Bi Gan nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a filmgyártás legnagyobb korszakait felelevenítve fejet hajtson a letűnőben lévő médium előtt, miközben megmutatja, milyen káprázatos vizuális és narratív lehetőségek rejlenek még benne.
A pandémia utáni időszak egyik nagy kérdése, hogy feléleszthető-e még a már a világjárvány előtt hanyatlásnak indult mozi, vagy végképp a streamingszolgáltatók veszik át a tömegszórakoztatásban betöltött szerepét. Az olyan alkalmak, mint a cannes-i filmfesztivál évről-évre arról győznek meg bennünket, hogy a mozi nagyon is él, korai lenne még leírni – a fesztiválburokból kilépve azonban azt látni, hogy különösen a fiatalabb generációt már nem is elsősorban a kényelem csábította át a streamingszolgáltatókhoz, sokkal inkább a mindig újabb fordulatokkal és évaddal kecsegtető sorozatnarratívák szippantották be. Számukra már korántsincs meg az a varázsa a mozinak, mint a 20. század közönségének. A kínai szerzőifilmes, Bi Gan monumentális vállalkozása nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a filmgyártás legnagyobb korszakait felelevenítve fejet hajtson a letűnőben lévő médium előtt, miközben megmutatja, milyen káprázatos vizuális és narratív lehetőségek rejlenek még benne.
A filmtörténeti időutazásra Bi Gan az időutazásos sci-fi műfaját választja keretként, de filmje épp csak annyira tudományos fantasztikum, mint Wong Kar-wai 2046-e: a műfaj mindkettő esetében csak ürügy a nosztalgiázásra. Míg Wong Kar-wai filmjének esetében a vasút, Bi Gan alkotásában a mozi nézőtere a kulcseleme a filmes utalásokkal és gazdag szimbólumrendszerrel teletűzdelt kerettörténetnek. A Resurrection esetében a sci-fi-zsáner leginkább arra szolgál, hogy időutazás címén bejárhassuk a filmtörténet különböző korszakait egy „Fantasmernek” nevezett férfi (Jackson Yee) segítségével, aki a tömegekkel ellentétben nem a „longevity-t” – azaz a hosszú, de sivár életet – választja, mint a többiek, azaz „the other ones”, hanem az álmok megszállottja, ezért is nevezik őt és a hozzá hasonlókat Fantasmernek. Ezek a „fantáziálók” az álmok hatalmának köszönhetően képesek szabadon ide-oda járkálni a különböző, ezesetben filmtörténetileg jól elkülöníthető korok között. A Resurrection Fantasmere öt részben, öt különböző filmtörténeti koron és zsáneren keresztül vezeti végig a nézőt a mozi nagy időszakain.
A némafilmkorszakban inkább még látványosságként, mint művészetként számontartott szórakozási forma gyakori kellékei voltak a festett papírmasé díszletek és az elbeszélést segítő inzertek. Utóbbiak mesélik el számunkra, kik is azok a Fantasmerek és a velük szemben álló „többiek”. A Fantasmert ezek után a hangosfilmváltás utáni időszak jellegzetes műfajába, az acélszürke színvilágú, film noir jegyeket hordozó kémthrillerbe viszi időutazása, melyben nemcsak hogy megszólal már a film, de az epizód is a hallást helyezi előtérbe. A hatvanas évek a spiritualitás keresésének időszaka volt világszerte, a Fantasmer útja itt egy buddhista kolostorba vezet, ahol egy szellem kel életre a kövekből. A hetvenes-nyolcvanas évek a világ számos nagyvárosában a kisstílű utcai bűnözők paradicsoma volt, jellegzetes színvilágú ikonikus alkotások sora őrzi a miliőt. Ebben oktat a Fantasmer hamiskártyázásra egy utcagyereket, megmutatva neki, miként használhatja szaglását a kártyák felismerésére.
A következő korszak a kilencvenes évek legvégének tinifilm-kultuszát eleveníti fel a maga vöröses tónusaival. Szerelem, akció, vámpírok és világvégevárás látható virtuóz kameramozgással lekövetett szekvenciákban, melyekben a harapás, az ízlelés kap fontos szerepet. Az utolsó epizód visszaviszi a Fantasmert a moziba, a The Other One-hoz (Hou Hsiao-Hsien egyik kedvenc színésznője, Shu Qui), hogy maga a helyszín, a szörnymaszk elkészítésének kulisszatitkai, a vetítőgép, a filmszalag és a nézőtér foglalja keretbe az alkotást. A Resurrection közel háromórás játékidejében megmutatja, miként lehet a legmodernebb technikát és vizualitást a mozi és a filmtörténet előtti főhajtásra használni. Giuseppe Tornatore Cinema Paradisója és Damien Chazelle Babylonja után újabb óda született médiumhoz, mely vizualitását tekintve igazi erősdemonstráció a kínai rendező részéről, aki ki tudja, lehet, hogy pont bravúros, a legújabb technikákat ötvöző filmkészítési módjával jelöli ki a mozi feltámadásához vezető utat.
Legyen szó európai filmgyártásról, Hollywoodról vagy Kínáról, mindenhol születnek presztízsfilmek, amelyek pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve hivatottak fitogtatni a nemzeti filmgyártás vagy a stúdió kreatív képességeit. Zhang Yimou Hős című filmje talán a nemzetközileg legismertebb kínai erődemonstráció az utóbbi évtizedekből, melyet most egycsapásra felülírt a Bi Gan által Cannes-ban bemutatott Resurrection, azaz Feltámadás. Ezek a presztízsfilmek azért is érdekesek, mert időről időre, a válsággal dacolva, a legmodernebb technikát bevetve támasztották fel a mozit. Legyen szó a Technicolorról, a hangosfilmről, a szélesvásznú vagy éppen a 3D-alkotásokról, mindig akkor jelentek meg, amikor mozi a szakadék szélén táncolt és úgy nézett ki, hogy a gazdasági világválság, a televízió, a videó vagy az internet megjelenése miatt végképp lehúzhatja a redőnyt.
Bi Gan korábban szintén Cannes-ban bemutatott Long Day’s Journey into Night című filmjével napjaink legizgalmasabb kínai szerzői filmesévé lépett elő, méltán helyet követelve magának olyan, a nemzetközi fesztiválkörökben is elismert honfitársai mellett, mint Zhang Yimou, a tajvani Hou Hsiao-hsien, vagy a hongkongi Wong Kar-wai. Bi Gan legújabb műve megmutatja, milyen varázslat születhet a nagyvásznon, ha a tudomány és a fantázia egyszerre állnak a médium szolgálatába. Nem könnyű alkotás a Resurrection (ha valaki a sci-fi műfaja miatt ül be rá, alighanem csalódni fog), de feladja a leckét annak is, aki kimondottan csak a cselekményt szeretné szorosan követni. Aki viszont képes felfüggeszteni a műfaj vagy a tartalomismertető keltette elvárásait, és képes átadni magát a filmes zsánereken és filmtörténeti korszakokon keresztüli időutazásnak, annak olyan különleges moziélményben lesz része, mely még a világ legrangosabb filmes mustráján is képes volt ámulatba ejteni a sokat látott kritikusokat, a zsűriről nem is beszélve A Resurrection meg is kapta a zsűri különdíját, ami jól illett a cannes-i léptékkel sem mindennapi alkotáshoz.
