A Tony – Egy séf születése nem egy karriert összegző tabló, hanem egy békétlen és bizonytalan fiatal kényszerűségből született szenvedélyének elbeszélése.
Ha úgy döntünk, hogy elmegyünk megnézni egy filmet, az már önmagában eseménynek számít, hiszen magunk mögött hagyjuk az otthonunk biztonságos falait, hogy másokkal együtt hódoljunk a mozgóképek iránti szeretetünknek. Pláne, ha olyan különleges alkalmon vehetünk részt, ami egészen más dimenzióba emeli a moziélményt, mint pl. egy közönségtalálkozó, vagy ha (hazai) filmek forgatási helyszínein adódik lehetőségünk újranézni klasszikus kedvenceinket, esetleg ha valamilyen kulináris élmény kapcsolódik az aktuális vetítéshez. Utóbbi igen népszerű lett az elmúlt években, elsősorban külföldön: a londoni Design Múzeum olyan híres filmalkotók kiállításaihoz ajánl kifejezetten a művész stílusa által inspirált teadélutánt, mint Tim Burton vagy Wes Anderson, de a Newcastle-ben található Eatflix mozi is kifejezetten arra specializálódott, hogy a repertoárján szereplő filmekhez dedikált menüt kínáljon. Szerencsére azért Magyarországon is találni hasonlóan izgalmas programokat. A könyvek és a gasztronómia szeretetét párosító Utazók Klubja Christopher Nolan Odüsszeiájának apropóján megalkotott játékos, mediterrán hangulatú kóstolómenüje például Odüsszeusz legendás útján kíséri végig a vendégeket – a fogások nevei és alapanyagai természetesen az eposz világát idézik meg.
Hasonlóra vállalkozott az Etele Cinema és az ADS Service filmforgalmazó Pallag Dáviddal, a Michelin Guide Hungary Év Fiatal Séfje díjasával közösen, amikor úgy döntöttek, a hamarosan mozikba kerülő, Anthony Michael Bourdain sztárséf fiatalkorának egy szeletét bemutató Tony – Egy séf születése című filmhez négyfogásos menüt szolgálnak fel a RutinosEst keretein belül. Szeptember 10-re, az életrajzi dráma budapesti előpremierjére Pallag, a RUTIN Budaörs séfje rendhagyó vacsorát állított össze: az Etele Cinema Premium előterében felkészült személyzet és elegánsan megterített asztalok várták a vendégeket, így könnyű volt magunk mögött hagyni a pláza nyüzsgő miliőjét, és belehelyezkedni az exkluzív este mutatós, de laza szellemébe. Az est lebonyolításában Jókuti András gasztronómiai újságíró segédkezett, az italokról pedig Nagy Zoltán, a Boutiq’Bar tulajdonosa gondoskodott, saját vermutjából készült egyedi koktéljait kóstolhattuk meg a még teljesebb ízélmény érdekében.
Pallag ételkülönlegességeivel nem csupán Bourdain, hanem az egész szakma előtt tisztelgett: fontos volt számára, hogy a filmet megelőző vacsora elemei később visszaköszönjenek a vásznon, ám ne pusztán illusztrációi legyenek a látottaknak, hanem a fogások merítsenek Bourdain bátor, érdeklődő karakteréből, a multikulturális gasztronómia iránti lelkesedéséből. Mindemellett a magyar alapanyagok és ízek sem maradhattak el: a New England-i kagylólevesbe a kovászolt káposztának, illetve a bárány-mangalica kolbásznak köszönhetően Pallag a korhelyleves ízvilágát is belecsempészte, a homárkrokettként újraalkotott Homár Thermidort pedig a rácpontyból ismert, paprikából, paradicsomból, és szalonnából készült mártás, valamint sült tejföl kísérte. Zárásképp vietnámi jegeskávé érkezett french toast-jellegű desszertként sűrített tejfagylalttal a tetején, s rendhagyó módon alumínium grilltálcákban, hogy a kifinomult fine dining érzést egy közvetlenebb, utcai hangulat váltsa fel, amelyet Bourdain is előszeretettel keresett és kedvelt. A vacsorát a három házigazda szórakoztató anekdotái festették alá, majd Pallag külön figyelmet fordított arra, hogy a vendégekkel is váltson néhány kedves szót.
