Tompa Andrea könyve a gazdagnak tetsző, de mégis nehezített terepű forrásadottságok ellenére nem pusztán közelebb hozza Janovicsot, hanem a folyamatokat értő gondossággal és szépírói érzékenységgel tárja olvasói elé.
Történelmi személyiségekhez roppant körülményes kutatási munkával férkőzhetünk közel, de hogy valaha sikerül-e, az – mint minden – értelmezés kérdése. A kutatóé és az olvasóké. Számos körülmény befolyásolja, alakítja, határozza meg ugyanis, a szó és a gyakorlat minden jelentésében, hogy mi tárható fel valakiről. Egy szabad tudományos környezetben, amilyenben itt, Kelet-Közép-Európában 2025-26-ban kutatunk (elődeinkkel ellentétben, akik ezt sokáig nem tehették), úgy gondolhatjuk, hogy elég elővenni a rendelkezésre álló forrásokat, és azok alapos átolvasásával, a szavak nyilvánvaló tartalmának, de a közlések mögöttes értelmének is a megfejtésével, a személy élete és tevékenysége különféle kapcsolati viszonyainak feltárásával, indíttatásainak helyén kezelésével, szintetizáló igyekezettel elérhető a maximális megismerés. Ámde mindig kételkedni fogunk abban, hogy valóban elértük-e oly mértékben, ami az egykori valóságnak megfelel. A folyamat végén, a kutatási eredmény közlésével teremtettünk egyfajta valóságot, amely viszont törékeny lehet, mivelhogy bukkanhatunk a narratívát borító forrásra utólag. Ennek terhét a következő korrekciós lehetőségig viselnünk kell.
A feltárhatóságot számtalan tényező nehezíti. Például a személlyel kapcsolatos kortárs történelmi körülmények, amelyeknek erős jellem- vagy sorsalakító hatásuk volt, illetve az a – sok esetben – feloldhatatlan dilemma, hogy amennyiben az illető magáról írt, és bízott benne, hogy írott hagyatéka hosszú távon elérhető lesz, mit és mennyit árult el környezetéből és önmagából.
Janovics Jenő ilyen, nehezen feloldható dilemmákat mutató történelmi személyiség. Az a típus, akiről minél többet olvas a kutató, annál inkább úgy érzi, hogy bár hozzá és a megismerhető egykori valóságához egyre közelebb kerül, mégis az új és újabb részletek mind több és több adalékos feltárást követelnek. Janovics személyének és tevékenységének a mából látható és megítélhető „szilánkosodása” érthetően vet fel kérdéseket, hiszen élete két nemzetállamban, és azon belül három politikai-hatalmi berendezkedésben telt. Színészként kezdte, Erdélyhez köthetően a magyar kultúra egyik kitüntetett jelentőségű intézményének, a Kolozsvári Nemzeti Színháznak volt igazgatója, majd kisebbségbe kerülve a román főhatalommal dacolt, utána is igazgatóként a kisebbségi magyar színházi élet (és általában: a magyar kultúra) egyik legfontosabb szereplője. Mindeközben filmes tevékenysége is jelentős, mozis vállalkozó, befolyásos üzletember, helyi és nemzeti jelentőségű politikai tényező, széles ismeretségi körrel rendelkező közéleti szereplő, szabadkőműves (előbb tag, később főmester). Kikeresztelkedett zsidó, de származása miatt egyrészt a második világháború idején bujkálni kényszerül, másrészt a kortárs hivatalos kultúrpolitika nem ismeri el a kisebbségi körülmények között folytatott nemzeti jelentőségű tevékenységét, kitörlésre ítélik. Sokat ír, dúsgazdag, későn házasodik, gyermektelen.
