Mi lesz velünk, ha egyszer tényleg elterjed a pszichoterápia és tömegesen elkezdünk kigyógyulni az elmebajainkból? Nem csak a politika változik meg gyökeresen, de elveszítjük a művészeink nagyját is, elsők között Anders Thomas Jensent.
Egy rendező, aki úgy böfögi fel a bukolikus fekete komédiát, mint Martin McDonagh, a lumpen alakjai ámokfutását Guy Ritchie is megirigyelhetné, a párbeszédei pedig még Tarantinót is elszórakoztatnák. Mégsem lehet összekeverni, de még összehasonlítani sem senkivel. Anders Thomas Jensen Dániában született 1972. április 6-án, egy érzelmileg elhanyagoló anya és egy fizikailag is elhanyagoló apa gyermekeként, akik ezzel meg is alapozzák gyermekük teljes későbbi karrierjét, aranybánya tetejére ültetve a traumáiból dolgozó fiút. Kétszer nem veszik fel a Dán Nemzeti Filmiskolába. Körbetekintve a kortárs dán filmszakmában, Kristian Levring, Thomas Vinterberg, Lars von Trier munkásságát, valamint a Dogma 95 mozgalmat látja, melyből leszűrheti, hogy itt másnak, különcnek, társadalmilag érzékenynek, személyesen – talán épp emiatt – dühösnek kell lenni. Ezután egész rendezői munkásságát ezen célok teljesítésének szenteli, nem csak a szakma, de a dán és idővel a nemzetközi közönség nagy örömére is. Háromszor jelölik Oscar-díjra, egyszer meg is kapja. Közel sem azért, amit gondolnánk.
Műfajtalankodás
Mindannyian ismerjük a jelenséget, amikor valaki feszt a traumáiról beszél, a hentesnél, az étteremben, egy esküvőn, bármikor, amikor potenciális hallgatóság veszi körül. Az ilyen figurákat idővel általában hátrahagyja a baráti kör, majd lassan elfordul tőlük mindenki, akit nem fűz hozzájuk hitel vagy örökösödés. Ám ugyanez a kényszer rendezőként akár legendássá is teheti az embert, feltéve, hogy az illető legalább annyi zsenialitással bír, amennyi Jensennek jutott. És hát nem árt hozzá a dán vagy legalábbis a skandináv terep sem, ami anyaföldként táplálja a bizarr, különc alakokat. A skandinávok ugyanis nem látnak – progresszióra ítélve, talán nem is láthatnak – mást, mint humort ott, ahol mi már inkább tragédiát kiáltunk, és azt, hogy megérett a világ a pusztulásra. A „mit tehetnénk mást, hát röhögünk” patthelyzetéből megképződő fekete humor Jensen specialitása, ami egyúttal bebiztosítja azt is, hogy hiába mondja el mindig ugyanazt, nem válik unalmassá. Történetei társadalmi szatírákban dolgozzák fel a kényszeredett elfogadást és muszáj-progressziót, ami persze nem dán unikum, de kétségtelenül meghatározza a világlátásukat. Ennek eredménye és egyben bizonyítéka a rendező munkássága, aki minden egyes nagyjátékfilmjében legeslegalulra nyúl a társadalom zsákjában, majd a zoknipiszkok és szakadt befőttesgumik között talált figurákat állítja filmjei élére. Miközben ezzel a döntésével kétségtelenül érzékenyít, nem lehet eldönteni, amellett advokál-e, hogy az együttélés valóban lehetséges, vagy nagy elöljárásában visszafelé üvölt, jelezvén, hogy ez bizony zsákutca. Ugyanis, noha minden filmjében próbára teszi az integrációt, mindegyikben arra jut, hogy marhára nem működik, és az egyetlen megoldást az egyenlőségre abban találja, ha nem a gyengébbeket emeljük fel, hanem megkeresve a legkisebb közös többszöröst, mi hülyülünk le totálisan a szintjükre. Vannak kilátások.
