Salamon András új filmjében a magyar közhangulat agresszivitását, a társadalmunk betegségeit és elhagyatottságát láthatjuk egymást követő pillanatképekben, pirosaranyos poénokkal dúsítva – de mivé áll össze a random cselekményszálak és események sorozata?
„Látom magam három év múlva, öt év múlva, tíz év múlva… lakást itt biztos nem veszek, ruhát csak a turkálóba, kaját is alig. Há’ nem tom, elmegyek.” – a Random szerint ilyesmi egy átlag magyar fiatal jövőképe 2025-ben. A köztisztviselők vagy unicumoznak rabszállítás közben, vagy éppen azon keseregnek, hogy nincsenek berúgva, „mint minden normális ember”. Egy Isten háta mögötti településen vagyunk Valentin-napon, a rádión beszűrődő vészjósló hangokból az is kiderül, hogy egészen pontosan az orosz-ukrán háború eszkalálódásakor, a nap végére három ember is életét veszti. Ahogy Aki Kaurismäki Hulló levelek című filmjében, az orosz invázió zaja itt is a háttérben marad, csak egy plusz (kifejezetten sötét) árnyalatot ad a történetet egyébként is átható kiszolgáltatottságnak és kilátástalanságnak.
Salamon akarva-akaratlanul kölcsönöz az abszurd skandináv humor nagymesterétől – a hétköznapi és az elképzelhetetlen összeérése, a nagyon keserű valóságon nevetni akaró filmcsinálás mindenképpen köthető Kaurismäki művészetéhez. A Hulló levelekben egy gyármunkás szerelmi történetén át látjuk a függőség gyötrelmeit, de az a sztori a finn társadalom alkoholizmusáról is beszél. Ehhez képest az alkoholizmust inkább a mindennapi élet részeként, egyfajta tünetként jeleníti meg a Random – nem emeli központi témájává (mint például a Mi van Tomival?), egyszerűen csak tudomásul veszi, némi iróniával és szomorúsággal. Ez a maró irónia nagyon jól áll a filmnek, a társadalomkritikus tartalom pedig csak akkor válik kevésbé emészthetővé, amikor elveszti a könnyedségét. Ilyenek a szereplőkkel készült interjú- és beszélgetésrészletek, amik csak részben köthetőek a gyilkosságsorozatot követő kihallgatásokhoz, ráadásul interjúhelyzetben sokkal kevesebbet tudunk meg a karakterekről, mint bármely más szituációban. Persze ez kézenfekvő: elég csak belegondolni, milyen mélységgel (és mennyire hitelesen) ismerünk meg valakit, ha vele töltünk pár órát csak úgy, és ehhez képest mi történik, ha készítünk vele egy többórás interjút.
A Random egyébként vizuálisan a „nagyot mondás” hibájába esik néhányszor – míg a képi világ rendhagyó elemei remekül működnek, beszippantanak, a csináltság, túlzott stilizáltság bizonyos pontokon le tud dobni. Mindig mozgásban vagyunk, egyetlen egyszer sincs statívon a kamera: ez a nem szűnő imbolygás kifejezi a falu (a világunk) szédítő fullasztását, de a szereplők (a társadalom) bénultságát, zavarodottságát is. Folyamatosan szembenézünk a nappal (vagy lámpával), a képet szétverő fény és a fókuszvesztés is erősíti a több szálon futó történet, illetve az ide-oda sodródó, csapódó karakterek dezorientáltságát. A modoros megoldások és a túlkomponált képek sajnos „leesnek” a filmről: ilyen az élénken, precízen komponált céllövöldén merev pózban lógó Ildi néni (ezt a képet ráadásul többször is látjuk), vagy éppen a Félkezű „rossz tanácsadóit” rögzítő, vállfogásokat és sugdolózást ismétlő jelenet. A hatásos és a hatásvadász képek közötti vékony vonalon egyensúlyozva a Random inkább az előbbi felé hajlik: a fejszés gyilkosság jelenetében a fröcsögő vér látványát úgy fogadják a vendégek, mint egy pohár málnaszörp kilöttyentését, mindezt a Kis hétköznapi boldogság melódiáira komponálja a rendező – egy újabb szórakoztató, kellemesen morbid, figyelmet vonzó megoldás.
