Aki elveszett, aki megkerült, és aki keres: a szerelemmel még mindig csak a baj van, amit a Finding Emily hősei a saját bőrükön tapasztalnak meg.
Kortalansága, érzelmi hitelessége, humora és részletgazdagsága teszi ellenállhatatlanul bájossá a Finding Emilyt, emlékeztetve rá, hogy évtizedek ide, generációk oda, fiatalnak lenni lényegében mindig ugyanolyan. Owen legalábbis napjainkban küzd hősszerelmes királyfiként az elérhetetlen királylány kezéért, miközben nem ismeri fel, hogy az igazi társa az apródja lenne... aki közben átveri őt.
Alicia MacDonald első nagyobb rendezése nagy vonalakban tökéletesen kiszámítható romantikus vígjáték, de nem is a film vége, hanem az odavezető út számít – a Finding Emily pedig eléri, hogy legyen tétje a sokszor látott bonyodalmaknak. Az eddig nem túl sikeres forgatókönyvíró, Rachel Hirons ezúttal ráérzett, hogyan rétegezze egymásra hatásosan a szálakat, és hogyan vonjon be Owen és az Emilyk történetébe.
A Finding Emily hétköznapi helyzetből indul, ami aztán egy véletlennek köszönhetően az abszurditásig fokozódik – a következmények pedig több szereplő életére is hatással lesznek. A huszonéves Owen (Spike Fearn) egy egyetemi buliban összefut álmai nőjével, de csak húsz percet tölthetnek együtt, mielőtt a lányt továbbrángatják egy másik buliba. Owen az utolsó pillanatban megkapja a telefonszámát, de másnap kiderül, hogy egy számjegy hiányzik belőle, így az egyetlen nyoma a lányhoz egy keresztnév: Emily.
Owen mindenáron szeretné megtalálni Emilyt, így egyetemi előadásokra ront be és teleplakátolja a kampuszt, de ezzel csak azt éri el, hogy felhívja magára egy másik Emily (Angourie Rice) figyelmét, aki pszichológushallgatóként épp arról ír diplomamunkát, hogy a szerelem megőrjíti az embert, és egyébként is evolúciósan felesleges dolog. Owenben meglátja az ideális alanyt a tézise bizonyítására, ezért a valódi céljait eltitkolva felajánlja neki a segítéségét a keresésben, és innentől kitalálható, mi történik...
Pontosabban mégsem. A Finding Emily tétje háromszoros: megtalálja-e Owen a megfelelő Emilyt, a másik Emily lebukik-e, hogy csak kihasználta Owent, és ezáltal veszélybe kerül-e kettejük időközben felépülő kapcsolata. MacDonald az elérhetetlen lányért teperő bolond fiúval, valamint az átverésnek induló, majd igazivá váló kapcsolattal is ismerős sémákra épít, de ügyesen öltözteti fel ezeket. A film legeredetibb ötlete, hogy Owen Emilyn keresztül megszerzi az összes Emily emailcímét az egyetemről, és ír nekik – de nem titkos másolatban (erről azt sem tudja, micsoda), így véletlenül létrehoz egy levelezőlistát a több száz döbbent Emily számára, ami pont elég egy hatalmas botrányhoz.
Bár a forgatókönyv eredetileg Amerikába helyezte a cselekményt, Angliába transzportálni a lehető legjobb ötlet volt. A manchesteri egyetemi közeg nyersebb, mint egy tengerentúli, ráadásul a többség utánozhatatlan akcentussal beszél... mintha egyesülne a 10 dolog, amit utálok benned és a Rye Lane világa. A Finding Emily odafigyel a részletekre is. Az elárvult Owen nem diák, csak hangtechnikus az egyetemi klubban, így rajta keresztül rálátunk egy munkásosztálybeli család életére is. Nem az a tipikus szépfiú, esetlen és kajla, érzékeny, de gyakorlatias. Undok bátyjával és annak párjával él, miközben zenész álmait feladva próbálja eltartani magát. A pszichológus Emily pedig iowai ösztöndíjas, aki összetört szíve ellenére képtelen túllépni nagyképű exén, kiábrándultságát pedig harcos szerelemellenességgel álcázza. White trash anyjával nem találja a kapcsolatot, mindenképpen le kell diplomáznia, hogy ne veszítse el a vízumát, de a cél távolinak tűnik. Összességében mindketten elszigeteltek, magányosak, próbálják megtalálni a helyüket a világban még akkor is, ha az ellenséges velük szemben. Drukkolunk nekik, hiszen fiatalok, aranyosak, ráadásul tökéletes pár lehetnének... csak ne lenne ott az a másik Emily! Meg a hazugság és kihasználás és félreértés.