Már csak azért is örömteli, hogy az esten egyaránt helyet kapott a hazai ízvilág, hiszen Bourdain a Nem séfnek való vidék (Parts Unknown) című amerikai ismeretterjesztő filmsorozatának részeként 2015-ben ellátogatott Magyarországra. Evett a hatalmas rántott húsairól híres Pléh csárdában Rákospalotán, megfordult a budapesti Élesztő sörözőben, négyfogásos menüt kért a New York Kávéházban, de vendégeskedett Bangó Margitnál is, ahol libahússal töltött káposztát, gulyáslevest, paprikás csirkét, töltött csirkét és baconben sült süllőt kóstolt. S mivel az epizód alatt Zsigmond Vilmos volt Bourdain beszélgetőtársa, természetesen nem maradhatott ki a szegedi halászlé sem. Izgalmas gasztroszériájához ugyanakkor egy igen tragikus esemény is társul: három évvel később a forgatás egyik franciaországi helyszínén találták meg a sztárséf holttestét.
Matt Johnson író-rendező humoros, ám vígjátéknak túlzással aposztrofálható filmje azonban jóval e gyászeset előtt játszódik: az egyetemi ösztöndíjra pályázó, íróaspiráns Bourdain (Dominic Sessa) távolságtartó anyja nyomdokaiba, egyszersmind kegyeibe kíván lépni, de mikor az iskola egy másik diáknak ítélik a támogatást, hirtelen felindulásból Provincetownba megy. Ahogyan 2000-ben megjelent A konyhafőnök vallomásai: Mi zajlik a kulisszák mögött? című memoárjában írja, alig volt 19 éves, amikor reménytelen szerelmesként odautazott, hogy megkeresse középiskolai szerelmét és későbbi feleségét, Nancyt (Emilia Jones). Sértett büszkesége visszatartja az őszinteségtől, így amikor kosztért és kvártélyért cserébe elszegődik egy idősödő kisvárosi séf mellé (Antonio Banderas), továbbra is próbálja fenntartani a nagyszájú, szabad szellemű íródeák képét, ezzel egyre kaotikusabb szituációkba sodorva saját magát.
Bourdain már fiatalon rendkívül nyitott és empatikus személyiség volt, viszont szókimondó, nyers viselkedése nehéz természetűvé tette, belső démonjait és az őt érő nagyfokú stresszt alkohollal és drogokkal próbálta elűzni. Bár utóbbi szereket végül elhagyta, a belső nyugtalanság, a depresszió és a magány végigkísérte az életét. Ennélfogva egy jóval szélsőségesebb, vadabb biográfiára számíthatnánk, s bár Sessa kiválóan, nüansznyi mimikával, vagy épp merészen, haragtól fűtve adja át a szégyentől, megfeleléskényszertől szorongó, arrogáns kamasz vívódásait, a rendező mégis meglepő érzékenységgel meséli el a főhős fejlődésútjának e szakaszát. Ahelyett, hogy végigrohanna a teljes életútján, Johnson tudatosan egyetlen formatív időszakra, az 1975-ös massachusettsi nyárra szűkíti a narratív fókuszt. Ebből a szempontból keveset tudunk meg arról, milyen is volt Bourdain felnőttként, milyen karriert futott be, vagy miért tartják nagyhatású sztárszakácsként számon, azonban ez a megközelítés kiváló alapot teremt egy mélylélektani felnövésdráma számára. Ez abszolút a film előnyére válik: az óceánparti, turistákkal megtelt kisváros fiatalos lendülete, a balzsamos éjszakák házibulijai, illetve a fiú számára meghatározó kis kifőzde és annak szedett-vedett alkalmazottjai szavak nélkül is mindent elmesélnek a vendéglátás bizonyos szegmenseiről, a bohém 70-es évekről, valamint a függőágyban álmodott álmokról. Az ekkor konyhát még távolról sem látott, lázadó Bourdaint belehelyezi ebbe a naplementékkel és őrült éjjeli horgászatokkal tarkított, sérülékeny burokba, amit ideiglenes mentora, szállás- és munkaadója, a Séf von köré.
