Amikor keményvonalas rajongói megtudták, hogy a Fűrész franchise tizedik részét Kevin Greutert rendezi, valamelyest megnyugodtak. A szériát ától cettig ismerő és átlátó, sokszor bizonyított illetőről van szó, ki hol itt, hol ott bukkant fel a produkciós folyamat során, és mikor mit csinált: mindig jó volt. Mit árul el, hogy a keze alól kikerülő Fűrész X végül is az elképzelhető legrosszabb film lett?

Az eredeti Így neveld a sárkányodat filmek rendezője, Dean DeBlois kapcsán is eszébe juthat az ősnaiv filmkedvelőnek, hogy bizonyos reményeket tápláljon. Miért hisszük, hogy ha valaki eredeti, nagy alak visszatér, abból manapság bármi jó fakad? Peter Jackson esete A hobbit trilógiával szintén eklatáns példája annak, amikor se az alkotó, se a körülmények nincsenek a topon.

Az élőszereplős remake filmek már messziről céltalanságtól bűzlenek: esetükben a filmek minősége előtt a létjoga válik kérdésessé. Amikor már tényleg nem tud mibe kapaszkodni, a filmrajongó vagy filmkritikus általában azzal menti meg az épp aktuális kultúrszennyet, hogy „annak, ami lenni akar, jó”. Hogy mikor mit kell megmenteni és mit lehúzni, az jellemzően ritkán van kapcsolatban a tényleges produktummal. Egy ponton túl ennek a kínlódó kritikának is felkopik az álla.

Animációs filmek élőszereplős változatai

A fotó és film korszakával a realista festészet térde megremegett. Ez annak volt köszönhető, hogy mindenki – a művészek is – félreértette az efféle törekvések lényegét, a realizmust elhibázott indexikalitásnak fogta fel, egyfajta alacsonyabb felbontásnak. Megszokhattuk, hogy amint valamely problémára hirtelen (túl) jó megoldás kínálkozik, a korábbi gondok kiújulnak ennek az új tényezőnek a territóriumán. A filmet beszavazták a művészetek közé, így a mérleg azon serpenyőjében, melyben korábban az egész médium foglalt helyet, most a „rossz filmek” vannak.

A rajzfilm és/vagy animációs film kezdettől bírt azokkal a tanulságokkal, melyek a realizmus hanyatlásából adódtak. Mindenki tudta, hogy nem kevesebb, hanem több attól, hogy animációs, hogy tud valamit, amit a rögzített nem tud; tehát van sajátossága. Ez a tudás elveszett. Miképp a végtelen hosszúra nyújtható vágatlan jelenetek a vágás újra-feltalálását teszik szükségessé, úgy az animációra is ráfér a reformáció.

Nem kényszerből snitteltünk, és nem kamerahiány teremtette az animációt, hanem a kultúrától emancipálódó technológia működik a „hát mert lehet” debil vezényszava mentén. Több mint aktuális a Lecsó tanítása: „– Főzni bárki tud! – Igen, de nem biztos, hogy kell is neki.” Nem kell minden az obszcenitásig látványosan értelmetlen hóbortnak bizalmat szavazni, nem kell mindent kipróbálni! Bizonyos tanulságokat – mint például, hogy ezeknek a filmeknek nem kell elkészülnie – le lehet vonni pusztán elméletileg is.

„Amilyennek emlékszem…”

Traumatikus élmény felnőttként gyerekkori mesét, fiatalkori kedvenc filmet újra megnézni. Mindig is ilyen lassú, ilyen darabos volt? Felnövéstörténetünk mentális utazása során még a Playstation 2-játékok felbontása is együtt nő velünk. Az emlékfolyam folytonos és hibátlan, csak a mesterséges valóság rút kissé.

A 2025-ös Így neveld a sárkányodat filmről előre lehetett tudni, hogy nem a „csak egy történet ebben a már létező univerzumban”-típusú, hanem a snittről snittre lemásoló, másik fajta. Hogy e két típus alapvetően teljességgel elhibázott és értelmetlen, eltörpül a mellett a tény mellett, hogy a film: nem másolja le snittről snittre a korábbit – csak azt mondja minden másodpercben.