Egyesek még életében főhajtással emlékeztek pályafutására (Imre Sándor – színháztörténet), sokan halála után és több irányból közelítettek hozzá (Vitéz-Welser Miklós – némafilmgyártás, Jordáky Lajos – némafilmgyártás és színészmonográfia, Kötő József – színháztörténet, Zakariás Erzsébet – színháztörténet, Balogh Gyöngyi – némafilmgyártás, Blos-Jáni Melinda – hasznosfilmgyártás, Delia Enyedi – némafilmgyártás, Zágoni Bálint – filmgyártás, Zágoni Balázs – ifjúsági regény, Tompa Andrea – regények, Vecsei H. Miklós, Németh Nikolett, ifj. Vidnyánszky Attila – színpadi előadás, e sorok szerzője – közélet), viszont kimerítve, teljes kerekre írva egyelőre nincs, és bizonyára még soká nem is lesz teljes képünk Janovicsról.
Tompa Andrea író és színikritikus nem először, és reméljük, nem utoljára vállalkozott Janovics megfejtésére. Immár tucat éve – eleinte hosszú szünettel, majd egyre gyakoribb időközönként – közelít Janovicshoz, s 2025-ig született négy tanulmányát a Meghalni szabad cím és a Janovics Jenő történetei 1919–1945 között alcím alatt az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent kötetben gyűjtötte egybe. A színházi embert életének két sorsfordító pillanatában rögzíti: egyrészt a 47 éves, életerős, gazdag és helyi, valamint országos szinten befolyásos magyar színházigazgatót 1919-ben, a román hatalomátvétel első évében, másrészt a 70. életévében, zsidóként kitaszított és menekülésre kényszerített idős embert a második világháború során, a visszarendezkedő magyar főhatalmi körülmények között ragadja meg. A könyv tehát négy kerekre írt tanulmányt, és Janovicsnak az 1919-es évet naprakészen követő naplóbejegyzéseit tartalmazza (utóbbi forrásközlés), részben tehát a szerző elemzi Janovicsot, részben viszont maga Janovics szól magáról és azokról a történelmi és hétköznapi körülményekről, amelyek a kolozsvári színház megtartását nehezítették az első világháború végét követő és Trianont megelőző átmeneti időszak elején.
Tompa Andrea viszont e két sorsfordító időszakról szóló szövegeit nem tanulmányokként azonosítja, jóllehet inkább azok, mint bármi más: „Minden történeti anyag, amellyel szerzőként (íróként, kutatóként) találkoztam, előhívta saját műfaját” – vallja a könyv előszavában. Nevezhetjük jobb híján tehát sorskényszerű drámáknak is a szövegeket, és rövidesen világossá válik, miért e kevésbé tudományosnak tűnő címkézést használom.
A könyv első nagyfejezete – „Meghalni szabad” – A Hamlet-szerep mint modell Janovics Jenő számára 1919-ben – közvetlenül áll párbeszédben az utolsó, nagyfejezetként is felfogható naplóközléssel. Voltaképpen együtt olvashatóak, és lényegében együttolvasásuk szinte kötelező. Tompa úgy érzi, Janovicsnak akkor ott, amikor a román hadsereg elfoglalta Kolozsvárt, nem állt rendelkezésére történelmi cselekvési minta, amelyet elővéve, arra támaszkodva, azt követve dacolhatott volna a színház (egyszerre szimbolikusan, mint kulturális intézmény, illetve nemzeti tér, valamint fizikai értelemben, mint épület) elfoglalásával és kisajátításával szemben. „A történelmi helyzet, amelyben a direktor találta magát, úgy volt ismeretlen és új, hogy nem lehettek rá kész válaszok.” (12.) Ezért egy számára ismerős, színészként, rendezőként és drámatörténészként is bejárt, kipróbált, ezerszer ismételt