Jensen első, Mifune utolsó dala című nagyjátékfilmjében egy jól menő üzletembert koppenhágai esküvőjéről egyenesen a vidéki nyomortanyára szólít vissza egy telefonhívás, mely szerint apja, akit évtizedek óta nem látogat, meghalt. Kresten hazalátogat, az omladozó szülői házban pedig apja bomló holtteste és mentálisan igen sérült testvére várja. A sérült fiúnak gondozásra van szüksége, Kresten azonban még azt sem mondta el senkinek, hogy létezik, nemhogy magával vigye a fővárosba az újdonsült asszonyka mellé. Mit tehet hát? Otthon marad. Segítségképpen felbérel egy ápolót, aki – lévén előző nap még kurva volt – maga is szerénységre kényszerül a kényszeredetten kialakult helyzetben. Hármójuk jobb híján kialakult kis családjába végül belecsöppen a lány deviáns kisöccse is, így a kép már teljes. Azt kell csak eldönteni, hogy az ember menő, pénzzel, vad szexszel és sikerrel teli koppenhágai életet szeretne vagy az alieneket váró mentálisan sérült bátyját ápolni egy prostituálttal és annak pszichopata öccsével. A kérdés pedig valójában az, hogy ki lehet-e mondani, ha inkább az előbbit. (Spoiler alert: nem.)
Noha a film szép és nem mellesleg – ‘99-es megjelenését tekintve – a feminizmus oltárán is áldoz, már azelőtt, hogy az kötelezővé vált volna, végül ez marad a rendező egyetlen darabja, ami a romantikus műfajba sorolható.
Talán épp ezt a gyengédséget ellensúlyozandó szűk egy év múlva érkezik a Gengszterek fogadója, ami aztán megalapozza a direktor életművének teljes további alakulását. Egy csapat dühkezeléses őrült csempésznek áll, de a gengszterélethez csak a fegyvereik vannak meg, a tökösségük és az eszük hiányzik. Egy nagyobb akció után úgy döntenek, meglépnek a zsákmánnyal Barcelonába, de csak egy erdőszéli lakatlan étterem romjáig jutnak. Bár hangzatosan tervezik a lelépést, valójában mindannyian elkezdenek berendezkedni, és végül a megszerzett pénzből felújítják az éttermet, ahol nulla konyhai tudással nekiállnak járni tanulni a számukra eddig járatlan helyes úton. A filmet nézni is élmény, rendezni viszont még nagyobb buli lehetett, mert ettől a filmtől fogva Jensen nemigen változtat az itt bevált recepten. Megalapítja a később minden projektjében vele tartó csapatot, melyben az akkor még messze nem felkapott Mads Mikkelsen rendre a kiszámíthatatlan, agresszív őrült állatot, Nikolaj Lie Kaas pedig az eggyel finomabb, romantikusabb… agresszív őrült állatot alakítja. Itt fixálódik továbbá Jensen azon jó szokása is, hogy a szereplők eszementségét gyerekkori traumáikkal magyarázza. A játékidő során a félkemény gengszterekben fel-feltörnek olyan flashbackek, amikor kiskorukban a fáról lezabált almák miatt verték őket, vagy bezárták egy szekrénybe, esetleg amikor gyerekként kézre játszottak egy másik gyerek meggyilkolásában. Persze, ma már evidenciaként kezeljük, hogy minden hibánkért biztosan a szüleink a felelősek, de ezt 2000-ben, egy akcióvígjátékban ilyen nyíltan és érzékletesen tárgyalni igazán nem lehetett elvárás. És nem csak ebben egyedi valamelyest az alkotás. Napjainkban már ugyan majd’ minden gengszteres film a paródia irányából közelíti meg a toxikusan maszkulin gyilkos archetípust, de ezidőtájt ezzel azért még tudott meglepetést okozni Jensen. A dán rendező tehát némileg ebben is elöl jár, meglehet olyan furcsán, hogy azzal a hülye járások minisztériumának elnöke lehetne.