Amikor az utcazenész játssza el A keresztapa zenéjét, azzal egyéb vonatkozásai mellett az a probléma, hogy pontatlan és rossz. Aki számtalanszor látta a filmet és hallotta a zenét, a legapróbb eltérést is észreveszi. Ez akkor válik valódi gonddá, amikor valaki magát akkurátusnak nevezi – tehát nem az utcazenész, hanem a stúdiórendszer esetében.

A film hibái banálisak, de beszédesek. Olyannak készült, amilyenként elvileg a régire emlékszünk, élőnek, valóságosnak, gördülékenynek – épp csak ez nem sikerült neki. Ahol az animáció brillírozik és vicces, ott ez akadozik és fragmentált. Ahol a régi elmélyült és meditatív, ott ez hisztérikus és csapongó. A technológia érezhetően nem tudja (még) tartani a lépést az animáció dinamizmusával. Ha 15 évvel ezelőtt lett volna ilyen, azon ma nem csodálkoznánk, ám hogy ma ilyen, az megdöbbentő és kizökkentő.

Az új film viszont nem csak hibázik, technológiai defektusok mellett ideológiaiak is nyomasztják. Itt nem csak az Astridot alakító Nico Parker hajszínére gondolunk, vagy Pléhpofa a néger, ázsiai és egyéb, nem vikingszerű térségekből származó karaktereket a történetbe integráló lelkesítő beszédére. Úgy tetszik, a hajszín még van elég ártatlan ahhoz, hogy ne igényeljen magyarázatot, ellenben Hollywood bőrszínnel való kritikátlan vagdalkozása sikeresen elérte, hogy azt immár lábjegyzetelni szükséges. Elhagyni továbbra is képtelenség.

A szövegkönyv minimális, de markáns és nem kevésbé célzott változtatásainak tömkelegében felfigyelhetünk olyanokra is, melyek konkrét értelemben szabotálják a film üzenetét, tanulságát. Az apróságok és árnyalatok, melyek az eredeti filmet igazán naggyá és érzékennyé tették, itt – amellett, hogy érthetetlenre hangszerelik át a szereplőközi viszonyokat – túlfeszített és mégis kínosan lefojtott, vonzalmi és riválisi pillanatokat teremtenek.

Ezek mellett csak hab a tortán a kaszting rendhagyó volta, mely egyszerre ássa alá a mitikus legkisebb fiú főszereplői pozícióját, és avatja fantáziátlan internetes mémek termékeny alapanyagává a karakterek csoportképeit. Az eredeti filmben Hablaty tényleg hablaty volt, de érdekes; itt sajátos módon ő néz ki a legvikingszerűbbnek az összes srác közül, és egyszerre – Astriddal együtt – a legérdektelenebb, és Mason Thames merengő kelletlensége sem passzol a karakter figyelemzavaros vonásaihoz.

A mai gyerekfilmek az érdekes főszereplők comic relief haverkaraktereit teszik azonosulhatóvá: mellékszereplőnek nevelnek. Különös iránya ez annak a hollywoodi ideológiának, mely mostanra megtanított mindenkit főszereplőnek lenni.

Utóvégre

Az álomgyár válsága a tényszerűség felől mostanra egész biztosan megérkezett a vulgaritás birodalmába. A folytatások, a „csak egy sztorik”, és a remake filmek igazolják, hogy a korszerűsítés-kényszer híján van a kreativitásnak. A bőrlenyúzás hentesmunkája közben ugyanakkor felesleg keletkezik. Ezek a filmek nemcsak feleslegesek, de hosszúak is; tempójuk és dramaturgiájuk látványosan nem szolgál mást, mint hogy a moziba járó „egyszerű ember” tisztességesen elpazarolhassa életéből azt a két órát – ahelyett, hogy élvezné a másfelet.