Az alkalomhoz illően kezdjük közhellyel: korunkból kiveszett a romantika, az igaz szerelembe vetett hit, a legszentebb érzelem lángolása és az amerikai rendszámú fehér lóval vágtázó jóképű herceg mítosza. Ez azonban így nem igaz, hisz bedőltünk a filmagrármérnökök összeesküvésének, és ezt paradox módon e film mutatja: ha nem lenne igény rá, nem lehetne az ilyen alkotásokat eladni. Ha nem lenne ez antiromantikus kor, nem lenne igény ezekre a filmekre, mert mindig az irreális fogja meg a fizető néptömegeket. Tehát igényt kell kelteni.

Jókai korában az érzelmes ponyva lelkes közönsége akkor sóhajtozta könnyesre a párnáját, ha a szerelmesek nem lehettek egymáséi. Ma az a menő, ha egymásra találnak a végén, de közben a szerző lépten-nyomon utal rá, hogy ez veled sose történik meg, te csak a Júlia-füzetekben és a tucatfilmekben találod meg a nagy őt. Szenvedj és fizess!

A „posztmodern”, „atomizálódott” társadalom rémképe elhiteti velünk, hogy a világ sivár, az ember magányos, a herceg gesztusai az arrogáns, szexista főnök célzásaiban köszönnek vissza. Van, aki ezt komolyan veszi, s ez neki annyira fáj, hogy elmegy a moziba, megnézi ezt a filmet (is), és azzal a keserédes hangulattal távozik, hogy mégsem, a szerelmesek boldogan élnek, míg rojtosra nézzük a filmvásznat, egyes művészi és érzelmes zsebek nagy örömére. Az érzelemellenesség kitalálja önmagát, hogy eladja önnön ellenszerét.

Filmünk történet helyett elénk öntött része: Kate exbarátja felfedez egy időalagutat napjaink és 1862 között, ahonnan véletlenül magával hozza a gentleman ideájának megtestesítőjét, Leopoldot. A lányt elbűvöli az úriember, és a film végén utána csusszan az említett alagúton, az eddig felhalmozott nyálmennyiségen és a ki tudja, hányadik logikai baklövésen. A szereplők tetteinek motivációját, a jellemábrázolás legcsekélyebb fuvallatát, a színészi játék lehetőségét és a jól bevált sablonoktól való eltérés sanda gyanúját az alkotók sikeresen kivédekezték. A nézhetőséget szintén.