Az ezután következő Zöld hentesek megtekintése után már igazán senki nem mondhatja, hogy nem tudja, mire számítson Jensentől. A brutális(an vicces) tragikomédiában egy izzadós, félkopasz nyomorult (Mikkelsen) és álmos tekintetű hű barátja (Kaas) hosszú alkalmazotti elnyomás után saját hentesboltot nyitnak, ahol a legkelendőbb áru a véletlenül feldolgozott emberhús. Ugyan szörnyülködnek a dolgon egy rövidet, de lévén a vevőnek mindig igaza van, titokban elkezdik feldolgozni a kisváros kevésbé keresett lakóit, felvirágoztatva ezzel a boltot. Mindezt tovább bonyolítja, hogy Kaas karakterének ikertestvére, noha évek óta kómában van, most felébred, amitől – úgy van, kitalálták – mentálisan totálisan sérült lesz, és lelkesen elkezdi megkeresni szeretett testvérkéjét.
A minta, mely végül a direktor egész munkásságát átszövi, már itt kezd láthatóvá válni, amikor megértjük, hogy – ahogy a gengszterek a kisvendéglővel – ezek az ütődöttek a hentesbolttal is csak a normalitásra vágytak. Csak annyit akartak, ami másnak már fel sem tűnik, ha megvan.
Fontos megjegyezni, itt nem arról van szó, hogy Jensen csak ezt az egy történetet tudná ismételgetni, ennek ellenkezőjét bizonyítja ugyanis a rendezői munkásságánál is gazdagabb forgatókönyvírói tevékenysége. Azon túl, hogy direktorált filmjeit jellemzően maga is írja, messze nem szűkül erre a műfajtalankodó műfajra a képessége. Olyan alkotásokon dolgozott forgatókönyvíróként – még magát Susanne Biert is hozzásegítve az Oscarhoz –, mint az Egy jobb világ, Esküvő után, Testvéred feleségét vagy A fattyú. Látható tehát, hogy nem a képesség, csupán a hajlandóság hiányzik Jensenből a klasszikusabb, komolyabb darabok elkészítésére.
Mindezen felismert mintázatok tekintetében kis fantázia – vagy némi rekreációs drog – segítségével akár ki is találhatjuk következő filmje történetét, ha megtudjuk, hogy az egy rossz életéből jó útra tért, betegesen jámbor papot és az annak gondozása alá kerülő neonácit ütköztet. Az Ádám almái (igen, ez ugyanaz a trauma, amit a Gengszterek fogadójában az alma felzabálásáért járt verés okozott, itt ugyan madarak zabálják fel a gyümölcsöt, de az is a sátán megnyilatkozásának számít) a rendező addigi munkásságának legsúlyozottabb darabja talán. A mozi még a magasan tartott életműből is kiemelkedik a remek művészi arányérzék miatt, amivel olyan bravúrosan balanszírozik a bizarr alakok és a szentimentális üzenet között, hogy azzal egyenesen szíven találja a nemzetközi nagyközönséget is. Ennek kulcsa lehet, hogy ebben a filmjében úgy döntött, megdogmázza saját magát, és válaszul a korábbi műveiben sokszor még szerinte is indokolatlan mennyiségű brutalitásra, vezeklésképp kevesebb durvaságot ábrázol, sőt egyenesen Isten felé vezeti a szereplőit.
