Kirk Jones eddigi karrierje csúcsára jutott: érzékeny vonalvezetésű, a különböző műfaji szélsőségek között nagyszerűen egyensúlyozó biopicje, az I Swear úgy hozza meghitt közelségbe a Tourette-szindrómában szenvedők olykor reménytelennek tűnő mindennapjait, hogy a témában rejlő összes csapdát sikerül elkerülnie. Méghozzá kivételes eleganciával.

Rángatózó végtagok, hunyorgás, különös horkantások és egyéb artikulálatlan hangok, véletlenszerű, ám zavarba ejtő káromkodások – csupán néhány a Tourette-szindróma néven ismertté vált idegrendszeri betegség legjellemzőbb tünetei közül. A kutatók feltételezése szerint genetikai eredetű rendellenesség hatalmas ódiumként nehezedik az érintettek mindennapjaira, hiszen a külső szemlélő – aki nincs is tisztában a kór mibenlétével – gyakran ellenséges, gunyoros vagy épp agresszív gesztusnak vélheti az akaratlan mozgásokat (az úgynevezett tikkeket), innentől pedig már csak egy lépés, hogy az élmény vaskos előítéleteket érleljen benne – vagy, ha a helyzet úgy hozza, erőszakos fellépésre ösztönözze.

Mindezek után talán nem is meglepő, hogy a Tourette-szindrómát hosszú ideig misztikus („démoni eredetű”) jelenségnek tartották, s e téren csupán a korszerű orvostudomány eredményei, továbbá a gyógyszeres terápia általánossá tétele hozott komolyabb fordulatot. Ugyanakkor tény, hogy az egészséges laikusok egy jelentős része még napjainkban sem ismeri a kórképet, így aztán erős gyanakvással, vagy ellenszenvvel viseltet a Tourette-esek irányában. Bár az elmúlt évtizedekben sikerült valamicskét ledolgozni ebből az edukációs hátrányból, mindig érdemes emlékezni a réges-régi bon mot igazságára: az ember alapvetően fél attól, amit nem ismer.

A skót származású John Davidsont kamaszként diagnosztizálták az elváltozással, 16 esztendősen pedig BBC-dokumentumfilm is készült az életéről John nem őrült (John’s Not Mad) címmel. A fiatal srácra azonnal felfigyelt a kíváncsi nagyvilág, s persze a Tourette-szindrómások közössége is: Davidson nem sokkal később a különös rendellenességgel küzdők egyik legismertebb szószólójává nőtte ki magát, s – különböző támogatói csoportokkal együttműködve – iskolai előadásokat, valamint tematikus workshopokat kezdett szervezni, de még a különböző szakmák képviselői (rendőrök, tanárok) számára is tartott speciális oktatást.

Talán már ebből a kurta életút-ismertetésből is kiviláglik, hogy a mérhetetlenül fontos társadalmi missziója ellenére mindmáig puritán életet élő – egyszerű gondnokként dolgozó – férfi sorsa nagyvászonra kívánkozik. John eddigi – fájdalmas göröngyökkel és megmosolyogtató kalandokkal teli – öt és fél évtizedét az a Kirk Jones álmodta vászonra, aki direktori munkássága során szinte mindig felejthető darabokkal (Nanny McPhee – A varázsdada; Várandósok – Az a bizonyos 9 hónap; Bazi nagy görög lagzi 2.) jelentkezett, és még Giuseppe Tornatore Mindenki jól van című mesteri melodrámájából is sikerült közhelydömpingbe torkolló remake-et forgatnia. Most azonban megtáltosodott: az I Swear az eddigi pálya betetőzése – finom vonalvezetésű, elegáns biopic bontakozik ki a szemünk előtt, melyben csalhatatlan érzékkel keverednek a különböző műfaji regiszterek, ráadásul a témában rejlő összes csapdát sikerül elkerülnie.

A film Davidson (Robert Aramayo) életének két jelentőségteljes szakaszába enged betekintést: az első szekvenciák az 1983-as esztendőig nyúlnak vissza, és azt az időszakot regélik el, amikor a tizenéves srác és környezet először észleli a Tourette jeleit; a cselekmény zöme azonban 1996-ban játszódik, s a fiatal felnőtté érett protagonista énkeresését, lelki és fizikai pokoljárását taglalja. Jones – aki nem csupán a rendezői feladatokat vállalta el, de a forgatókönyvet is írta –  vitathatatlanul jó lóra tett, amikor a tárgyhű, visszafogott alaptónus mellett kötelezte el magát: érezhetően empatizál a betegségéből fakadóan nehéz sorsú fiatalemberrel, de nem hajlandó engedni sem a túlcsorduló politikai korrektség kényszerének, sem az émelyítő giccs kísértésének. Az I Swear edukálja a nézőt, de nem szájbarágós-didaktikus eszközökkel: John aktivistaként kifejtett tevékenysége margóra szorul (csupán a film utolsó húsz-huszonöt percében kerül a középpontba), s a direktor a Tourette-szindrómások közösségét sem akarja megveszekedetten aranyfüstbe burkolni. (Politikailag korrekt fogalmazásmódról egyébként már csak azért sem lehet szó, mert a főszereplő káromkodásai-szitkozódásai néhol nyíltan szexista, rasszista, vagy épp homofób színezetet öltenek.)