Hatásos és hatásvadász közti billegés a dialógusok szintjén is jelentkezik – vannak kifejezetten erős mondatok, de néha ezzel is a „nagyot mondás” hibájába esik a film. Mivel a szereplők gyomorból cselekszenek, a zsigeri dolgok működnek a legjobban, a legprimitívebb poénokban van a legtöbb humor-faktor. Míg mókás és életszerű mondataik teszik azonosulhatóvá és ízessé a karaktereket, helyenként kiakad a didakszis-mérő, legtöbbször a nagyon olvasott, zen elítélt (Pötyi) megszólalásai esetében. „Maguk nem érzik, hogy van valami a levegőben? Az emberek teljesen megbolondultak. Az egó, hatalommánia, meg ugye a természet…” – kezd monológjába a rabszállítóban. Ez a megfogalmazás gyakorlatilag a film mottójának hat: a Random az emberi egó és a rombolás (ezáltal szenvedés) abszurditására fókuszál egy beteg és igazságtalan rendszerben, társadalomban, mindezt hétköznapi emberek életén keresztül. Látunk egy biztonsági őrt, aki a születő babájának akar fix egzisztenciát biztosítani (Norbi), egy fiatal lányt, aki nem akart gyereket szülni, csak túl akart lenni az első szexen (Milka), egy csecsemőként magára hagyott „intézetis” nőt, aki mások szeretetével és figyelmével akarja betölteni a benne keletkezett űrt (Kamilla) és egy srácot, aki az anyjától kér uzsipénzt, de közben az évszázad legnagyobb postarablását tervezi (Zsolti).
Miközben a tragédia kódolva van a karakterek nyomorúságos sorsában és őrült kitörési, boldogulási vágyában, a véletlenek összjátékának is köszönhető, hogy a történet végére három hulla fekszik egymás mellett a lepukkant kórteremben. Mi a meghatározóbb, a sorsunk, a körülményeink, az akaraterőnk, vagy teljesen random, hogy az életünk milyen irányba halad? – teszi fel a kérdést a film, de már a történet legelején a pusztulás elkerülhetetlensége kerül előtérbe az interjúrészletek használata miatt. Ezeket a beszélgetéseket belengi a veszteség szaga – a szereplők „a romok felett állva” mondják el, mi történt, hogy jutottunk idáig. „A kihallgatások” hangulata és hangvétele miatt nem marad túl sok játéktér a gondolkodásra. Közben olyan színésztehetségeket látunk, mint Major Erik, Nagy Katica, Katona László vagy Gál Réka Ágota, akik a vallatások kissé mesterkélt helyzetében is egészen jól működnek: Milka (Gál Réka) gyermeteg beszédmódja, bambiszemei mögött megbújik az elfojtott, sokak számára elképzelhetetlen mértékű fájdalom és félelem ismerete, közben szavai elszomorító eszköztelenségről tesznek tanubizonyságot: „arra nem gondoltam, hogy terhes leszek, aztán így maradok”.
„Így maradás” tesped az egész film atmoszféráján: a negyven-ötven éve fel nem újított kórház hullaszínű, félig levert csempéjén, Zsolti anyjának büféjén, az előtte álló két nőn, akik napközben valami narancsos árnyalatú szeszt fogyasztanak a világ végén, az újszülöttön, akit négykézláb kúszva, mint egy kis csomagot húz át egyik szobából a másikba az anyja. Miközben a Random érzékletesen ragadja meg az elhagyatottság állapotát, nem állít túl sokat róla, ez inkább „helyzetjelentés”, egy kelet-közép-európai mese, a 2020-as évek aktualitásával, fojtogató nyomasztásával. Az önmagukban is sokat jelentő képek és szálak összeállnak egy nagyon is felismerhető országgá, a film viszont túlzottan kaotikus marad.
