Egy ennyire aktív, szellemileg friss és fáradhatatlan százévesről egyébként is érdemes dokumentumfilmet forgatni, ráadásul itt Kurtág Györgyről, a kortárs komolyzene világszerte ünnepelt alkotójáról van szó.
Pár zongorahang után máris szünettel indul a Kurtág-töredékek. Ha nem remegne finoman az operatőr keze, akár azt is hihetnénk, hogy állókép. Pedig csak a film tempóját jelzi előre: Nagy Dénes tudja, hogy a jó zenei élményhez hasonlóan a jó filmélménynek is elengedhetetlen része a csend. Ezalatt a csend alatt hátulról látjuk a címszereplőt, aki egyelőre csak egy tarkó. Aztán van két óránk arra, hogy megpróbálkozzunk a lehetetlennel és kissé beljebb hatoljunk ebbe a tarkóba – s az Ezüst Medve-díjas Természetes fény alkotói szinte mindent meg is tesznek ennek érdekében. Nem rajtuk múlik, ha nem sikerül, hanem magán Kurtág Györgyön: enigmatikus figura, olyan mint egy másik magyar zseni kockája, a Rubik: nem feltétlenül a szavak embere, intuitíven kell megfejteni. Nem megismerni fogjuk, hanem ráérezni.
„Szinte mindent megtesznek” – írom, de szerencse, hogy csak szinte: az alkotók mellőzik a hasonszőrű filmek didakticizmusát, modorosságát, túlismerős szerkezeti elemeit, nem menekülnek talmi biografikusságba, nem wikipédiázgatnak jobbra-balra, és főleg: alig vannak benne beszélő fejek. Ha vannak is, akkor éneklő fejek. Pontosabban „tyüttyögő” fejek – vagy hogyan is lehetne pontosabban körülírni fonetikusan azt a jellegzetes hangkészletet, amit Kurtág használ korrepetálás-oktatás, netán rendezés közben… Bizony, néha a (film)rendezéshez hasonló, amit csinál: próbálja a általa fejben ideálisnak hallott-megálmodott hang és előadásmód felé terelgetni a hozzájáruló zenészeket, közöttük világsztárokat is, és érezhető, hogy néha kínlódik a szavakkal, mert hát hogyan is lehetne szavakkal körülírni a zenét úgy, hogy pontosan azt jelentse, amit akar a szerzője?
Nem mintha nem lenne Kurtágnak egyébként erőssége a nyelv: egyik referenciakészlete a másokkal való kommunikációjában a költészet – amelyet ő gyakran eredetiben ismer. Nem kérkedve, de azért átjön, hogy a zeneszerző maga az, amit közhelyesen csak „kulturális olvasztótégelynek” hívunk: bánsági zsidó magyar családban született, egy verés mellé kapott román kolinda nyomasztja egy élet óta, orosz dalciklus megzenésítésével futott be, de a zongora mellett anyanyelvi szinten beszéli a franciát, a németet és az angolt is, ha kell. Ő maga a 20. század, és még köztünk van, hogy regéljen róla. Ha néha zavarba is jön tőle, akkor is. Máskülönben meg tényleg illik hozzá a töredékesség – nem véletlenül használja ő maga is több zeneműve címében –, és a film is próbálja felvenni alanya formáját: bizonyos gondolatok néha abbamaradnak, néha visszatérnek, motívumok átíródnak… És ott van az időnként beköszönő csend, ami a traumákat fedné, közöttük az elszenvedetteket, de az okozottakat is.
A külföldön sokkal ismertebb Kurtág 91 évesen költözött vissza Magyarországra, máig a Budapest Music Center tetőterében lakik, és ugyan kerekesszékhez kötött, alig van nyugodt pillanata: ha nem éppen alkot, akkor másokkal foglalkozik, tanít. S ha van is nyugodt pillanata, akkor felhőket nézeget, talán hét éve elhunyt társát, Mártát keresi köztük. Be-beszüremkedik a múlt egy-egy megrázkódtatása, megbánása – sokkoló őszinteséggel és nyugalommal kerülnek terítékre –, de csakis a jelen szűrőjén keresztül. Nagy Dénes ezekre a mindennapokra fókuszál, nem akarja mind a száz évet begyömöszölni ebbe a szűk formába, inkább a jelennel foglalkozik. Nem temet, nem emlékművet állít, hanem alanyához hasonlóan kíváncsian fürkész, sokszor egészen kendőzetlenül, nem titkolva Kurtág gyarlóságát sem. És amikor megkísérti egy sablonos gondolat, hirtelen bevág egy felvételt, mondjuk egy vízfelületről. Hogy tényleg ne legyen alkalmunk teret adni holmi negédes omázsnak.
Felemelő élmény Kurtág Györgyöt megismerni, még ha csak ennyire is. Ugyan a filmben nyoma sincs életviteli tanácsnak vagy hasonlónak, azért valahol érződik: a zene élteti immár száz éve. Ennél inspirálóbbat pedig nehezebben tudna bárki mondani.