Meglepő lehetne, hogy Banderas karaktere sokszor hangsúlyosabb, mint a címszereplőé, ugyanakkor ő jelenti a valódi, maradandó benyomást a tinédzser életében: a jóravaló, istenfélő, szakmájában mesteri Séf szilárdan ragaszkodik az általa becsült értékekhez, visszafogott életmódjához, és kicsi, de többnyire stabilan működő étterméhez – életstílusa és naiv jelleme olyan szemléletet tanít Bourdainnek, amitől nem a kiszolgáló szektorba, a robotolásba vagy az elkészült ételekbe szeret bele, hanem abba a fajta gondoskodásba, amiben ő addig hiányt szenvedett. A korai ébredésben, a szabadnapon végzett háttérmunkákban, a műszakok utáni közös étkezésekben, a friss alapanyagokból házilag készített, majd globális élelmiszermárkák csomagolásába újratöltött ketchupban, de még az ízesítéshez használt, tengervízből kinyert sóban is benne van az odafigyelés, az elhivatottság, a bizalom és az alázat. Ennél szebb lecke pedig nem is kell. Bourdain csak később tanul meg igazán főzni – diplomáját a The Culinary Institute of Americán szerzi –, de itt bemutatott, mosogatóként töltött napjai rávilágítanak arra, hogy miért választja valaki egy életre ezt a kíméletlen hivatást.
A rendező számos olyan helyzetet teremt, amelyben a főszereplő gyarlósága és önfejűsége győzedelmeskedik, ezzel próbálja elkerülni az idealizálást. Beleszövi a cselekménybe, a karakterekbe, mi volt Bourdain életrajzi kötete szerint a legmotiválóbb számára, hogy séffé váljon: a konyhafőnököket azért dicsérték, hogy „mennyi pincérnőt dugtak meg, és hány koktélt ittak meg látható hatás nélkül”. Elragadtatva beszélt a szakácsokról, nemcsak azért, mert képesek voltak irdatlan mennyiségű vacsorát előállítani egy fullasztóan meleg konyhában, hanem azért is, mert „szexuális atléták” voltak, akik kalandokkal és fosztogatásokkal teli, igazi „rock and roll” életet éltek, minden hagyományos erkölcsi normát gondtalanul semmibe véve. Ez persze felszínes benyomásnak bizonyult, végül a filmben a Séfet inspiráló Howard Mitcham szakácskönyvíró, művész és folklórkutatótól, a Provincetown-i The Flagship vendéglő valódi tulajdonosától tanulta meg, hogy: „Nincs különbség egy háromcsillagos Michelin-étteremben feltálalt remek vacsora, valamint egy szerény halászkocsmában elfogyasztott étkezés élvezete között – feltéve, hogy mindkettőt szeretettel és büszkeséggel készítik.”
Mint a csábító kisördög és a bölcs angyal, úgy ül a filmben a fiú egyik vállán a példamutató Séf, másikon pedig a rátermett, de folyton kétes utakra tévedő kollégája, Sal (Leo Woodall). E két szélsőséges tengely olykor túlontúl tanító jellegű, ám Banderas és Woodall átható alakítása emlékezetesen árnyalja a kissé fekete-fehér figurákat. Michael Bauman operatőri munkája pedig kifejezetten erős; a konyhai mikrokörnyezet klausztrofób, lüktető és autentikus ábrázolása azonnal behúzza a nézőt a vendéglátás sajátos, embert próbáló világába.
Bár a cselekmény felépítésében akad némi váratlan amplitúdó, ami nem építi a feszültséget, hanem épphogy megtöri azt – például a kiégett étteremtől alattomosan távozó Tony érzelmi, Nancy pedig szó szerinti lecsupaszítása meglehetősen éles váltásnak érződik –, a filmet körüllengő elbűvölő atmoszféra, a kézzelfogható természetesség, a séf megrendítő öngyilkosságára tett finom utalások, valamint a remek színészi alakítások könnyen áthidalják a kisebb bukkanókat.
