásos rosszarcú, végletekig kapitalista Martin Krebs (Rupert Friend) egy gyógyszercég megbízásából, hogy a legnagyobb méretű dinók véréből kinyert DNS-sel megreformálják a szívgyógyszer-ipart. A csapat vezetésére a folyamatosan mindentudón mosolygó Zora Bennettet (Scarlett Johansson) kéri fel, akiről nem tudni, hogy pontosan miben is profi, így feltételezhetően mindenben. Laza 10 millió dollárért Zora hamar kötélnek is áll, hogy az illegális és életveszélyes küldetést levezesse, és kis csapata (többek között Jonathan Bailey, Mahershala Ali, Ed Skrein, Bechir Sylvain) élén hamarosan neki is vágnak a legnagyobb dinószerű monstrumok felkutatásának és megcsapolásának. Időközben a zsoldoscsapat mellett egy különösen szerencsétlen helyen és időben vitorlázó kis család (Manuel Garcia-Rulfo, Luna Blaise, Audrina Miranda, David Iacono) is az illető szigetre keveredik, innen tovább a két csapat külön-külön próbál túlélni a mutáns ragadozó lényektől hemzsegő dzsungelben.
Érezhető a rendező Gareth Edwards abbéli igyekezete, hogy az 1993-as ős-Jurassic Parkot idézze meg, nem is annyira konkrét helyzeteiben, mint leginkább hangulatában. Az Újjászületésnek pedig ez helyenként megy is – ha hajlandóak vagyunk elfeledkezni a történet és a szereplők bugyutaságairól, és amikor a film sem csak azzal próbálkozik, hogy minél nagyobb és szörnyűbb mutáns dinókat szabadítson rá hőseinkre, egy-egy jelenetben tényleg megidéződik a spielbergi csoda. Ehhez persze továbbra is nagyban hozzájárul John Williams (a franchise által meglehetősen agyonhasznált, csak ebben a filmben két jelenetben is az eredeti formájában lejátszott) zenéje, de tagadhatatlan, hogy a dinók által benépesített egyenlítői sziget látványban sem utolsó. Ráadásul még úgy is belefért a filmbe több ilyen, a világra és a lényeire rácsodálkozós, lassabb jelenet, hogy az Újjászületés jó fél órával rövidebb, mint például a Világuralom, ez a két óra viszont éppen elég arra, hogy ne vesszünk el a szereplők és őslények sokaságában, de ne is érezzük agyatlan rohanásnak az egészet.
Apropó szereplők: ezen a téren sem elviselhetetlen az Újjászületés. Ugyan Scarlett Johansson Zorája meglehetősen uncsi és egysíkú, de kedvelhető karakter; Jonathan Bailey doktorja hihetően naív és annak ellenére kompetens, hogy szemüveges; Mahersala Ali pedig lazán hozza a karizmatikus Kincaid kapitányt. A Delgado-család is egészen szórakoztató, Reuben és a lánya, Teresa pasija közötti viszonynak még fejlődésre is jut hely és idő – szóval, még ha nem is alkotott mesterművet a forgatókönyvet jegyző David Koepp, a szereplőgárda határozott előrelépést mutat az előző részek sematikus, vagy éppen újramelegített, nosztalgiabirizgáló csapatához képest.
A történet már kevésbé friss, ezen a téren minden továbbra is ugyanaz történik, mint szinte minden eddig Jurassic Park- és World-filmben: egy csapat ember oda megy, ahová nem kéne, azt teszi, amit nem kéne, úgyhogy a dinók jönnek, látnak és esznek. Ebből a szempontból talán butaság is lenne többet elvárni egy újra- és újraindított franchise legújabb darabjától, de néhány bosszantó következetlenség (pl. az elején Krebs kijelenti, hogy ez a szigetcsoport iszonyúan védett, a világ összes kormánya közös erővel tart távol tőle mindenkit, aztán mire odaérnek, kiderül, hogy ez semmit nem jelent, a szigetet konkrétan senki nem védi semmilyen szinten, mert hát ki olyan hülye, hogy odamenjen?) azért ront az összélményen. Meg hát azt is nehéz megbocsátani a franchise-nak, hogy hetedik próbálkozásra sem tudott igazán eredeti történettel előrukkolni, illetve több mondanivalóval annál, mint hogy az ember rossz, a természet jó.
Mindezzel együtt nehéz igazán haragudni az Újjászületésre, pont annyira semmitmondóan profi, és valahogy mégis szimpatikus, mint amilyen a főhőse, és egy mozijegy árát bőven megéri – de legalábbis sokkal inkább, mint három közvetlen elődje.