és jól begyakorolt szerepet talált követhetőnek, illetve látszólag a sors is ezt osztotta rá: a Hamletét. „Janovicsnak oda kellett tehát nyúlnia, ahol készen állt valamilyen jelentés, tudás, amelyről mély, előzetes ismeretei voltak ugyan, hiszen a benne foglalt szavakat sokszor mondta ki fennhangon, nézők előtt, és tudósként is hosszan vizsgálhatta…” (12.) Úgy is, hogy a shakespeare-i dráma számos eleme egyértelműen, szövegkönyv szerint bekövetkezett életében 1919 során, s a körülményeket megteremtő történelmi helyzetben onnan merítve reagált, és úgy is, hogy a szöveg mélyrétegei, a drámaértelmezési irodalomból ismert minták, személyes beavatkozása nélkül, de nyilván őt belevonva, létrejöttek. Tompa a nagyfejezetben az év eseményeinek kronologikus sorrendjét megtalálja a naplóban, követi, a kor szakirodalmából merítve tudományos igénnyel felvezeti a szerep való életbeli vállalását, és Janovics cselekvési kényszerét ismét a naplóból rögzítve, de a dráma korabeli fordításából (Arany János) a megfelelő szakaszt mellétéve egyfajta színpadi változatát teremti meg a nagyon is életszerű eseménysornak. Janovics alakja Tompa láttatásában, a Hamlet-utánzat során lecsupaszodik, felsejlik minden bizonytalansága, összes félelme, kockázatvállalása, a történelem által utólag helyesnek megítélt döntései. Hősként tündöklik, de ugyanakkor esendő, igazi drámai szereplő válik belőle, hovatovább a nem arisztotelészi értelemben vett dráma olvasatában is, a néha egészen abszurd történelmi valóság színpadán egyaránt. A mimészisz nagymestere 1919-ben – és Tompa, aki számos más forrást behozva részletezi a Janovics által játszott Hamlet-szerepek krónikáját is itt, a végzet történelmi hőseként teremti újra Janovicsot.
A négy tanulmány közül ez az első nyitja a legnagyobb ablakot Janovics személyére, mivel utána jár külön rész a színésznek, a felelősség terhe alatt roskadozó igazgatónak, a dráma-szakirodalom ismerőjének, a szerzőnek (napló), a történelmi szereplőnek, a Hamlet-szerep hétköznapi tudatos vagy tudattalan alkalmazójának. Egyszersmind ismerteti a nemzeti felvilágosító szerepet vállaló, a közönséget szórakoztató, tudatosító, művelő kultúrával oktató, de a megszokott tevékenységét lefullasztó hatalommal szemben erős ellenállást támasztó szereplőt is, miközben ezeket a szerepeket számos apró alfejezeti kitekintésben egyesíteni is próbálja. Tompa mindezt könnyedén, szépirodalmi igénnyel és tudományos körültekintéssel végzi el, a tanulmányosított „sorskényszerű dráma”, mint műfaji behatárolás, ebben a fejezetben tehát teljesen indokolt.
A folyamatok betetőzéseként a színész-színházigazgató a szerepet nem csupán felölti a hétköznapi meghurcolás nehéz körülményei között, de el is játssza a színpadon ismét, ugyanis műsorra tűzi a Hamletet a színház utolsó magyar előadásaként szeptemberben, de nem mondhatja el a nagymonológot, mindössze annak első sorát. Amikor a cenzorral egyeztet a kimondhatókról és nem kimondhatókról, engedélyt kér arra, hogy bár meghalhasson a színpadon Hamletként. „Meghalni, azt szabad maguknak” (59., 237.) – int a cenzor nagyvonalúan, amiből tehát immár megtudhatjuk, miért ez a könyv címe, de azt is, mennyire cinikus, a szenvedő szempontjából nézve mily életveszélyes viszonyulással kellett Janovicsnak ott, akkor dacolnia.
