Hol vannak azok a régi szép idők, amikor még igazi eseményszámba ment egy-egy egész estés animációs film premierje? Hol vannak azok régi szép idők, amikor még az „egészestések” kuriózumnak számítottak? Talán örökre elfeledhetjük, mint ahogy azt is, hogy korunk animációs filmjei igazán eredeti ötletre építsenek. Korunk animációs filmjeinek ugyanis gyakran visszatérő motívuma az apróra zsugorodott/zsugorított kisfiú, aki megváltozott méreteiben is kénytelen megállni helyét a (félelmetessé változott) világban, és itt elég ha csak a svéd Selma Lagerlöf Nils Holgerssonjára gondolunk.
A történet epicentrumában a tíz éves Lucas áll, aki nehezen illeszkedik be új környezetébe. Szüleit teljesen leköti a Puerto Vallarta-i vakációjuk szervezése, nincsenek barátai, kamaszodó lánytestvére ellene van, akárcsak a szomszéd erőszakoskodó és kiállhatatlan kölyke. Sőt, a kedvenc szenilis nagymamája támogatására sem számíthat, ugyanis az minden erejét latba vetve azon van, hogy megvédje a családot a marslakók közelgő támadásától. Elkeseredett hősünk, minden valós és vélt sérelméért a kertjükben szorgoskodó hangyákon, illetve azok lakóhelyén áll bosszút. A lehető legfurcsább módszerekkel gyötri őket, és minden erejével a boly elpusztítására koncentrál. Természetesen – amerikai kiscsávóként – nem is sejti, hogy a boly körüli gyepszőnyeg alatt alig fél méterrel egy egész kis világ húzódik, ami valójában önálló akarattal rendelkező lények jól szervezett közössége. Ezeknek a lényeknek egy idő után elegük lesz a sárga esőztetésből és Zoc, a nagyhatalmú hangyamágus olyan varázsitalt kotyvaszt, amelynek egyetlen cseppjétől Lucas hangyaméretűre zsugorodik, és így a saját bőrén tapasztalhatja meg a kiszolgáltatottság és gyengeség érzését.
Az összezsugorított kisfiú tehát bekerül a bolyba és szabadságát csak akkor adja vissza a hangyakirálynő, ha a hangyaközösség hasznos tagjává válik. Azonban ahogy az átváltoztatós-mesék strukturális tanulmányozásából kiderül, a hősnek nem elég ideiglenes jónak lenni, ugyanis az igazi újjászületéshez a poklok poklát is meg kell járnia; ezt a poklot a Carlo Collodi Pinokkiójában egy bálna gyomra, a Davis filmjében viszont egy békáé jelképezi. Miután egy hangyanővér a védőszárnyai alá veszi, az átváltoztatott Lucas sikeresen beilleszkedik a hangyatársadalomba és a végén – akárcsak a régi szép időkben Z – győzelemre vezeti társait a helyi kártevő-mentesítő ellen, és így nemcsak a hangyakolóniát menti meg, hanem a kert egész rovarvilágát is.
Amint ebből a tartalmi bemutatóból kiderül, a készítők mottója valószínűleg, „nem árt, ha a gyerekfilm tanít valamire, de ezt nem szabad erőszakosan csinálni” volt, hisz a szóban forgó animációs film tanulsága nem amolyan ráaggatott, belemagyarázó típusú, hanem a sztori lényegéből fakadó. Ezen kívül azonban a Hangya boy semmi eredetit, semmi meglepőt nem tartalmaz. Sőt tulajdonképpen az igényes kivitelezésen kívül – értem ezalatt a fantasztikus látványvilágot és a figurák tökéletes mozg(at)ását – semmi sem emlékeztet arra, hogy egy huszonegyedik századi CGI-vel van dolgunk, hisz az önirónia és a kötelező(vé vált) műfaji paródiák is hiányoznak belőle. Ha nagyon erőltetni akarjuk, akkor a film záró(akció)jelenete a Csillagok háborúja nagyjelenetét idézi, de ugyanilyen alapon a Lucas nevet is tekinthetjük implicit utalásnak.
Zárásként: egy nagyon jól összerakott, de az átlagtól csöppet sem eltérő, középmezőnybeli animációs filmmel van dolgunk, aminek korrekt vizuális élményanyaga szükséges, ám nem elégséges feltétele a sikernek. Egyszeri megnézésre mindenképpen ajánlott, hisz a szürreális, színes világot megjelenítő animáció, bár nem ér a legnagyobbak nyomába, igényesen elkészített alkotásnak tekinthető.
