Oláh Kata a Digitális nomádom című dokumentumfilmjében ügyesen egyensúlyozik személyes történetének elmesélése és egy társadalmi jelenség értelmezése között. A film ráadásul igen aktuális témát feszeget, s mindezt sok nézőpontot felvillantva teszi.
Közhelyes, de muszáj leírnom, hogy a modern technológia megjelenése és fejlődése alapjaiban változtatta meg az életünket. Könnyűszerrel tudunk kapcsolatot tartani több ezer kilométerre élő barátainkkal és családtagjainkkal, a munka pedig ma már nem csupán azt jelentheti, hogy 8-tól 4-ig egy helyszínen tevékenykedünk. Létrejött egy új fogalom, digitális nomádoknak nevezzük azokat, akiket a munkájuk nem köt röghöz, épp ezért pénzkeresés közben világot is láthatnak.
Oláh Katát bevallottan saját tapasztalata inspirálta, hiszen lánya, Ela is ezt az életmódot választotta: angol barátjával, Dannel kontinensről kontinensre vándorolnak, alig töltve időt Magyarországon. Már ebből a pár mondatból is tapintható a film alapkonfliktusa: van egy anya, aki a szocialista Magyarországon szocializálódott, és ott van a lánya, aki egészen más normák szerint nőtt fel. Édesapja egy izraeli-francia férfi volt, barátja angol, együtt pedig már a fél világot bejárták. Egy anya ilyen helyzetben elkezd gondolkodni: miért választja a lánya ezt az életmódot? Talán anyaként ő rontott el valamit? Oláh Kata profi alkotóként képes társadalmi kontextussal kiegészíteni a személyes tapasztalatát, így a film egyszerre funkcionál egy bűntudattal küzdő anya vallomásaként és egy társadalmi jelenség izgalmas tárgyalásaként.
Kezdjük is előbbivel, a rendező ugyanis igen őszintén vall életéről. Arról, hogy talán túl hamar vállalt gyereket, hogy nem is feltétlenül a megfelelő partnerrel, és hogy időközben miképp távolodtak el egymástól lányával. Mindez nem didaktikusan és direkten jelenik meg, de a figyelmes néző könnyen olvashat az apró jelekből. Olyanokra gondolok, mint amikor Oláh Kata elmondja, hogy annak is örül, hogy a lánya egyre több videót küld, hiszen korábban egy-egy képért is könyörögni kellett neki. A filmbe bevágott Skype-beszélgetésekben is látszik, hogy anya és lánya – a kétségtelenül meglévő szeretet ellenére – keresik az utat egymáshoz.
Ez azonban csupán a film egyik vonulata, Oláh Kata ugyanis megszólaltat jónéhány olyan embert (például Szűcs Péter írót, akinek nemrég jelent meg Dharma című kötete), aki maga is a digitális nomád életmódot választotta. Ők is beszámolnak saját életükről, tapasztalataikról, mindeközben pedig izgalmasan árnyalják a jelenségről kialakult képet. A film kezdetben egzotikumként foglalkozik a digitális nomádokkal, ám ügyesen elkerüli azt a csapdát, hogy szélsőségesen pozitív képet fessen ezekről az emberekről. A rendező ugyanis felveti azokat a kérdéseket, amik közben a néző fejében is megfordulhatnak: vajon valós, szuverén választás ez az életmód, vagy a traumafeldolgozás, a menekülés egy szélsőséges formája? Esetleg már-már divatkövetés? Mindeközben persze azt is látjuk, hogy a megszólalók mennyire szabadok, milyen mértékben hódolhatnak kreativitásuknak.
Oláh Kata filmje végső soron arról szól, hogy mihez kezdünk a rendelkezésünkre álló lehetőségekkel, azzal a szabadsággal, amit a tudás, a technológia biztosíthat számunkra. A film arra is eredményesen hívja fel a figyelmet, hogy az olyan fogalmak, mint a munka vagy a haza mennyire fluid, milyen gyorsan változó konstrukciók, melyekkel kapcsolatban hiba hamar ítélkezni, s pláne kívülről ráerőltetnünk a saját véleményünket másokra.
A soknemzetiségű család éppúgy lehet előny, mint hátrány, hiszen Ela szerteágazó kulturális gyökerei rengeteg lehetőséget biztosítanak számára nyelvtudás, kapcsolatok, rugalmasság terén, ám amennyire kicsit mindenütt otthon van, igazán sehol sincs. Keresi a helyét a világban, kapaszkodik az apróságokba, azokba, amelyek igazán fontosak számára, legyenek épp a Föld bármely féltekén. Szimbolikusan azonban a film végére hazatér, hiszen párjával ott bérelnek hosszabb időre lakást, ahol évtizedekkel korábban szüleivel is laktak.
Épp azért, mert gondolatilag ennyire gazdag a film, sajnálhatjuk, hogy a megvalósításba már csúsztak hibák. Egyrészt a rendező narrációja idővel önismétlővé, túlhangsúlyozottá válik, megakasztja az események menetét. Ráadásul vizuálisan sem igazán izgalmas Oláh rendezése – önmagában azzal nem lenne probléma, hogy a rendező a témát, a felvetett kérdéseket helyezi előtérbe, ám ennek a kérdéskörnek, az elvágyódásnak, a tovaszálló gondolatoknak kifejezetten jól állhatott volna egy líraibb filmnyelv.
Ám a Digitális nomádom hibái ellenére is izgalmas és fontos dokumentumfilm, ami épp azért lehet érdekes sokak számára, mert képes a személyes történetet nagyobb látószöggel szemlélni. Tulajdonképpen egyszerre mozgatja az agyat és a szívet.
