„Csak szörnyek játszanak Istent” – szól Guillermo del Toro Frankenstein-feldolgozásának sűrűn hangoztatott tételmondata, amely alapvetően határozta meg a rendező egész eddigi pályafutását is. A mássággal szembeni empátia kérdésköre ugyanakkor hiába aktuálisabb, mint valaha, a téma klasszikus megközelítése könnyen elcsépeltnek és régimódinak hat.
A Frankenstein-mítosz számos alakváltozatban él a kortárs filmkultúrában. Az egyes adaptációk különböző nézőpontokból mesélték újra a briliáns, de egoista címszereplő tudós történetét, aki életet adott az általa kreált monstrumnak: az Én, Frankenstein a feltámasztott szörny szemszögéből bemutatott akció-fantasy-ként, a Victor Frankenstein az orvos asszisztensére, Igorra koncentráló sci-fi drámaként, a Mary Shelley az eredeti regény írónőjének életrajzi filmjeként, a Szegény párák pedig posztmodern feminista átiratként helyezte új perspektívába az ismert rémmesét. Del Toro verziója mindazonáltal a klasszikus, 1931-es Universal-szörnyfilm humanizmusához és Kenneth Branagh Frankensteinjének kosztümös romantikájához áll közelebb, miközben az irodalmi alapmű eddigi legkönyvhűbb adaptációjaként szolgál. A radikális újraértelmezés hiánya abból is fakad, hogy del Toro korábbi munkái javarészt úgyszintén olvashatók az őrült tudósok és a félreértett szörnyszülöttek közötti morális összecsapások variációiként.
Legyen szó életre kelő fafiúról (Pinokkió), hatalomra ácsingózó vásári szemfényvesztőről (Rémálmok sikátora), fogvatartott halemberről és kiközösített segítőiről (A víz érintése), vagy akár laboratóriumban nevelt, szuperképességű lényekről (Pokolfajzat) – a karakterek jellemzően idegenségük miatt kizsákmányoltak vagy komplexusaikat kiélve nyomják el a körülöttük lévőket önzőségükkel. Mintha a rendező teljes munkássága a Frankenstein megszületését készítette volna elő, az ismert mítoszra adott témavariációkból állna. Így előbb-utóbb elkerülhetetlennek tűnt magának az ihlető műnek a feldolgozása is del Toro részéről, noha az adaptáció már-már kreatív visszalépésnek és esztétikai zsákutcának érződik a koncepciót továbbképzelő korábbi életmű árnyékában. Hiszen a friss feldolgozás nem nyit érdemi új fejezetet a Frankenstein-elbeszélések sorában, mindössze az alkotó szerzőiségének kontextusában képes érvényesülni és bővíteni del Toro „empatikus szörnyfilmjeinek” számát. Mindezek ellenére – ha az új Frankenstein nem is olyan vizionárius kísérlet, mint amit a történet indokolna – a magas produkciós értékkel bíró, igényesen elkészített feldolgozás alapvető hiányérzet nélkül meséli újra forrásművét.
A kettéosztott történet a doktor, majd a monstrum születését taglalja, a lineáris cselekmény különböző perspektívájú szálait pedig egy sarkköri keretnarratíva igyekszik objektíven értelmezni. Így nemcsak a kezdetben védtelennek tűnő, megmentésre szoruló gyámoltalan tudósról alkotott kép kerül kifordításra, hanem a dühödten romboló, erőszakos szörnyszülöttet övező benyomások is új alapokra helyeződnek az elbeszélések egymás mellé helyezésekor. Victor Frankenstein (Oscar Isaac) romantikus nagyregényekbe illő gyerekkora a nagybirtokos család kiváltságos helyzete ellenére ridegségben telt. Anyja korai halála után minden melegség kiveszett Victor életéből, a fiú pedig szigorú apjához hasonló, önző felnőtté érett. A doktor tudomány iránti szenvedélye ráadásul hamar megalomániává növi ki magát, amint belekezd a természet törvényeinek ellentmondó kísérleteibe. A kontroll iránti vágy mindazonáltal számos áldozatot követel és kívülállóvá teszi a magára maradt tudóst. A különböző halott részekből mesterségesen fabrikált monstrum viszont éppen fordított utat jár be.
A teremtmény (Jacob Elordi) hiába van kiszolgáltatva Frankenstein érzelmi kegyetlenségének, képes meglátni a szépséget maga körül. Az elsőre félelmetes kiállású lény még úgy is mások segítségére válik, hogy idegensége miatt rejtőzködni kényszerül az őt félelemből üldözőktől. Egyedül egy vak ember látja meg benne a jóságot, míg mindenki mást elhomályosít a szörnyszülött megjelenését kísérő gyűlölet. Pedig a betegesen nagyratörő, egomán kísérlet eredményeként nem Frankenstein teremti meg a szörnyet, hanem önmaga válik azzá, míg teremtménye emberséget hoz az ellenséges világba. A viktoriánus horror keretei között tehát a külső alapján hozott előítéletek klasszikus tanmeséje elevenedik fel, amit a vizuális megoldások is aláhúznak: del Toro visszatérő látványtervező csapata és állandó operatőre, Dan Laustsen a kietlen jeges tájakon is találnak szívmelengető témákat, miközben a szemet gyönyörködtető építészeti megoldások, díszletmunkák és kosztümök hátborzongatóvá válnak a viszolyogtató kísérletek és a groteszk formák hatására. Bár a nagylátószögű beállítások a monumentalitás érzékeltetése helyett gyakran sokkal inkább alaposan berendezett babaházbelsőkhöz teszik hasonlatossá a látottakat.
A Frankenstein kapcsán felmerülő fennkölt morális eszmék és felvetett humanista nézőpontok annyiszor kerültek már bemutatásra, hogy a klasszikus megközelítésű film gondolatisága kifejezetten egyszerűnek hat ezek tükrében, míg a viszonylag kevés helyszín és az elszigetelt környezet a történet világát is elzárttá, modellszerűvé teszik. A természeti és az erkölcsi törvények egymásnak feszülése ráadásul nem csúcsosodhat ki katartikus végkifejletben, mivel del Toro – Frankenstein doktorral ellentétben – túlságosan empatizál minden teremtményével. A történet a legádázabb tettek alól is feloldozást nyújt a szereplők motivációinak alapos, már-már didaktikus körüljárása során, ennélfogva az embertelenségek ha nem is elfogadhatókká, de megérthető jellemhibák eredményeivé válnak. Így a konfliktusok feszültsége idővel szintén elvész: a radikális „apa-fiú” kapcsolat megbeszélhető problémává redukálódik, miután a résztvevők egyszerűen csak hajlandóak meghallgatni egymást. Guillermo del Toro tehát hiába bővíti két és fél órásra saját epikus Frankensteinje játékidejét, a számos részletében kiegészített történetet sem mond többet James Whale fele ilyen hosszú, 1931-es adaptációjánál.
Ötfilmes podcast 15 – Frankenstein-filmek
A Szegény párák sikere ürügyén Papp Attila Zsolttal kiveséztük a Frankenstein-adaptációkat.
