A Prérifarkas jött (futott, ugrabugrált, repült), látott és győzött: nem, természetesen nem arról van szó, hogy közel nyolcvan év után végre utolérte volna örök nemezisét, a Gyalogkakukkot – viszont egy hasonlóan heroikus küzdelemben kivételesen nem ő húzta a rövidebbet.

Már az is kisebb csoda, hogy most kritikát közölhetünk erről a filmről, hiszen 2024-ben szinte biztosnak tűnt, hogy halandó ember soha az életben nem fogja látni a legendás rajzfilmfigura egészestés kalandját. A Prérifarkas visszavág kálváriája bejárta a világsajtót: 2022 áprilisában a Discovery összeolvadt a WarnerMediával, a megafúzióból létrejött Warner Bros. Discovery élére kinevezett David Zaslav pedig rögtön kíméletlen költségcsökkentésbe kezdett. Ennek eredményeként kész vagy utolsó simításokra váró produkciók kerültek egyenesen a kukába, mert egy új könyvelési irányelv szerint ezt le lehetett írni az adóból. Így kaszálták el – többek között – a 90 millió dollárból forgatott, Michael Keaton Denevéremberét is felvonultató Batgirl-filmet, a 2020-as Scooby! folytatásának szánt Holiday Haunt című animációt, valamint a jelen cikk tárgyát.

Utóbbi esetében a rajongói összefogás, az össznépi közösségi médiás felháborodás azonban odáig vezetett, hogy az egyre antipatikusabb mamutcég mégis kieresztette karmai közül a töretlen lelkesedéssel várt Bolondos dallamok-spinoffot. Annyira azért nem gondolták meg magukat Zaslavék, hogy ők küldjék moziba a filmet, csupán az eredeti döntésüktől visszakoztak, miszerint egyetlen versenytársuknak sem engedik át a jogokat. Valahogy így, megannyi kacskaringóval kötött ki a Prérifarkas visszavág a Ketchup Entertainmentnél, amely 50 millió dollárt fizetett a 2023 óta limbóban lebegő alkotásért. Befektetésük megtérülni látszik, mivel már most a független forgalmazó cég eddigi legnagyobb sikeréről beszélhetünk mind bevétel, mind fogadtatás tekintetében – és számos országban még be sem mutatták még ezt a tárgyalótermi komédiát. Ebben persze az a metaréteg is játszhat némi szerepet, ami körüllengi a filmet: jelesül, hogy Samy Burch (Egy botrány részletei) forgatókönyve pontosan arról a (sokáig reménytelen) Dávid és Góliát-küzdelemről szól, amelyen ennek a csupaszív mesének is keresztül kellett mennie.

A történet a klasszikus rajzfilmsorozat talán legrégebbi konfliktusára épít – a Prérifarkas és a Kengyelfutó gyalogkakukk soha véget nem érő, nyugvópontra soha nem jutó kergetőzésére. Szegény Vili napjainkban is fáradhatatlanul próbálkozik: mágneses kesztyűvel akarja nyakon ragadni az ólommal megetetett tollast, rakétameghajtású görkorcsolyától reméli az utolérhetetlen üldözött gyorsaságát, de mindhiába. A vadászathoz használt szerkentyűk egytől egyig csütörtököt mondanak, a szerencsétlen flótás kezei közt még azok is felrobbannak, amik egyébként nem tudnának. És hogy mi a közös a rendre meghibásodó kütyükben? Hát az, hogy az Acme nevű gigavállalat gyártotta őket, amelynek bőven van vaj a füle mögött. Az elkámpicsorodott kojot ezért felfogadja a mesefigurák jogaira szakosodott zugügyvédet, Kevin Averyt (Will Forte), hogy segítsen beperelni a gonosz techcéget. A rizikós ügyeket nagy ívben kerülő, kiégett jogi képviselő eleinte túlreagálásnak véli a néma Vili vádjait, ám amikor egy bizonyos répaevő informátor beszámol neki az Acme eltitkolt kísérleti projektjéről, attól kezdve mindent kockára tesz, hogy megnyerje a megnyerhetetlen pert.

A keletkezési körülmények ismeretében jogosan (haha) merül fel a kérdés, hogy vajon mennyiben írta felül az eredeti terveket a bemutató körüli hercehurca. A válasz az, hogy kevésbé, mint gondolnánk, mivel az alapötlet egy régi The New Yorker-cikkből származik. A nagy múltú magazin 1990-ben publikálta Ian Frazier Coyote V. Acme című humoreszkjét, egy fiktív vádbeszédet, melyben a Prérifarkas ügyvédje, bizonyos Harold Schoff felsorolja, majd konkrét példákkal is alátámasztja ügyfele sérelmeit. „Igaz történet alapján”, olvasható az adaptáció nyitó flashbackje után, ami frappánsan nyomatékosítja, hogy még egy (félig) animációs film esetében is az élet írja a legjobb forgatókönyvet. Ám az alkotók már a forgalmazói logók közé is beszúrnak egy erre vonatkozó, jelzésértékű utalást: „az Acme teljes tulajdonú leányvállalata”, áll a Warner fölé biggyesztett csillag lábjegyzetében. Meglepően kegyes gesztus ez egy olyan stúdió felé, amely inkább hagyta volna kárba veszni a saját filmjét.

A Prérifarkas visszavág hibrid világában a rajzolt szereplők és az emberek, ha nem is mindig jól, de megférnek egymás mellett – Dave Green (Tini Nindzsa Teknőcök: Elő az árnyékból) rendezése ily módon egyszerre szellemi örököse a korábbi Bolondos dallamok-nagyjátékfilmeknek, a két Space Jamnek és az Újra bevetésennek, ugyanakkor üdítő meghaladása is azoknak. A vizuális szójátékok és gegek sűrűsége, sokfélesége itt is instant újranézésért kiált, ám az említett elődökkel ellentétben most a sztoriba is szorult annyi kraft, ami többször a vászon/képernyő elé tudja ültetni a nézőt. A választott zsáner és az idősebb korosztályt célzó filmes referenciák (pl. Better Call Saul, Az elnök emberei, Twin Peaks: Tűz, jöjj velem!) miatt azonban kérdéses, hogy az elsődleges célközönséget, a gyerekeket mennyire fogja lekötni-érdekelni a nagyvállalatok által kizsákmányolt animációs karakterek tragikomédiája.

A James Gunn írói-produceri közreműködésével készült mozi viszont mindenekelőtt a címszereplő alakjának ad új értelmezést, ráadásul nem is akármilyet. Vilit egyetlen dolog hajtja az életben: hogy – egy szép napon, talán, ha a csillagok is kedvezően állnak – elkapja a Gyalogkakukkot. A sziszüphoszi küzdelembe végül azért fárad bele, mert megunja, hogy az Acme ostora folyton rajta csattan ahelyett, hogy egyszer kivételesen a hőn áhított vacsorája szupergyors lábai köré tekeredne. De mi történne akkor, ha mégis sikerrel járna? Ha többé nem lenne az a motiváló erő, ami arra sarkallja, hogy a legkeményebb pofonokból, ütésekből is feltápászkodjon? Green és Burch újragondolása arra ébreszt rá, hogy a saját kis világunkban mindannyian Prérifarkasok vagyunk. Jóllehet nem mindegyikünknek adatik meg, hogy visszavágjunk a köpönyegforgató nagytőkéseknek, de ha nincs Gyalogkakukkunk sem, amit örökösen hajszolhatnánk, akkor tényleg mivégre az egész.