Ha évek múlva visszanézünk majd erre az időszakra, letagadhatatlan lesz a Stranger Things-jelenség hatása a kortárs sorozatokra, hiszen a legtöbbje legalább annyira másolni akarja a Netflix sikerszériájának a receptjét, amennyire pár éve még a Trónok harcához szeretett hasonlítani mindenki. Az It: Welcome to Derry sem kivétel ez alól, pedig lehetett volna, sőt, jót is tett volna neki.
Andy Muschietti sorozatáért már csak azért kár, mert a showrunner maga aktívan járult hozzá a Stranger Things-esztétika kialakításához már akkor, amikor még nem volt akkora megkerülhetetlen monstrum a Netflix sorozata, hiszen az Az első része megjelenésének idején, 2017-ben még csak egy évad létezett belőle, és nem lehetett előre látni, hogy ekkorára növi ki magát. Ráadásul itt egy oda-visszahatás is létrejöhetett, hiszen legalább annyit köszönhet a Stranger Things Stephen King legismertebb könyvének, mint amennyire a az előbbi befolyásolta az Azból készült előzménysorozat történéseit és esztétikáját. A biciklis gyerekcsapat, a nyolcvanas (vagy még korábbi) évek retro amerikai kisvárosa mint a titokzatos események hátteréül szolgáló helyszín, de még az egyes színészek szerepeltetése (Finn Wolfhard) is erősen rímel a két mozgóképes alkotás között.
Ez még mindig nem Az, amire várunk – Andrés Muschietti: It / Az
Az Az 2017-es filmfeldolgozása jóval többet merít Stephen King klasszikusából, mint a 90-es években készült tévés rokona. Ennek ellenére nem jut túl a regénybéli univerzum felszínének kapargatásánál. Igaz, ezt legalább korrekt módra, jó véresen teszi.
King méretes regénye bőséges táptalajt biztosít azoknak, akik le akarnak húzni egy újabb bőrt a bohócról, hiszen az Azban a grafomán író több ezer oldalon keresztül, több millió évre visszamenőleg építi fel a fiktív maine-i kisváros, Derry történelmét és földrajzát. Több olyan tragikus és véres eseményt vázol fel King klasszikusa, amely a 27 évente visszatérő, bohócbőrbe bújt gyerekzabáló gonosz tevékenységét kíséri, és amelyből akkor is ki lehetne hozni egy-egy nyolcévados sorozatot, ha az alkotók nem csinálnak egyebet, mint filmre viszik a King által vázolt eseményeket. Az It:Welcome to Derry azonban csak nyomokban követi ezeket: leginkább a saját útját járja, amikor működik; és a Stranger Thingset majmolja, amikor kevésbé.
1962-ben járunk, egy Az-ciklussal a mozifilmek eseményei előtt Derry-ben, ahol minden és mindenki épp egy fokkal furcsább, mint a sok más hasonló méretű amerikai kisvárosokban. 27 évente elkezdenek eltünedezni a város gyerekei, mintha senki nem emlékezne az előző alkalmakra, amikor ez történik. És úgy általában, Derry lakói mintha szemet hunynának minden erőszakos cselekmény fölött, amiről kellemetlen lenne beszélni, legyen az családon belüli erőszak, alkoholizmus, munkanélküliség vagy éppen lincselésekkel fűszerezett rasszizmus. Ezúttal sincs másképp, a Hanlon-család városba költözésével egy időben több gyerek is eltűnik, és a rendőrség mondvacsinált bizonyítékok alapján le is tartóztatja a város színesbőrű mozitulajdonosát, Hank Grogant (Stephen Rider). Lánya, Veronica (Amanda Christine) azonban tudja, hogy apja ártatlan, hisznen iskolatársával, Lilly-vel (Clara Stack) együtt tanúja lesz a véres történéseknek. Azonban senki nem hisz a gyerekeknek, így kénytelenek barátaikkal, Will-el (Blake Cameron James), Marge-al (Matilda Lawler) és Rich-el (Arian S. Cartaya) együtt nyomozásba kezdeni, hogy tisztázzák az ártatlanul letartóztatott, bűnbaknak kikiáltott Grogant. Közben az amerikai hadsereg is élénken érdeklődik a csak látszólag békés kisváros iránt, Leroy Hanlon (Jovan Adepo), a félelmet fizikailag nem ismerő katonatisztet furcsábbnál furcsább küldetésekre küldik a különleges képeséggekkel megáldott Dick Hallorann (Chris Chalk) oldalán. Pennywise, a horrorbohóc (Bill Skarsgard) pedig eközben vígan csemegézik, áldozatokból cseppet sincs hiány.
