A horrorral meg-megküzdő Osgood (korábban: Oz) Perkins ezúttal az erdőbe űz minket, de a zátonyra futó párkapcsolati dráma alatt elmaradnak a vérfagyasztó sikolyok.

Ki ne érezte volna úgy, hogy egy párkapcsolat néha maga a pokol? Osgood Perkins már biztosan igen, legalábbis amikor úgy döntött, hogy ennél félelmetesebb kiindulópontot nem is választhatna legújabb horrorfilmjéhez. A műfaj nem mindig maradéktalanul ragyogó új sztárrendezője az egészségtelen párkapcsolatok egyre népszerűbb alzsánerével is tesz egy próbát, de filmje éppen ebben a tekintetben marad alul. Megvan benne az egymásnak való kiszolgáltatottság alaphelyzete, valamint az ilyenkor nélkülözhetetlen bizonytalanság, hogy évek alatt sem ismerhető ki egymás összes titka – ezek az elnyomott kétségek pedig rendkívüli erővel törhetnek fel, amikor az adott pár magára marad a világ végén. Nem csoda, hogy a Mindörökké főszereplője elég hamar feszélyezve érzi magát, miután megérkeznek egy hétvégi elvonulásra a férfi erdei kunyhójába.

Bár Liz (Tatiana Maslany) és Malcolm (Rossif Sutherland) már lassan egy éve vannak együtt, először vonulnak el a mindentől távol eső menedékbe. Amennyire idegenekként lépnek be a skandináv minimalizmus eleve hátborzongató ürességébe, legalább annyira kényelmesen érzik magukat egymás mellett. Nem is hibáztathatjuk Lizt, amiért kimondottan optimistán tekint a kapcsolatra: Malcolm minden „red flag”-től mentes úriemberként viselkedik. Még a szomszédban élő szexista unokatestvér és annak fiatal barátnője is alig képes megzavarni a békéjüket. Csak amikor Malcolmnak sürgős munkaügyben el kell sietnie, akkor kezdenek Liz kísérteties lázálmai nyomasztóan gyakorivá válni.

A filmnek aztán csak az utolsó egyharmadában jut eszébe, hogy horror szeretne lenni. Olyan sokáig igyekszik szereplőit jó színben feltüntetni (talán egy, végül soha meg nem kapott ördögi leleplezés reményében), hogy nem is igazán értékeljük ezt toxikus kapcsolatként – jóllehet egyikük többet tud a helyet besötétítő természetfeletti erőkről. Perkins a „férfi által kihasznált nő” sémájával próbálkozik, de a patriarchátus valamirevaló kritikája eleve halálraítélt vállalkozás egy ennyire absztrakt, a társadalmi rétegtől teljesen megfosztott alaphelyzetben. Sőt, mintha Liz leginkább nem is az őt fenyegető lidércektől tartana, hanem attól, hogy Malcolm csak szeretőnek tartja jövendőbeli feleség helyett. Az egynemű dinamika miatt az igazi szándékok felfedése sem magyarázatként tör ránk, sőt, inkább újabb kérdéseket von maga után.

A határozott erőviszonyok felállításának hiányában pedig csak a kísértetház-toposz marad horrorelemként, valószínűleg innen érkezik az ötlet a természetfeletti lényeket és ősanyákat feltámasztó lezáráshoz. Bár a mézeskalács-házikó szellemeiben van némi kreativitás, mintha szúrópróbaszerűen választanák ki ezt finálét a horroközhelyek közül, annyira idegennek és az addig felvetett problémáktól teljesen függetlennek hat. Perkinsnek bár van gyakorlata az atmoszférateremtésben, a Mindörökké sajnos azt igazolja, hogy a formai megoldások nem kárpótolják a forgatókönyv hiányosságait, nem képesek önmagukban az elvárt hatásra, s így az egész inkább önmaga paródiájába fordul át.

Az áttörés és formabontás ismét nem sikerül, bár Perkins mintha fel is adná ezt a célját a Mindörökkével. Inkább a termékenységet választja: a tavalyi Longlegs – A rém pozitívabb visszajelzései után idén ez már a második filmje a The Monkey mellett, és hamarosan érkezik a Nicole Kidmannel közös produkciója.