Egyenlőség, testvériség
Legkésőbb innentől az abszurd fekete humorral vegyített nyomorfíliájára rákapó nagyközönség teljes figyelmét élvezi az alkotó. Noha magánéleti gyászok és örömök (szülei halála, gyerekei születése) miatt kerek tíz évre visszavonul a rendezéstől, az általa nyújtott behatásokra éhes, egyre nagyobb közeg lankadatlan lelkesedéssel várja vissza. Az igazság bajnokaiban újfent a megszokott Mikkelsen–Kaas–Nicolas Bro hármassal dolgozik, ám a kalandjaikat – talán saját családja gondolatától nem tudván szabadulni – nem a szokásos testvérpárbajként tematizálja, hanem egy apa–lánya páros kontextusában. Egy tinilány egy szörnyű baleset (ha baleset) következtében elveszíti édesanyját, mire a vérszomjas katona apja (Mikkelsen) szedett-vedett bosszústábot szervez a visszavágáshoz. Bár Jensen jellemzően hermetikusan elzárt, már-már fantasybe illő kisvárosi atmoszférával dolgozik, amelyben a külvilág vagy egyáltalán a realitás terhe nem láncolja az alkotói fantáziáját, ezúttal mintha beemelné kissé a valóságot, lévén egyfajta terrorcselekményt intéz a főhősei ellen. Nem lehet nem észrevenni, hogy a rendezőt immáron alakítani kezdi a rá irányuló világszintű figyelem, és a nagyon sajátos, habzó szájú flepnisek által szegélyezett Jensen-univerzumba be-becsorog a közönségfilmes igény. Ennek (eddigi) csúcspontja most érkezett el.
Két dühös testvér, egy fogyatékkal élő, egy kevésbé, borzalmas apakép, bénító gyerekkori emlékek, vér, gyilok, elpusztult állatok: egy Jensen-filmben vagyunk. Az utolsó vikingben, ha hiszik, ha nem, Mikkelsen, Kaas és Bro alakítja a főbb szerepeket, egy olyan történetben, amelyben az – immár nem csak mókásan, de egyenesen szánnivalóan – sérült elméjű Manfred (Mikkelsen) az egyetlen, aki tudja, hol van a bátyja évekkel ezelőtt elásott rabolt pénze. De ahhoz, hogy megtalálják, magukban kell mélyebbre ásniuk, és el kell menniük vidékre az elfeledni igyekezett családi házba, ahol azonban rengeteg emlék fenyeget. Persze nem Manfredot, aki – nyilván épp ezekkel szembenézni képtelenül – egyszerűen személyiséget váltott, így ő most már John Lennon. John Lennonnak azonban nem csak arról nincsenek emlékei, hogyan hasított szíjat a hátából az apja, hanem arról sem, hova tette azt a nyamvadt csomagot. A felidézéshez (az évek során egészen szexivé kupálódó) Kaas karakterének bele kell mennie a játékba és bátyjához hasonló félkegyelműekkel újjá kell élesztenie a teljes Beatlest.
Az a köztes „midzsáner”, amit a dán rendező a filmjeivel belő, egyszerre ad szabadságot és helyez jókora súlyt az alkotóra, hiszen nem csak ki lehet, de ki is kell töltenie 2-3 műfaj igényeit a néző szórakoztatásához. Ennek sikere azon múlik, a direktor hogyan sáfárkodik a tragédia, dráma és komédia egyes elemeivel, ő pedig épp attól volt kiváló, hogy parádés érzékkel pakolgatta a patikamérlegre az egyes elemeket. Ez az, ami legutóbbi filmjénél kissé sérülni látszik. Az utolsó viking ugyanis sokkal inkább hajol el a szentimentalizmus felé, mint amennyi humort kínál. Ettől függetlenül élvezhető mozi, de az „elhollywoodiasodással” jócskán veszít a mű a „jensenességéből”.
