„Volt egy farmom Afrikában…” – a mantra, ami egyszerre hálát adó vallomás és gyászos emléke egy letűnt kornak, egy letűnt szerelemnek. Sydney Pollack érdeklődését elsősorban utóbbi keltette fel Karen Blixen történetében.
Pollack élete során több mint huszonegy filmet és számos televíziós műsort rendezett, de talán leghíresebb munkája Karen Blixen könyvének adaptációja, amelyet Távol Afrikától címen vitt vászonra 1985-ben. A dán írónő Isak Dinesen álnéven publikált önéletrajzi ihletésű kötete valódi melodráma: az irodalmi Nobel-díjra jelölt Volt egy farmom Afrikában a Kenyában töltött éveinek memoárja, amely nem csupán e rendkívül élénk időszak eseményei miatt lett elismert, hanem a kulturális érzékenysége, valamint érzéki stílusa végett is.
A vagyonos Karen Christence Dinesen érdekházasságra lépett svéd unokafivérével, Bror von Blixen-Finecke báróval, majd 1914-ben közösen a család kelet-afrikai birtokára költöztek. A tervezett tejgazdálkodásból azonban a férfi jóvoltából egy sokkal jelentősebb, ugyanakkor kockázatosabb, több ezer holdra kiterjedő kávéfarm lett, amelyet végül – köszönhetően férje csapodár természetének, a szafari-túrák élvezetének, a gyarmati háború körülményeinek, az ital és a nők iránti rajongásának – a bárónőnek egyedül kellett irányítania és fenntartania. Minden nehézség ellenére Karen Blixen 17 évet töltött Nairobi külterületén – amelyet ma Karennek hívnak –, hiszen hamar beleszeretett a fenséges afrikai tájba, a kelet-afrikai kikuju, szomáli és maszáj közösségekbe, hagyományaikba. Bár 1931-ben a gazdasági világválság eredményeképpen kénytelen volt felszámolni a farmot és hazatelepedni Dániába, könyvei, valamint a néhány éve árverésre bocsátott, az édesanyjával, illetve a szeretőjével, Denys Finch Hattonnal folytatott privát levelezései őrzik tapasztalatainak emlékét.
Korábban Orson Welles, David Lean és Nicolas Roeg is szerette volna megvalósítani Blixen könyvét, ám végül Sydney Pollack adaptálta az eredeti történet idealizált, romantikusabb verzióját. A feldolgozást az írónő születésének századik évfordulóján mutatták be, majd tizenegy Oscar-jelöléséből hetet díjra is váltott. Pollack változata még annak ellenére is nagy siker lett, hogy a regényt jószerivel a benne rejlő nem örökké tartó, de örökké emlékezetes szerelmi történetre szűkítette. Tulajdonképpen a vívódó, szerelmes hősnő, a csalfa férj, a szabadszellemű udvarló figurái, illetve az egzotikus helyszín és a háború okozta szenvedés olyan hollywoodi történetek sorába állítja a filmet, mint az Elfújta a szél (Gone with the Wind, 1939) vagy a Casablanca (1942) – utóbbi egyébként Pollack kedvenc filmjei közé tartozott.
Afrika csodálatos szépsége így inkább csak közeg, a történet fókusza miatt úgy tűnhet, hogy főként a Hattonnal folytatott bonyolult szerelmi kapcsolata kötötte a nőt a farmhoz, a tájhoz. Holott élete ezen szakaszának küzdelmei, megromlott házassága, a természeti viszontagságok, valamint betegsége mind arra sarkallhatták volna, hogy korábban hátat fordítson a kontinensnek, ám szenzibilis leírásaiból kiderül, tragikus véget ért szeretőjén kívül a festői vidék és annak lakói, a helyi közösségek élete is mély benyomást tettek rá. Ennek ellenére a filmbéli főhősnő őslakosok iránti hűsége és szimpátiája főként akkor domborodik ki, amikor a tönkrement farmján élők megsegítésére térdre borul a brit kormányzó előtt. Pollack nőfigurája nehéz eset: mintha az idegen föld az ő próbatételére jött volna létre. Hattonnak emlékeztetnie kell a nőt, hogy „az én farmom”, „az én Afrikám” nem létezik, ahogy a férfi sem lesz soha teljesen az övé. Karen erős akaratú, akinek kezdetben a családi porcelánok, a kristályok és ezüstök jelentik az otthont, de kapcsolatuk kibontakozása közben mindkét félnek változnia kell, engedményeket kell tenniük, ha meg akarják egymást tartani.
