A Három hegycsúcs nagyon, olykor már-már vánszorgóan lassan haladó thriller, de ennek révén válik igazán izgalmassá a szereplők és az őket körülvevő természeti táj közötti viszonyrendszer-változás.
A thriller műfajában mára komoly hagyománya alakult ki azoknak a filmeknek, amelyek szereplőiket a vadonba, vagy legalábbis egy civilizációtól elzárt, térerőtől mentes, látszólag gyönyörű és barátságos, valójában azonban a kényelemhez szokott emberre ezernyi veszélyt jelentő tájra kalauzolják, hogy ezáltal egyrészt kőkemény önismereti tréningnek, másrészt a természetes szelekció ősi törvényének vessék alá őket. A típus legnagyobb klasszikusa alighanem John Boorman 1972-es Gyilkos túrája (Deliverance), ám ha kicsit kevesebbet utazunk vissza az időben, akkor is azt tapasztalhatjuk, hogy a „természet kontra civilizációból érkező ember"-témából még mostanában sem lehetetlen feszült és izgalmas thrillereket kihozni. Az elmúlt évek terméséből ilyen volt például a Utah állambeli kanyon fogságába esett James Franco kényszerű számvetése 127 órán keresztül, a nagyon gazdag és kábé ugyanennyire életközépi válsággal küszködő hobbihegymászók megpróbáltatásai az Everesten, vagy éppen a 2014-es Backcountry, ami arra próbálta meg felhívni a nézők figyelmét egy igen brutálisra sikeredett medvetámadás segítségével, hogy korántsem biztos, hogy ismerjük azt a személyt, akivel hosszú évek óta párkapcsolatban élünk.
Ide sorolható a német Jan Zabeil Három hegycsúcs című filmje is, amelyben a természeti táj − ezen belül is az észak-olaszországi Alpok egyik hegycsoportja, a Dolomitok − a klasszikus, nukleáris családmodell működőképességét teszteli. Ennek közelében tölti ugyanis idillinek ígérkező vakációját egy első benyomásra minden szempontból tökéletesnek tűnő, háromtagú család. Apa, anya, kisgyerek, akik rendkívül szépek, jól öltözöttek és a legnagyobb összhangban vannak egymással. Csakhogy elég hamar kiderül, hogy ez az összhang csalóka látszat, ugyanis a kisfiút mindenféle férfias dologra tanítgató és a gyerek nyelvét anyanyelvi szinten beszélő családfő valójában nem „az apa" a kisfiú szemében, hanem a szülei házasságát tönkretevő külső, fenyegető erő, vagyis „az anya" szeretője, akiért képes volt elhagyni a gyermeke vérszerinti apját.
Zabeil a három főszereplő között lévő távolságot a film többnyelvűségével is markánsan érzékelteti. A kis család tagjai egymással, valamint telefonon az elhagyott férjjel/apával, németül, franciául és angolul egyaránt beszélnek, ez pedig az első olyan jel, amiből érezni kezdjük, hogy a szereplők elbeszélnek egymás mellett, és a legtöbb esetben kifejezetten nem beszélnek egymás nyelvén. Hasonlóan működik a fenségesen fényképezett táj − ezen belül is a címadó Drei Zinnen hármas hegytömb − és a benne eleinte otthonosan mozgó, annak ajándékait találékonyan hasznosító családfő viszonya is. Amikor egy hajnali kétszemélyes hegymászás során komolyabbra fordul a konfliktus mostohaapa és mostohafiú között, és főszereplőnk, Aaron (Alexander Fehling) sértettségében duzzogva szem elől téveszti a kisfiút, majd pedig kicsivel később kétségbeesetten keresni kezdi, mintha a jól ismert helyszínek és tényezők, a sziklák, a tó, az időjárás mind-mind Aaron ellen fordulnának.
Ezen a ponton pedig a forgatókönyvet is jegyző rendező nagyszerűen állítja vászonra a thriller-sztorija kettős antagonistáját. Az egyszerre szép és kegyetlen természet mellett a kissrácot (Arian Montgomery), aki bizonyos helyzetekben (lásd például a közte és Aaron közt zajló összetűzést a befagyott tó dermesztő vizében) annak ellenére is emlékeztethet minket az Ómen Damienjére, hogy közben teljes mértékben tudunk azonosulni a problémáival. Míg a film harmadik szereplője, az anya (Bérénice Bejo) passzív helyzetbe kényszerülve várja a szálláson, melyik szeretett embere tér vissza férfiként a furcsa vetélkedéssé fajuló kirándulásból.
A három főszereplő között lévő látszólag idilli és harmonikus, valójában azonban igencsak bizarr dinamikát kiválóan domborítja ki a rendező finom, aprólékos színészvezetése. Zabeil az „apa-fia"-pillanatok minden apró rezdülését részletesen kidolgozza, hogy aztán ehhez képest sokkal nyugtalanítóbb legyen az aranyos kisfiú és a szimpatikus mostohaapa közti vad, állatias viaskodás rítusa. Ezek a hosszan elnyújtott pillanatok azonban jelentős mértékben lassítják a sztorit, így aki a komplex és életszerű konfliktusok mellé feszes tempót is vár, csalódni fog. A Három hegycsúcs lassan hömpölygő, ráérős thriller-sztorijához végtelen türelem és kitartás kell − még akkor is, ha a játékidő alig hosszabb, mint másfél óra.