A Hamlet-előadás a később konstruált nemzeti emlékezet szerint 1919. szeptember 30-án megszakadt a „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés!” monológindító sort követően, mivel a közönség – helyén értelmezve a szubtextust – tombolni kezdett, ezért kiürítették a színházat – szól a legenda. Valójában az előadást végigjátszották, másnap pedig jegyzőkönyvvel, karhatalom nyomására a színházigazgató át kényszerült engedni az épületet, minden felszerelésével együtt. Amikor 1940-ben Észak-Erdély ismét magyar fennhatóság alá került, a visszaszerzett Kolozsvári Magyar Nemzeti Színház épületét megnyitó rituálé gyanánt, a történelmi folyamatokra tökéletesnek megítélt rímként, ismét a Hamletet tűzték műsorra oly módon, hogy azt a félbemaradtként legendásított 1919-es előadás szószerinti folytatásaként vitték színpadra, azaz onnan indítottak, ahol Janovics a monológ első sorával „abbahagyni kényszerült”. A mozdulattal tehát a nemzeti identitás és folyamatosság szimbolikus gesztusát alkották meg. Ezúttal viszont Janovics nélkül.
Az Ami megszakadt – Egy 1919-ben megszakadt Hamlet-előadás folytatása 1941-ben és a kitalált hagyomány – A Kolozsvári Nemzeti Színház újranyitása és díszelőadása című tanulmányban Tompa az 1941. november 9-i Hamlet-díszelőadás kapcsán a Nemzeti Színház visszaszerzésének körülményeit tárja fel, és azt, ahogyan a magyar kulturális emlékezet a zsidótörvények hatálya alá (rövidesen) eső Janovicsot törölni ítélte. Az egykori színházigazgató tudvalevőleg 1933-ban visszalépett az őáltala megvédett, menekített, újraszervezett, egyszóval tehát megteremtett kisebbségi kulturális intézmény éléről, és újra filmgyártással, illetve moziüzemeltetéssel foglalta el magát, mellette pedig közíróként hasznosította tudását és tapasztalatait, de néha álnéven kényszerült publikálni. Tompa egyrészt megragadja az önként háttérbe vonult Janovics figuráját, másrészt a színház újranyitásának egyik kísérőelemeként berendezett színháztörténeti kiállítás teljes Janovics-mentességét tárgyalja, és azt is, hogy a helyi közvélemény alig reagált az egykori igazgató kihagyására az újrateremtett hagyományból. Jelentős teret szentel a tanulmányban annak a sokelemes diskurzusnak, ami a két világháború közötti erdélyi magyar színjátszásról szólt a korabeli nyilvánosságban. Ennek elemei számos ponton ütköztek, de nem oltották ki egymást, és legélesebb ellenérvei egyrészről a magyar főhatalom kizárólagosságot hirdető szerepe a magyar kultúra erdélyi biztosításában, szemben az erdélyiek által hangoztatott kitartással, megmaradással. Kolozsvár Budapesttel szembeni kultúrfölénye is diskurzív elemmé vált, és személyes megjegyzésként álljon itt, hogy ez nem volt újkeletű, a helyi politikum már a dualizmus második felében is büszkén terjesztette ezt a gondolatot.
Mintegy szerves folytatásként következnek a könyvben Janovicsnak a zsidótörvények hatálya alóli mentességét többszörösen bizonyító eljárásai, sokszoros levelezése a hivatalokkal, és végül menekülése a nyilaskeresztes hatalomátvételt követően. A „Zsidónak tekintendő vagyok” című tanulmányban Tompa módszeresen átlapozza azt az egy kötegben fennmaradt forráscsoportot, amely Janovics összes mentesítési iratanyagát tartalmazza az Erdélyi Múzeum-Egyesület kézirattárában, a Jordáky Lajos-hagyatékban. Anyakönyvi kivonatok, hivatalos iratok másolatai, pártoló levelek, bizonyítványok, a Svájci Követség útlevele és az 1944. augusztus 26-án kiállított, és Sztójay miniszterelnök által aláírt mentesítő okirat mind jelzik, hogy az idős Janovics (ekkor már 72 éves) mekkora küzdelmet folytatott az életbenmaradásért, mindhiába. Letartóztatása elől végül Budapestre kényszerült menekülni, és Tompa jó érzékkel azt is az olvasó képzeletére bízza, ahogy Janovics izzasztó levelezése és önmentesítő erőfeszítései idején, éppen azokban a hetekben a magyar hatóságok gettósították a teljes erdélyi zsidóságot, és indították el vonatokon Auschwitzba.