A sorozat első évadjának nyolc részéből hétben szépen építkezik a történet, és halad minden a tragikus végkifejlet felé, ráadásul kifejezetten bátran. Itt tényleg nincs egyik szereplő sem biztonságban, még a gyerekek sem (pontosabban ők a legkevésbé), és Muschietti szépen építi fel a címbéli kisváros nyomasztó hangulatú, hatvanas évekbeli életét. JFK arcképe még javában diszíti a legtöbb intézmény falát, Pennywise vérengzésével párhuzamosan pedig javában dübörögnek a polgárjogi mozgalmak. Még az is alig csökkenti meg sorozat részeinek élvezhetőségét, hogy a legtöbb előzménytörténethez hasonlóan az It: Welcome to Derry esetében sincs sok meglepetés, a legtöbb néző vélhetőleg látta az Az-filmeket, így teljesen tisztában van azzal, hogy ki áll a véres bűncselekmények mögött, és azzal is, hogy mi lesz majd a gonosz bohóc sorsa. Ettől függetlenül a sorozat legtöbb szereplője kellően szerethető és jól felépített, eléggé lehet izgulni a sorsukért, és remek a közöttük kialakuló dinamika is.
A gyerekszereplők különösen ügyesek, közülük is kiemelkedik Clara Stack, aki – hogy akkor már maradjunk a Stranger Things-gondolatmenetnél – a helyi Tizi: kifejezetten nehéz és összetett érzelmeket kell eljátszania, keverve a folyamatos halálra ijedéssel, de végig pazarul teljesít. De a felnőttek között is akad kiemelkedő szereplő, nevezetesen egy másik King-történetből beemelt karakter, Dick Hallorann, aki a Ragyogásból lehet ismerős sokaknak (ráadásul az ő esetében is kiváló a casting, Chris Chalk tényleg úgy néz ki és beszél, mint egy fiatal Scatman Crothers), de akkor sem zavaró a jelenléte, ha éppen fogalmunk sincs arról, hogy ki is ez a telepatikus képességű katona.
A megbicsaklás csak az évadzáró epizóddal érkezik meg, amin már érződik, hogy itt bizony a stúdiófejesek az asztalra csaptak, és ráparancsoltak Muschiettire és stábjára, hogy szép és jó a lassú nyomasztás, és a gyerekkori traumák horror-allegóriája, de azért a világot is meg kéne menteni, ahogyan a Stranger Thingsesek csinálják. A kontraszt pedig azért is szembeötlő, mert az utolsó előtti epizódban a Black Spot nevű, feketék által látogatott klub felégetésének eseményei eléggé gyomorbavágóak (ráadásul a jelenet egysnittes megvalósítása is iszonyúan erős) és tragikusak, ezekhez képest a fogjunk-össze-mert-együtt-sikerül, mérhetetlenül klisés évadzáró keserű szájízt hagy maga után, és még az sem javít a helyzeten, hogy Pennywise néhány mondata nyitva hagyja a kaput további évadok számára, ahol az eseményeknek ugyanúgy tétje lesz, mint az Az-filmek idején.
A hétből nyolc epizód azonban így is egész okés arány, a Derrybe tett kirándulás egészen élvezetes lehet a véres horrorok rajongói számára, Bill Skarsgard pedig még akkor is zabálnivalóan hátborzóngatóan játszik, ha egy kicsit túl sokat is szerepeltetik is az utolsó részekben (elvégre őt ismerik a nézők a plakátokról). Az viszont sajnos előre sejthető, hogy a szükségszerűen érkező következő szezonok el fogják használni (és ezáltal koptatni) alakításának erejét. De most, hogy (végre) véget ért a Stranger Things, talán nem kell majd mindenáron majmolni a receptjét, és ugyanazt a sorozatot néznie mindenkinek, még annak is, aki nem akarja.
