Az álmisztikus történetekre fogékony nézők már megszokták, hogy ennek a műfajnak (sajnos) van egy átka. Éspedig: egy-két értelmesebb alkotásra (Viasztestek) mindig jut egy tucatnyi fércmunka is (Boogeyman, A sötétség leple). Történik ez azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a filmes zsonglőrök azt gondolják, a minden zörejre összeboruló tinédzser célcsoportnak bármit le lehet nyomni a torkán. Természetesen ez tévedés, mert nem mindenki azért néz horrort, hogy amikor a rendező egy-egy rémisztőbb jelenettel jelt ad, a partnere ölébe vesse magát.
A műfaj szerelmesei azt is megszokták, hogy az amerikaiak inkább saját hazájukból választanak egy-egy kezdő rendezőt, nem pedig Angliából importálnak valakit, akinek mellesleg több, kritikailag sikeres film van a háta mögött.
A kánonban az is benne van még, hogy az amerikai filmgyártás jelentős fele azzal van elfoglalva, hogy (húzós) japán horrorokat forgasson újra, általában kevesebb sikerrel, aminek eredményeképpen a nézők rengeteg unalmas epigont kapnak. Szerencsénkre azonban léteznek Iain Softley-k, akik úgy gondolják, hogy ebben a japán-wannabe dömpingben felüdülést jelent egy erős alapsztorival és remek stábbal megtámogatott woodoos opus, még akkor is, ha az nem ér a nagy klasszikusok nyomába. Így született meg A titkok kulcsa, ami igazából nem horror, és nem is thriller, hanem egy, a műfajok határmezsgyéjén mozgó film, amiben keverednek a különböző műfajok elemei. De ha úgy vesszük, a „félős film” kifejezés fedi a lényeget.
A sztoriból nem szabad sokat elárulnom, de ízelítőként annyit elmondok, hogy a Mississippi delta-vidékén járunk, valahol New Orleans mellett, a jazz és a szintén Afrikából honosított fekete mágia otthonában, ahol a szép és lelkiismeretes Caroline (Kate Hudson) elvállalja egy furcsa, idős asszony (Gena Rowlands) szélütéses férjének (John Hurt) az ápolását egy ódon udvarházban. A címben szereplő kulcsot a ház asszonyától kapja meg, hogy a ház összes ajtaját nyithassa vele, ám rendeltetésszerű használata következtében súlyos titkokra bukkan. A film nagy erénye (amerikai mivolta ellenére) a szokatlan bátorsága. Ennek mibenlétét szintén nem ecsetelhetem, mivel minden egyes megjegyzés a film élvezhetőségének a mértékét csökkentené. Azonban az élvezhetőséghez senki ne várjon túl intenzív vizualitást, mivel A titkok kulcsa inkább sejtelmességével és hangulatával próbál hatni a gyengébb idegrendszerűekre, amit kamarajellegével (egy helyszín, kevés szereplő) nagyszerűen el is ér.
A műfaj gyakorlott nézőjének hamar feltűnhet, hogy a forgatókönyvíró panelekből építkezik, a gyakori meglepetések némiképp erőltetettek. De ugyanígy feltűnő lehet az is, hogy a kelleténél sokkal többször látjuk lábfejnézőpontból követve Kate Hudson bolyongásait, ami véleményem szerint abból adódik, hogy a direktor szerelmes lett a színésznő vietnámi papucsába vagy a lábfejébe. Az is problémás, hogy a két hölgy közötti „harc” kamaradrámává változtatja az alkotást. De ettől még élvezhető. Sőt, A titkok kulcsa a műfajon belül határozottan érdekes alkotás, már csak azért is, mert kivételesen nem egy ázsiai horror remake-jéről van szó. A rejtélyekben és izgalmakban gazdag film a nagyközönség által lenézett műfaj apró gyöngyszeme lehet.
