Mottó: „Néző, türelmes füllel jöjj, segédkezz,
És ami csonka itten, az egész lesz.”

Jonathan Levine (Fifti-fifti, Majd meghalnak Mandy Lane-ért) és csapata le sem tagadhatná: legújabb dolgozata egyfajta Rómeó és Júlia-adaptáció. Az Eleven testek című 98 perces opusz férfi főhőse a sokatmondó R névre hallgat (R, mint... csak úgy, R), szerelmét Julie-nak hívják, Julie másik szerelmének neve Perry (Paris azért már csak nem lehet), a főhős barátjáé Marcus (távolról Mercutio). Továbbá a film egymondatos szinopszisa akár ez is lehetne: az igaz szerelem a halált is legyőzi. Még továbbá: erkélyjelenet is van benne, a gyengébbek kedvéért. Első ránézésre csupán annyi a különbség Shakespeare drámája és Levine filmje közt, hogy utóbbi a (közel)jövőben játszódik, és a két rivális család közül csak az egyik homo sapiens. A másik (ugyancsak össze- és haragtartó) família csupa zombiból áll. És megkockáztatom: van ebben a devianciában valami campes báj.

Ami már kevésbé bájos: a film a Summit Entertainment terméke. Amely Summit Entertainment a híres-hírhedt Alkonyat-sagáért is felelős. És ha ez a kapcsolat megvan, akkor már nem csodálkozom a meg nem értett tini-életérzésen, ami az egész filmet belengi. És azon sem, hogy a film valószínűleg a tizenéves kislányok kedvence lesz, elsősorban a hősszerelmes zombit alakító Nicholas Houltnak köszönhetően.

A történet jól indul. Marc Price 2008-as Colin című kvázi-home-made-zombidolgozata után ez az első, általam látott élőhalott-film, amely a szörnyek belvilágából, érzelmeiből, gondolataiból „táplálkozik”. Csakhogy amíg Price, klasszikus logikát követve, a megfertőzött ember átalakulására alapoz, Levine egy „érett” zombival indít. De hát, mondom én, egy „érett” zombinak nincs belvilága! Nincsenek érzelmei, nem gondolkodik. És képtelen a korrekt angolsággal elmondott belső monológra.  A zombi olyan halott, aki különböző okok miatt előmászik a sírból, fel-alá lődörög, hull róla a hús és embereket eszik. (A zombifilmes dolga mindig is nehéz volt: a negatív főhős nem beszél. Hát még ha élőhalottja váratlanul pozitív hőssé avanzsál.) Az első szabálysértést pedig követi a többi, ahogy az már lenni szokott. Levine urbánus univerzumában (a látható város mintha maga lenne a Föld) nem két, hanem három faj létezik: az ember, a zombi és a csontzombi. Az ember ismerős. A zombi viszont afféle átmeneti lény, akiben még maradt némi csírája az értelemnek, léleknek, egyébnek, de azért szívesen megeszi az embert, bár, mint a főhős mondja, legalább lelkiismeretfurdalása van miatta. A csontzombi meg a klasszikus műfajfilm élőhalottja, aki nem beszél, csak zabál.

És akkor: az emberek elkerítik a fertőzésmentes városrészt, és ki-kiütnek a várból, skalpot és zsákmányt szerezni. Az emberek vezérének, Grigio ezredesnek (a rendkívül unott John Malkovich) van egy Julie nevű lánya (Teresa Palmer). A lánynak van egy Perry nevű szerelme. Egy nap aztán megtörténik a baj (és aki spoilerérzékeny, most ugorja át ezt a bekezdést – a szerk.). A portya során Julie és a nyugtalan fiatalok belebotlanak R-ék dülöngélő bandájába. R elkapja Perryt, megeszi az agyát és... szerelmes lesz Julie-ba. A csoda a maga részéről nem is várat magára: az igaz szerelem a szó szoros értelmében legyőzi a halált. R szíve ismét dobogni kezd, síri ábrázatára visszaköltözik a szín, egyre okosabbakat mond és... beteljesíti a jézusi jövendölést. Az akadályok természetesen elhárulnak az útból. Julie papája belelő R-be és örömmel konstatálja, hogy vérzik (tehát ember), a goromba csontzombikat lekaszabolják, az átmeneti zombik pedig integrálódnak a társadalomba.

Levine filmjének két kvalitása is van. Az első a humor. Sikerül úgy bevinni a humort a történetbe, hogy a néző ne a figurákon, hanem velük együtt röhögjön. R és barátja, Marcus zombi-párbeszéde (gyakorlatilag artikulálatlan hangok és emlékekből fakadó szótagok laza egyvelege) például a film egyik csúcsjelenete. A második az érzelmek giccses kavalkádja. Ha, teszem azt, két ember között feszült volna az ábrázolt románc, kifordulok a moziból, a gyomrommal együtt. De hogy az egész szerelmi szálat egy zombi nyögdécseli-bukdácsolja végig, ez annyira bizarr, hogy simán elfogadom. Kár, hogy a rendező nem tudta eldönteni, melyik kvalitást emelje ki. Döntés helyett inkább teletömte filmjét humorral és érzelgősséggel. Sőt. A végén hozzácsapott még jó adag társadalmi töltetet is a másság elfogadásáról. Már-már azt kívántam, hogy jöjjön egy új zombihadsereg, és jól egye meg az egész bandát. Mert azért mindennek van határa. Ezért egy jól kitalált indítást követően valóban szükség van a mottóban felemlegetett türelmes nézőre, hogy összeálljon a sok fércemény. Kár. Jobb is lehetett volna.