Pollack kiváló érzékkel választotta ki színészeit, Meryl Streep és Robert Redford párosa hamar meghatározóvá tényezővé vált az Oscar-versenyben – bár a női szerepre először Audrey Hepburnt nézték ki, mivel Streepet nem tartották elég vonzónak ahhoz, hogy Blixen bőrébe bújjon, utóbbi a tehetségével minden kételyt eloszlatott. A 2024-es Cannes-i Fesztivál egyik panele során Streep felelevenítette azt az ikonikus jelenetet, amelyben a férfi felajánlja, hogy megmossa a bárónő haját: „Ez bizonyos értelemben egy szexjelenet, hiszen olyan intim. Annyiszor láttuk már a valós aktust, de általában nem mutatják a vonzalmat, az érintést, a törődést. Redford remekül csinálta, nagyon beleélte magát. Az ötödik felvételnél már nagyon szeretettnek éreztem magam. Gyönyörű. Nem akartam, hogy véget érjen.”
Az idén elhunyt Redford pályája elején főleg romantikus karaktereket alakított, Pollackkal annak játékfilmes színészi debütje, a Háborús vadászat (War Hunt, 1962) forgatásán ismerkedett meg. A hetvenes évekre már nemcsak „szépfiúként” tekintettek rá, hanem komoly művészként, aki egyre szívesebben állt a kamera másik oldalára. Hattonként érett játéka magában foglalja a gunyoros szívtipró és a komoly, elhivatott férfi képét, egyszersmind karaktere a civilizáció és a szabadság eszméi közötti feszültséget is reprezentálja. A függetlenséget mindennél előbbre tartó brit – a való életben arisztokrata – vadász-kalandor mély, ugyanakkor körülményes szerelmi viszonya Karennel többek között e két csodálatos előadó, Streep és Redford miatt vált maradandóvá, a hét elnyert Oscar-díjból mégsem illette őket egy sem.
Blixen regénye legalább annyira szerelmes levél az afrikai földhöz, mint az életét meghatározó emberekhez, és bár a film cselekménye a vágyakozás és annak fájdalma köré szerveződik, minden viszontagság ellenére David Watkin expresszív képei érzékeltetik, hogy a nő számára mindez maga a napsütötte álom, a makacs remény. Hasonlóan komplex réteget biztosítanak John Barry kísérő dallamai: a komponista eddigre már nagyrészt túl volt a James Bond-filmek zenéin és három Oscar-díjon, így Pollack hagyta, hogy a zeneszerző a szereplők közötti dinamikák mentén alakítsa ki a megható, csendes zongorajáték, az afrikai dobmotívumok, a természeti hangok, valamint bizonyos Mozart-darabok különös egyvelegét, hozzájárulva ezzel az egyébként is meghatározó egzotikus, fülledt atmoszférához.
A két ellentétes jellem keserű drámája csak beletörődéssel végződhet: a ragyogó és heves Blixent közös kalandjaik, az afrikai táj iránti vonzódás kötötte össze a vad, kóborló Hattonnal, aki hiába szeretett, nem volt hajlandó senkinek az adósa lenni. Régi vágású, megfontolt szerelem az övék, amelyben az elkötelezettség és a személyes szabadság iránti vágy harcol egymással. Az emlékező keretbe foglalt dramaturgia segít megérteni, hogy a fizikai elengedés nem jelent egyet a felejtéssel, a számunkra fontos emberek pedig azután is formálják a lelkünket, miután már elmentek. Lehet, hogy a bárónő elhagyta Afrikát, de az soha nem hagyta el őt.