Ennek belátásához érdemes lehet megnézni a 10 évvel korábbi, Férfiak és csirkék című remeket, ami ugyanez pepitában. Ki nem találnák, de egy testvérpárról szól, akik közül az egyik egész normális, ám a „mikkelsenebbik” totális őrült, aki mást sem csinál, mint verekszik és önkielégít. Kiderül, hogy a testvérpárnak odalent vidéken egy rakás másik fivére is van egy beteg elméjű orvos apától, aki nemzőképesség híján mindenféle állatokat pároztatott ezen „klán” megalkotásához. Ez a Frankenstein-szerű történet végképp elmossa az ember és állat határait, de még ennél aggodalmasabb kérdéseket is felvet. Persze senkit sem hibáztatnánk, ha fogyaszthatóbbnak találná a téma Beatles-es feldolgozását, mint a csirkét erőszakoló degeneráltakét, de épp ez bizonyítja, hogy a direktor végzetesen a tömegek felé fordult. Azzal az üzenettel, hogy mindannyiunkat a szeretet alapvető igénye hajt, nem tud nem sikert aratni az alkotó, hiszen tényleg talán ez az egyetlen, amivel közös nevezőre tud hozni gazdagot és szegényt, sikerest és elbukottat, értelmileg épet és sérültet.
Ugyanakkor pont az a nagyon progresszív, érzékenyítő, integrációt hirdető igyekezet, ami miatt (is) annyira elterjedt világszerte, messze nem biztos, hogy nem csak cinizmus az alkotó részéről…
Egész estés mozijai előtt néhány kisfilmet is készített, melyeknek humorát ugyan le sem tagadhatná, témái azonban halványan sem emlékeztetnek a később szinte zavaróan homogén életművére. Helyette leginkább egy-egy vicc filmes feldolgozásainak tűnnek, de még így is talán zseniálisabbak még a nagy műveinél is. A Wolfgang pár kínos percben egy tehetségtelen karmester nyomorult életét mutatja be, aki anyja elnyomása alatt szűköl, és még a halálával sem szabadulhat tőle. Az Ernst & Lyset Jézus visszatérését helyezi rohanó világunk közegébe, magával hozva ennek minden humorát és iróniáját, amit így a hazai klasszikust evokálva akár úristen@menny.dk-nak is nevezhetnénk. És hát kitűnő ez is. Nem véletlen, hogy mindkét kisfilmet Oscarra jelölték. Amiért viszont meg is kapta, az az Election Night című, alig 10 perces társadalmi szatíra, melyben egy harsány liberális aktivista elfelejt elmenni szavazni, ezért rohanva taxit fog a koppenhágai éjszakában, hogy pótolja a mulasztást. Az egyik dán taxis az arabok szagára panaszkodik, ezért a férfi sértetten átül egy másik kocsiba, ahol meg a nácikat sírja vissza a vezető. Végül sikerül kifognia egy törököt, ám mire megnyugodna, hogy politikailag végre jó irányba halad az autóval, az a sofőr meg az ázsiaiakat kezdi szidni. A főhős végül nem ér oda a választóirodába, és jobb híján maga is fajgyűlölőnek áll. Nos, az Akadémia – ami ma már talán félve vállalná ezen döntését – 1998-ban ezt az üzenetet látta díjra érdemesnek, ám ami még fontosabb, hogy ez azt is bizonyítja, Jensen sem éppen vakon hisz a véres szájjal hirdetett egyenlőség eszméjében. Ezen antitézise nyert most végső verifikációt Az utolsó vikingben, amely csupán az előtérben tűnik humoros, érzelmes történetnek az elfogadásról. Azonban a keretként szolgáló mese a királyról, aki az egyenlőség nevében minden polgára végtagjait levágja, ha az egyik elveszíti a sajátját – veszett rendszerkritika.
Márpedig, ha egy dán rendező állítja, hogy itt csak akkor lenne esély a békés együttélésre, ha mindannyian a legnyomorultabbak szintjére alacsonyodunk le, akkor érdemes figyelnünk, de talán még pánikolnunk sem indokolatlan. Jensen filmjeiben kérlelhetetlenül felötlik az emberben a kérdés, hogy „itt mindenki hülye?”, a fentiek tekintetében azonban ezt nem biztos, hogy puszta fekete komédiának vagy érzékenyítő parabolának szánja az alkotó, hanem könnyen lehet, hogy sci-fiként vetíti elénk a ránk váró jövőképet.
