Félreértés ne essék: nem szeretnék senkit történelmi eseményekkel untatni, de A második legjobb dolog egyik fő motívuma nem más, mint a vér. John Schlesinger legújabb alkotása ugyanis olyan témákat feszeget, mint a vér szerinti apaság kérdése, az AIDS és a szexuális kapcsolatok.
Az angol rendező, aki az Éjféli cowboy (1969) című filmjéért megkapta úgy a legjobb filmnek, mind a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat, ezúttal egy romantikus vígjátékot forgatott Elliot Davis társrendezővel – éppen ezért nem tudni, melyik alkotónak köszönhető, hogy a film tulajdonképpen egyik műfaji meghatározásnak sem tesz eleget.
A negyvenes évei felé közeledő főszereplő, Abbie (Madonna) éppen szakít barátjával, Kevinnel (Michael Vartan), és úgy érzi, ezzel elúszott minden lehetősége a családalapítást illetően. Szívét legjobb barátjának, a homoszexuális Robertnek (Rupert Everett) önti ki, aki maga is egy kapcsolat befejezése miatt bánkódik, ugyanis drogüzér élettársát börtönbe zárták. Mivel Robert munkaadói (egy idősebb, homoszexuális pár) éppen elutaztak, Abbie és Robert egy görbe napot, és – amit maguk sem gondoltak volna – éjszakát töltenek el a pár luxusvillájában. A napfény és az italok ugyanis olyannyira megtették hatásukat, hogy másnap a barátok arra ébrednek, hogy megtörtént közöttük az a bizonyos szexuális aktus. Az eset természetesen mindkettőjüknek nagyon kellemetlen: Abbie-nek azért, mert a legjobb barátjával feküdt le, Robertnek pedig azért, mert homoszexuális lévén nem tartja „normálisnak" a megesett kalandot.
A helyzet tovább bonyolódik, amikor Abbie rájön, hogy gyereket vár Roberttől. Felajánlja a férfinak azt a lehetőséget, hogy költözzenek össze, és neveljék fel együtt a születendő gyermeket. Robert vállalja az apaságot, de nem hajlandó a férj szerepét is betölteni. A gyermek, Sam, megszületik, és mindkét szülő rajong érte, a „családi" boldogságot viszont beárnyékolja az a tény, hogy előbb Robert, majd Abbie is olyan társra vágynak, akivel az ágyukat is megoszthatják. A bajok akkor kezdődnek, amikor Abbie beleszeret Benbe (Benjamin Bratt), és hozzá akar menni feleségül. Vajon a szerelem vagy a barátság érzése kerül ki győztesen?
De térjünk vissza a vér problémaköréhez, ugyanis a film több nagyon is aktuális kérdést vet fel. Például, hogy minden esetben a vér szerinti kötelék-e a legerősebb? A film elején Abbie és Robert részt vesznek egy AIDS-ben elhunyt barátjuk temetésén. Mint megtudjuk, a szülők megtagadták homoszexuális fiúkat, most mégis ők temetik el, fittyet hányva annak utolsó kívánságaira a temetési szertartást illetően. És vajon akkor, amikor az emberek közül oly sokan (a film szereplőit is beleértve) szeretethiányban szenvednek, jogában áll-e bárkinek is ítéletet mondani azok felett, akik a maguk módján próbálnak meg szeretetet adni és kapni? Robert vállalja a születendő gyermeket, mert őszinte szeretetre vágyik, akárcsak Abbie. A film ugyanakkor azt is bemutatja, hogy egy homoszexuális férfi is lehet jó apa, noha a társadalom ellenzi például azt, hogy ilyen párok gyermeket fogadjanak örökbe. Sőt, a film amellett is bizonyságot tesz, hogy vér szerinti szülő nem mindig érez olyan felelősséget a gyermekéért, mint az, aki szeretetben felneveli.
Természetesen még folytathatnánk az effajta eszmefuttatásokat, de sajnos a film maga is megáll a puszta problémafelvetéseknél. Ugyanis úgy a szereplők, mind a szituációk közhelyszerűek a filmes megjelenítésben. A főszereplők például végig amellett kardoskodnak, hogy joguk van a testi szerelemhez, de a homoszexuális szereplők között még egy csók sem csattan el. Valahogy kimaradnak az ábrázolásból a szereplők számára oly fontos szenvedélyek, és helyettük csak „szalonképes" mondatokat kapunk a szájukból. Ugyanakkor nem igazán hihető például az Abbie és Robert közötti szexuális aktus, vagy hogy Robertből a kisfiú, Sam, hatására valamiféle aszkéta válik, illetve hogy az odaadó anyából, Abbie-ból, egyszerre fülig szerelmes fruska lesz. A film tehát egyáltalán nem nevezhető „forradalminak", hiszen a történet végig hollywoodi csendes vizeken evez és meg csak véletlenül sem téved a zavarosba. Ez azért is furcsa, mert Madonna köztudottan sokat tesz a szexualitás és a homoszexualitás elfogadtatásáért, míg Rupert Everett azon színészek közé tartozik, akik nyíltan vállalják másságukat (ráadásul ő a forgatókönyv társírója is).
Ez a forradalom tehát elbukott. Kár.