Apránként, Tompa bevezeti és csepegteti, majd Az üres hely. Janovics Jenő feltételezett naplójáról című utolsó tanulmányban bővebben tárgyalja is a Janovics-kutatás során hasznosítható forrásadottságok egyik alapvető problémáját: azt, hogy Janovics sokat írt, ami szerencsés körülmény ugyan, viszont látszólag nagyon körültekintő volt abban a tekintetben, hogy mit, abból mennyit, és azt is hogyan bízza magáról az utókorra, mint azt már a bevezetőben említettem. „A naplóból a személy lélektani folyamatai jobbára hiányoznak, nem ábrázol vívódásokat, félelmeket, hanem elsősorban döntéseket közöl. Ugyanakkor egy személyesebb hangú naplóra jellemző részletek, megfigyelések sem tartoznak a szerző érdeklődési körébe. Csakis a közéleti figura szerepe, döntései, nyilvánosság előtti viszonyai” (kiemelések az eredetiben, 155–156).
Hovatovább, amikor Janovicsot kutattam,1 magam is szembesültem ezzel a dilemmával. Mindössze két apró részletre fordítanám itt a figyelmet. A hagyatékban a naplónak két változata maradt fenn: egy véglegesített, és egy látszólag piszkozatban maradt, áthúzásokkal, javításokkal, toldásokkal, s a kettő számos ponton különbözik. Mindkettő az 1919-es események után jóval később született, valószínűsíthetően az eredeti naplójegyzetekből (amelyek mai tudásunk szerint elvesztek) átmásolva és begépelve, és mindkettőben beszél egy negyedik változatról is, amelyet a Központi Egyetemi Könyvtár kézirattárában elhelyezett, és amelyben felfedi a végleges változatban X-ként, illetve XY-ként titkosított személyek kilétét. Ámde, a piszkozatban egyiküket, az önkéntes magyar cenzort (182–186.) megnevezte: gróf Csáky György, őt viszont a véglegesített és Tompa által teljes terjedelmében, valamint Antal Róbert-István által a Korunkban részleteiben közölt változat oldalain visszatitkosította. Óvatossága ez esetben tehát nem terjedt ki minden részletre. A másik apróság a város előtt bevonulásra váró román hadsereg 1918-as karácsonyi pillanata kapcsán árul el lényeges részletet arról, hogy miként igyekezett Janovics alakítani magáról az utókor megítélését. A véglegesített és közölt naplóban azt jegyezte fel, hogy a román csapatokat üdvözlő polgármesteri beszéd megírását rábízták, de képtelen volt megírni, helyette Fényes László diktálta le Esterházy László főjegyzőnek (169-170.). A piszkozatban viszont ez áll: „Esterházy László városi főjegyző hozzám fordul: - Janókám, te vagy a leghiggadtabb, írd meg Gusztinak az üdvözlő beszédet. Megírtam. Csak 8 sor volt az egész, de soha ilyen nehezen nem fogalmaztam beszédet.” A beszéd keletkezéstörténetéről egyelőre nem áll rendelkezésre kontrollforrás, ellenőrizni nem tudjuk.
Tompa Andrea könyve a gazdagnak tetsző, de mégis nehezített terepű forrásadottságok ellenére nem pusztán közelebb hozza Janovicsot, és gazdagabb megértést kínál hozzá, hanem az alapos kutató számtalan más forrás bevonásával a folyamatokat és az egymásra ható viszonytérképet értő gondossággal és szépírói érzékenységgel tárja olvasói elé, megmutatva a folyamatban egy olyan Janovicsot, akit a Tompától eltérő fókuszt érvényesítő többi szakember eddig elmulasztott felfedni.
Tompa Andrea: Meghalni szabad. Janovics Jenő történetei 1919-1945 között. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2025.
