A zsenit csak egy hajszál választja el az őrülttől – tartja a mondás. Ki lehetne megfelelőbb ennek illusztrálására Lorenz Hartnál?
A világhírű Rogers és Hart Broadway-dalszerző páros szövegért felelős felének művészi ambícióinál csak az alkohol iránti szenvedélye volt nagyobb. Richard Linklater legújabb dramedyjében Hart valaha fényesen ragyogó csillagának halványuló időszakát koncentrálja egy premierestébe, amelyet Elizabeth Weiland iránt érzett, örökké plátói szerelme árnyékol be.
Richard Rogers és Lorenz Hart 26 musicalt vittek sikerre több mint 20 évnyi együttműködés során, a közös munkának azonban nem sokkal utóbbi halála előtt vége szakadt. Linklater a vészterhes idők gócpontjában talált rá főhősére: a viharos húszas éveket felváltotta a Nagy Depresszió, amit végül a második világháború követett, Rogers és Hart pedig ez idő alatt végezte hiánypótló munkáját. A narratíva feszültségét tovább növeli a kétszeres határidőlogika, ugyanis az egyhelyszínes, egy este alatt lezajló cselekmény tétjei mit sem változtatnak Hart közeljövőben bekövetkező halálának tényén. Az elbeszélés Hart és csodált nőalakja, Elizabeth Weiland levelezéseiből merít.
Az egyre gyarapodó életrajzi filmek között a Blue Moon a tavaly megjelent Saturday Night: A kezdetek sémáját követi: Linklater ahelyett, hogy egy meghatározó (élet)esemény köré szervezné a cselekményt (mint a Bohém rapszódiában a Live Aid koncert vagy a Springsteen-filmben a Nebraska című album létrejötte), kiragad egy rövidke szeletet az időből, hogy abba sűrítse e termékeny, bohém életet élő alkotó esszenciáját. Hart (Ethan Hawke) saját képességeinek és fontosságának teljes tudatában érkezik törzshelyére, hogy megünnepelje barátja, Richard Rogers (Andrew Scott) legújabb sikerét, az Oklahoma! című book musicalt– az első darabét, amelynek szövegét alkotótársa nem tőle rendelte, hanem Oscar Hammerstein II-től. Hiába a nagydumás fenomén minden törekvése, a régi ismerősök elnéző pillantásai és kegyes bókjai, hamar világossá válik, hogy a harsány filozofálás, a kelletlen szókimondás, de még a taktikus bájolgás sem elég, hogy az univerzum visszafogadja őt a kegyeibe.
Linklater semmit nem bízott a véletlenre, hiszen a főszerepet játszó Hawke számára annyi dialógusnak látszó monológot írt, hogy mind mondandójából, mind előadásmódjából könnyen leszűrhető, mik az elképzelései a musicalszövegek egyik legmeghatározóbb alakjáról. Tudvalevő, hogy Hart megbízhatatlansága és az alkoholizmusa miatt gyorsan hanyatló egészsége rontotta meg a Rogersszel való munkakapcsolatát. A kérlelhetetlen közlésvágy, az intellektuális fölényeskedés, valamint az obszcén anekdoták és poénok nem tudják – és persze nem is kívánják – elfedni a hatalmasra duzzadt kétségbeesést, a feleslegesség érzését, s hogy Hart lassan, de biztosan mellékszereplővé válik a saját történetében. Egyedül régi ismerőse, a csapos (Bobby Cannavale) személyében talál valódi hallgatóságra – bár sejthető, hogy mindez csupán a munkája része.
A címadó ballada nem csupán szeretetre éhes kisemberként referál a szövegírójára, hanem keletkezéstörténete is hozzá hasonlóan körülményes: bár a való életben a dallam stabil népszerűségnek örvendett, csak a dalszöveg negyedik verziója látott végül napvilágot és válhatott azóta is hivatkozott klasszikussá. A meghitt, elégikus hangvételű dal ebből a szempontból meglepően ellentétes Hart jellemével, ugyanakkor a filmben hallható folytonos visszhangozása előrevetíti az elkerülhetetlen megalkuvást. Linklater amellett, hogy rendre alárendelt pozícióba helyezi hősét, egy másik, már-már agresszív eszközzel is nyomatékosítja Hart csökkenő relevanciáját: a kisebbségi komplexustól szenvedő dalszerző minél nagyobbnak próbálja titulálni magát, annál jobban összezsugorodik, mígnem a játékidő végére meglehetősen komikus méreteket ölt.
Hawke remekel az önérvényesítő energiavámpír szerepében, színpadias gesztusai mellett apró rezdülései is kiválóan építik a nehezen kedvelhető figurát. Kétségkívül az ő egyszemélyes műsora a film, ennek ellenére a kevesebb jelenethez jutott Scott is érzékeny alakítást nyújt a hálás, de tisztes távolságot tartó barát szerepében. Ami a plakát alapján némileg félrevezető lehet, az Margaret Qualley fontossága Elizabeth szerepében: a színésznő erőlködés nélkül játssza el a delulu értelmiségi hallgatót, ám nem lesz jelentősebb a többi körülménynél.
A Blue Moon egy filmre vett színházi előadás, annak összes manírját és intimitását ide értve. A médiumok konvergenciája a koncepcióban, illletve a szöveg intertextualitásában is megjelenik, hiszen a Broadway világát keveri a zene- és a filmművészettel. Hart felemlegeti a Casablancát, Molnár Ferenc Liliomját, beszélgetésbe elegyedik E. D. White-tal (a Pulitzer-díjra jelölt amerikai író talán legismertebb művei a Stuart Little és a Malac a pácban) és az akkor még fiatal diák George Roy Hillel (Butch Cassidy és a Sundance kölyök), miközben mintha minden mondata elfojtott segélykiáltás lenne. Szerencse, hogy ezek az utalások felrázhatják a nézőt a révületből, ugyanis minden kiváló alakítás és jól felépített drámai epizód ellenére rövidesen rá lehet unni Hart végeláthatatlan magánszámaira. Tehetséges, komplex ember volt, aki problémái miatt ellehetetlenítette saját magát, így érthető, mi lehet egy rendező számára érdekes e karakterben, ugyanakkor nem árt szem előtt tartani a film egyik többször elhangzott mondatát, miszerint egy érzékletes leíráshoz sokszor elég három tökéletes szó a tökéletes sorrendben. Amik ezesetben a következők lennének: a kevesebb több.
