Második évadát zárta a Fallout, és ugyan talán nem épp annyira hibátlan, mint a minden szempontból príma első szezon, de az Amazon és a Bethesda játékstúdió közös sorozata még mindig kiválóan idézi meg a kiindulópontul szolgáló játékot, kellően vicces, történetében és karaktereiben bevállalós – szóval ha a világvégét nem számoljuk, panaszra alig van ok!

A nézői és a kritikai visszajelzések alapján egyértelmű, hogy a Fallout-széria eddig megjelent két évadja továbbra is az egyik legjobb mozgóképes adaptálása egy számítógépes játéknak – és ebben javarészt egyetértenek a vaskalapos, mostanra legalább 35-45 éves Fallout 1-2 rajongók, akik még 2D-ben tolták a nukleáris túlélést, a kissé elavult, de aranyos 3-ik rész szintén felnőtt játékosai, de a fiatalabb gamerek is, akik már csak a grafikailag letisztult, de történetében jelentősen könnyedebb négyes részt játszották, sőt, még a legjobban sikerült, nem számozott „mostoha-epizód”, a New Vegas rajongói is. Utóbbiak számára a második évad különösen sok csemegét tartogat, hiszen az atombunker biztonságában nevelkedett Lucy (Ella Purnell), a világégés utáni Pusztaság keménységében edzett Maximus (Aaron Moten) és a háború előtti világból ittmaradt, szikkadt, orratlan emberi relikvia, Cooper Howard (Walton Goggins) ezúttal a Mojave sivatagába, és a még mindig csillogó, de mostanra kissé öntörvényű Vegasba látogatnak el, ahol a szerencse és a pisztolytár is mindig forgandó.

Ráadásul a készítők a jó szokásukat is megtartották, hogy nemcsak bemutatják a játékok világát, hanem azok a történetét is előreviszik – ebben az évadban is bőven kapnak új információkat azok, akik kíváncsiak a fiktív világvége részleteire. Talán akkora méretű (atom)bombát nem kell várni, mint az első évad végén, amikor is kanonikus választ kaphattunk arra az ősrégi kérdésre, hogy ki is indította el valójában a Fallout világában lezajlott harmadik világháborút (és amire eddig csak halvány utalások hangzottak el a játékokban), de azért ezúttal is kapunk bátor válaszokat a nyitva hagyott kérdésekre. Kiderül például, hogy mi lesz a sorsa a New Vegas történesei után a kannibalisztikus és rabszolgatartó légiókat elnöklő posztmodern Cézárnak és  a szerencse városában szinte teljhatalmú, főképp számítógépképernyőn és harci robotjain keresztül kommunikáló Mr. House-nak, emellett a nukleáris menedékeket felépítő, és azok lakóin kísérletező Vault-Tec-ről is kiderül egy s más – de még a tetszhalott Enklávé is újra hallat magáról.

Nagyon gyakori hiba erősen indító sorozatoknál, hogy az első évadban felépített karakterív után a későbbi szezonokra nem mindig marad fejlődnivaló a főbb szereplők számára, a Fallout szerencsére egyelőre ezt a csapdát is sikerrel elkerülte. Lucy már nem viselkedik teljesen úgy, mintha egy kő alatt töltötte volna az elmúlt 200 évet, de még mindig bőven van mit tanulnia túlélésből és az emberekről, Maximus hiába ünnepelt hős az Acél Testvériségben, ennek kapcsán teljesen megérdemelt imposztor-szindrómával küzd, és meg kell keresnie a saját értékrendjét, Cooper Howardnak pedig talán mindhármuk közül a legnehezebb a feladata: néhány évszázadnyi csalódás és tengődés után újra meg kell tanulnia bízni és remélni. De még egyes mellékszereplőknek is jut saját kis fejlődés, Norm (Moises Arias) egy egész bunkernyi irodai fanatikust kalauzol a (nem túl) szép új világban, Chet (Dave Register) a függetlenségét keresi az ambíciózus Stephanie (Annabel O'Hagan) mellett, Reg (Rodrigo Luzzi) pedig vacsorapartik szervezéséből vált át akaratlan forradalmárrá a vízgondokkal küszködő 31-es bunkerben.

Aki viszont leginkább lubickol ebben a kaotikus hangulatban, az természetesen a Lucy apját, Hanket alakító mindenkori furcsaság-bajnok, Kyle MacLahlan, aki olyan magától értetődően vegyíti a pszichopata tömeggyilkost, az őszintén szerető és védő apát az őrült tudóssal és az idegesítően jókedélyű, kispolgári szomszéddal, hogy elképzelni is nehéz bárki mást ebben a szerepben. Ennyi szereplő és történetszál mellett nem is csoda, hogy a Fallout második szezonja küszködik néha a megfelelő ritmussal: néhol egy egész részen keresztül nem találkozunk egy-egy főbb szereplővel, máskor pedig –különösen az utolsó epizódokban – mintha csapongana a történetvezetés, percenként ugrálunk a múlt- és a jelenbeli szálak és karakterek között, amit különösen az emiatt szerteszét vágott akciójelenetek sínylenek meg.

Minden más téren azonban továbbra is jelesre vizsgázik a Fallout: látványában és zenéjében tökéletesen megidézi a játékok világát (az utolsó részben a New Vegas-fanok kapnak például egy akkora idézetet, hogy akinek nem lúdbőrözik tőle valamije, az nem mondhatja magát jogosan rajongónak), s a saját karaktereiről sem feledkezik el. De ami a legfontosabb egy adaptáció esetében: érti és szereti mindazt, ami az eredetit egyedivé és szórakoztatóvá tette. Már-már hihetővé teszi a „legamerikaibb posztapokalipszist”, ahol a kóláskupak a fizetőeszköz, a multicégek a legnagyobb túlélők, és ahol sokkal furcsább, ha egy vezető kanadai, mint az, hogy autokrata diktátor, vagy hogy a kelleténél jóval idősebb a munkájához.