A rendező árnyaltan mutatja be a Tourette-szindrómások – elsősorban persze Davidson – mikrokozmoszát: főhősünk noha alapvetően jámbor jellem, épp attól válik izgalmassá és többrétegűvé, hogy betegségéből  adódóan kiszámíthatatlan, ön- és közveszélyes figura. Folyamatos, és sokszor teljességgel váratlan tikkelései szinte örökösen bajba sodorják: a moziban ülve minden előzmény nélkül obszcén kifejezéssel illeti osztálytársnőjét (aki ráadásul gardedámot is hoz magával prűd édesanyja személyében); a bulijelenetben önhibáján kívül kiüti a söröskorsót a mellette ácsorgó srác kezéből, s emiatt kiadós verést kap; az utcán szintúgy akaratlanul beszól egy szemrevaló nőnek, aki feszítővassal felfegyverzett gorillákat uszít rá; a bíróságon pedig a tanúkénti kihallgatást megelőző esküt sem képes elmondani (annak szövegébe ugyanis vulgáris kifejezéseket „tűzdel”), így aztán nemes egyszerűséggel kizavarják a tárgyalóteremből. Főként ezeknek a piciny, de hatásos epizódoknak köszönhető, hogy az alapvetően drámai hangoltságú I Swear szövetét vígjátéki motívumok is megfestik.

Jones akkurátusan mutatja be a többségi társadalom nézőpontját – az átlagemberekét, akik fumigálják a Tourette-szindrómásokat, vagy – rosszabb esetben – támadólag lépnek fe velük szemben, hiszen fogalmuk sincs az olykor tényleg bosszantó tikkelések biológiai hátteréről. E szempontból a legérzékletesebb a főszereplő kamaszéveit feltérképező cselekményrész, mely hiteles eszközökkel mutatja be a betegséget övező intézményesített közönyt. (John iskolaigazgatója testi fenyítéssel torolja meg a fiú szándékosnak vélt „rebellióját”, főhősünk édesapja pedig nemes egyszerűséggel elhagyja a családot, részint gyermeke „megmagyarázhatatlannak tűnő viselkedészavara” miatt.)

A rendező ugyanakkor John környezetének perspektíváját is intim közelségbe hozza. Hősünk valójában nemes lelkű átlagember, akinek külön nyelve van: aki e „morzejeleket” megérti – mint például a srác pótmamája, az empatikus és önzetlen Dottie (Maxine Peake), vagy munkaadója, a bölcs Tommy (Peter Mullan) –, az kulcsot nyer a fiú szívéhez. Ha már itt tartunk, a mellékhősök garmadája egyszerűen színpompás: a már említetteken túl Davidson rigorózus anyja (Shirley Henderson) éppúgy precízen megrajzolt és emlékezetes karakter, mint az epizodisták (a kotnyeleskedő bírótól kezdve egészen hősünk sortársaiig). A színészgárdából viszont elsősorban a Johnt alakító Robert Aramayo emelkedik ki, aki példás átéléssel és intenzitással bújik bele a karakterbe: a néző egy-egy ihletettebb jelenet során pislogva próbálja kiókumlálni, vajon hol, melyik gesztusnál végződik a saját teste iszonytató börtönébe zárt fiatalember, s hol kezdődik az annak lelkébe tökéletesen belesimuló művész.

John Davidson az őt megformáló Robert Aramayóval

És miközben a stáblista pörög – na meg archív felvételek sorjáznak a valódi Davidsonról –, még arra is jut némi idő, hogy feltegyük magunknak a kérdést: vajon a Tourette-szindrómások keresetlenül őszinte káromkodásai-elszólásai tényleg csupán az idegrendszer „rövidzárlatának” – ha úgy tetszik, perverz játékának – köszönhetők, vagy afféle belső, az átlagemberek által kimondani sosem mert igazságok? Jones természetesen adós marad a válasszal – hiszen nem is tiszte az állásfoglalás –, így aztán a néző is rágódhat valamin, miközben e megejtően dísztelen és hétköznapi „tündérmesétől” megmelegedett szívvel hazafelé bóklászik a moziból.