Miközben a cím többletjelentésekkel gazdagodik, a film az ultrafeminista diákelnökkel, a talpraesett szobatárssal, a szarkasztikus Emilykkel és az ambiciózus podcast-házigazdával olyan élő és szórakoztató egyetemi közeget teremt, ami pont annyira kidolgozott, hogy túllépjen a vázlatos sztereotípiákon, ráadásul kortalannak is érződik. A filmben egymást követik az olyan tíz-húsz-harminc évvel ezelőtti bulihimnuszok, mint a Blue Monday, a Kelly’s Heroes, a Let’s Have a Kiki vagy a Call Me Maybe, az egyetemi podcast pedig tíz éve még egyetemi rádió lett volna. Miközben szeretném hinni, hogy a mai egyetemisták is ezeket a számokat hallgatják, a film csak minimálisan épít az online világra, pontosabban az végig inkább tehernek bizonyul. Owen először nem online nyomozással, hanem plakátokkal és kérdezősködéssel próbálja megtalálni a kiszemeltjét, az emailes módszer pedig katasztrofális eredménnyel jár. Az Owen akciójára (majd a botrány további hullámaira) érkező Tiktok-reakcióvideók is csak megnehezítik az életet. És különben is, Owen egy élőben lezajlott, megismételhetetlen pillanat nyomába ered, ami van annyira értékes, hogy vállalja érte a nyilvános megaláztatást és a tizenöt perc hírnevet.
És pont Owen tettének értelmezésétől lesz több a Finding Emily egy átlagos romantikus vígjátéknál. Owen próbálkozása lenyűgöző, romantikus gesztus, vagy úgy viselkedik, mint egy creepy stalker? Vajon a titokzatos Emily véletlenül adott meg rossz telefonszámot, vagy így akarta lerázni őt? És nem elég világos visszautasítás-e, hogy nem jelentkezik a felhívásra? Az összeszerveződő Emilyk, az online rajongók és ellenségek, a podcast vagy az egész egyetemi közvélemény azt vetíti bele Owen történetébe, amit a saját nézőpontja diktál, miközben a film rávilágít, hogy a srác csak logikusan cselekszik és szó sincs arról, hogy rózsaszín ködbe burkolózna. És itt kap szerepet a pszichológus Emily elmélete: tényleg őrültté tesz a szerelem? Ha igen, akkor nem Owent őrjítette meg. Míg kezdetben a látványosan akciózó Owen tűnik irracionálisnak és furcsának, a szerepek lassanként kicserélődnek. Owen objektíven látja a helyzetet, és a racionális Emily csinál magából bolondot. Emily ott hibázik, hogy a gombhoz varrja a kabátot, és nem egy esetből indul ki, amit leír, hanem mindenáron találni akar valakit, aki igazolja az elméletét. Miközben a kutatói etikát is többször súlyosan megszegi, akaratlanul mégiscsak bizonyítja az elméletét. A Finding Emily tehát azon kevés romkom közé tartozik, amelyik a szerelem természetéről is szeretne állítani valamit – és nem azt, hogy evolúciós szempontból felesleges.
Owen és az Emilyk története végül nyilvános botrányból privát kapcsolattá szelídülhet, Owen elénekel egy szuper dalt, a rejtélyek és titkok kiderülnek, a szálak elvarratnak, mindenkinek az igazsága érvényesül. Miközben a mainstream hollywoodi romkomok diadalmas visszatérésére úgy tűnik, hiába várunk, más háttérrel szerencsére készülnek olyan rejtett gyöngyszemek, amelyek visszaadhatják a hitet. Nemcsak abban, hogy léteznek még jó romkomok, hanem abban is, hogy léteznek még azok az univerzális érzelmek és élethelyzetek, amelyekről érdemes romkomot készíteni.
