[Cannes 2025] Ugyan „csak” nagydíjat kapott a film, de Joachim Trier nem okoz csalódást azoknak, akik A világ legrosszabb embere után hasonló minőségre vártak.

Kezdjük a legnyilvánvalóbb dologgal: Renate Reinsve isteni. Ha a mozi intézménye ugyanakkora kulturális-társadalmi jelentőséggel bírna, mint az európai film erejének talán tetőfokán, az 50-es, 60-as években, és léteznének még olyan értelemben vett európai (nem brit) filmsztárok, mint pl. Bardot, Ullmann vagy Cardinale, köztük lenne a helye. Nemcsak gyönyörű és bitangul jól tud játszani, hanem van egy olyan tekintélyt parancsoló jelenléte is, ami az egyébként ugyanolyan tehetséges kortársaiban ritkábban van meg.

Szerencsére Joachim Trier úgy tesz, mintha a mozi ugyanakkora kulturális-társadalmi jelentőséggel bírna, mint anno: hiába szól a Szentimentális érték [azóta az Érzelmi érték címet kapta a magyarországi forgalmazótól] látszólag pont arról, hogy a Bergman-szerű nagyformátumú rendezők ideje lejárt, annak a fajta filmkészítésnek befellegzett, attól még a mélyben valójában minden kockájával azt sugallja, hogy a mozi örök, és az alkotás mindent túlél, sőt, minden sebet begyógyít.

Nora Berg (Reinsve) elismert színházi színésznő, aki a nagyvásznat valamiért nem hódította meg, pedig még tévésorozatban is szereti az egész ország. Mi több, a világot jelentő deszkákon sem érzi komfortosan magát: időnként megmagyarázhatatlan lámpaláz lesz úrrá rajta, hogy aztán öt percre rá mégis letaglózza vastapsoló közönségét. Annál is furább, hogy nem lépett át a mozivászonra, mivel az édesapja (Stellan Skarsgård) legendás filmrendező, épp ezért adná magát, hogy apa és lánya együtt dolgozzanak. Még furább a képlet, amikor kiderül, hogy az apa egy régi sikerfilmjében a gyerekszerepet Nora testvére, Agnes (a film nagy felfedezése számomra Inga Ibsdotter Lilleaas) kapta, és remekül helytállt, aztán mégsem lett belőle színész. Az anyjuk temetésén megjelenik a rég nem látott apuka egy forgatókönyvvel, amiről azt állítja, hogy direkt Norára írta, és öregkorára még utoljára megrendezné. A lány hallani sem akar a projektről, ezért a fater inkább egy amerikai filmsztárral (Elle Fanning) lát neki a próbáknak.

Skarsgård azt nyilatkozta Ingmar Bergmanról, hogy hatalmas művész volt, de rossz ember. Volt tehát ahonnan merítenie, amikor megformálta Gustav alakját ebben a filmben: egy letűnt csillagú, kikopófélben lévő zseni, akinek jelenlétében haptákba állnak a legelkényeztettebb amerikai sztárok is, de a saját lánya nem akar vele dolgozni. A film szép komótosan őrölve fejti ki, hogy pontosan miért is lehet ez. Egész sokáig nem egyértelműek az okok, csak sejttetve vannak, és jobb is, hogy nem egyértelműek: nincs két egyforma rendező, nincs két egyforma színész, ahogyan két egyforma apa-lánya kapcsolat sincs, még ugyanazon családon belül sem. Csak abban egyformák, hogy mindegyik hihetetlenül bonyolult, és ezekben a bonyolultságokban remekül cikázik a film, generációkon átívelően, egyetlen házon belül, amibe szívesen beinvitálják a nézőt is.

Külön kellemes meglepetés, hogy a komor téma ellenére időnként nem kevés humort is megenged magának Joachim Trier és bevált alkotótársa, Eskil Vogt társforgatókönyvíró, a színészek pedig szívesen elkapkodják a labdákat: elképesztően szép kémia van testvér és testvér, apa és lánya, de még Fanning és Skarsgård között is. Ha kell, kacagnak és kacagtatnak, de csettintésre váltanak regisztert és komorodnak el anélkül, hogy az eredeti norvég címben található szentimentalizmus eluralkodna rajtuk (jó, talán egy jelenetet leszámítva). Szintén a forgatókönyv érdeme, hogy egyik fontos téma sem fojtja meg a másikat: a filmkészítésről szóló szál ugyanolyan fontos, mint a családi kapcsolatok és az azon belüli kibeszélés-megbékélés szála, sőt, a kettőnek igazán csak együtt van értelme, hiszen ebben a filmben az alkotás terápiát is jelent, másfajta kommunikációt az egymással való normális beszélgetésre egyébként majdhogynem képtelen apa és lánya között. Ha az életben mindketten csak marják is a egymást, a filmbéli film kapcsán olyan erővel és őszinteséggel találhatnak egymásra, amilyenre csak a művészet képes. És hát mi lenne más, jobb feladata ennél a filmezésnek?

Nem véletlen, hogy Bergmanra utaltam a Skarsgård karakterének körülírásában: érezhető, hogy Trier is törekedhet hasonló babérokra. Jócskán van amit odáig gyalogolni (ebben a filmben is voltak olyan pillanatok, amikor megbicsaklott a jóízlése), de az ösvény ki van világítva.