John Patton Ford második nagyjátékfilmje az Amerikában nagyon aktuális „eat the rich” trend része, ami az egyre inkább növekvő strukturális társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségekre reagál. A legtöbb esetben ironikus, nem szó szerinti erőszakra utal – Ford filmje nem egy ilyen eset.

A Hogyan kaszálj nagyot nyitójelenetében a gyilkosság miatt halálra ítélt Beckett Redfellow (Glen Powell) kivégzése előtt pár órával papot hívat a cellájába, akinek elejétől végéig elmeséli azokat a történéseket, amelyek idáig sodorták őt. Törvénytelen gyermek, aki félárván, egy New York-i elitdinasztiából törvénytelen terhessége miatt kitagadott édesanyjával nő fel New Jerseyben, szerény körülmények között. Édesanyja gyakran emlegeti a fiút illető hatalmas vagyont, életkörülményeik ellenére gyerekkorától előkelő társasági életmódra neveli őt, majd mielőtt fiatalon, egykori családja által magára hagyottan, betegen meghal, lelkére köti az akkor még gyerek Beckettnek, hogy addig ne adja fel, amig meg nem szerzi a családja pénzét, hiszen azt elvették tőle. Beckett teljesen magára marad, intézetekben nő fel, majd hétköznapi emberként, vérrel-verejetékkel felküzdi magát egy viszonylag jól fizető, munkaidős állásig. A kitagadott örökös már-már elégedettnek tűnik a körülményeihez képest stabil életével, viszont gyerekkori szerelme, Julia Steinway (Margaret Qualley) – egy dúsgazdag családból származó, kiszámíthatatlan és kegyetlen femme fatale – megjelenése újra felébreszti benne a vagyon iránti vágyat. Beckett rájön, hogyan szerezheti meg a neki járó pénzt: véletlen balesetként álcázott gyilkosságok sorozatát követi el, szép lassan – illetve a film ritmusát tekintve inkább minél gyorsabban – kiirtva egész családfáját.

A film az 1949-es Nemes szívek, nemesi koronák (Kind Hearts and Coronets) című brit fekete komédia amerikai újragondolása. Ford a Letterboxd Journal vele készített interjújában azt mondta, a Nemes szívek... egy olyan változatát szerette volna elkészíteni, amely az amerikai társadalom számára átélhető lehet: az eredeti történet a nemesi címért folyó véres harc témájáról (ami „brit dolog”) átalakult az amerikai társadalomra inkább jellemző pénzért való küzdelemévé. Erre utal a szójáték is a film eredeti címében: a „to make a killing” azon kívül, hogy szerepel benne a gyilkosság, rövid idő alatt nagy mennyiségű pénzhez jutást is jelent – és alapvetően már ez is sokat elmond a jelen amerikai társadalmáról, amelynek a film igyekszik több aktuális problémáját érinteni. Egyik ilyen a nepotizmus. A történet elején például Beckettet lefokozzák a munkahelyén, mivel az üzletvezető fiának állásra van szüksége, így az képzetlenül átveszi a keményen dolgozó Beckett helyét a vállalatnál. Ugyanebbe a helyzetbe kerül viszont később maga Beckett is, miután az első gyilkosságát követően az áldozat temetésén újra kapcsolatba lép régen látott nagybácsijával, aki a fia hirtelen halála hatására (és családjából kiábrándulva) lelkiismeretfurdalást érez Beckett iránt és szárnyai alá veszi őt: minden előzetes képzés nélkül szerez állást neki a wall street-i tőzsdén. Beckett tehát kizsákmányoltból hirtelen a kizsákmányolók sorába avanzsálódik (ráadásul egy gyilkosságnak köszönhetően), ami ironikusan érzékelteti, hogyan működik a társadalmi mobilitás Amerikában. Beszélhetünk-e felemelkedéstörténetről, ha a főhős lassan elveszíti önmagát a folyamatban, s azzá válik, amit a film elejétől megvet?

A Nemes szívek… egyik legismertebb bravúrja, hogy a főszereplő gyilkos összes áldozatát egyetlen színész alakítja: Alec Guinness mindig meghal, majd más jelmezben újra és újra megjelenik. Mikor a Journal Fordot arról kérdezi, gondolkodott-e hasonló megoldáson, a rendező azzal indokolja nemleges válaszát, hogy a Nemes szívek... egy percre sem várja el a nézőtől, hogy elhiggye, amit a filmben lát, ellenben az ő filmjével. Nos, a Hogyan kaszálj nagyot-tal kapcsolatban éppen a film hihetősége problémás: az elképesztően gyors ritmus miatt olyan narratív lyukak keletkeznek a filmben, amelyek megnehezíthetik azt, hogy együttérezzünk a főszereplővel – vagy egyáltalán, bármelyik karakterrel. A film komplex történetet dolgoz fel viszonylag kevés idő alatt: az elején még képesek vagyunk átérezni a gyerek Beckett dühét a családjával szemben, a gyerekkorát hosszan bemutató flashbacket követően a főhős mégis túl hirtelen határozza el, hogy gyilkosságot akar elkövetni. Számítunk ugyan egy hasonló klisés fordulatra, hiszen már a zsáner is megkívánja, viszont indokolatlanul gyorsan következik be, az elhatározásban nem érezhető különösebb érzelmi mélység. Beckett Redfellow mindig kimért, arcán megnyerő műmosollyal, karizmájának köszönhetően könnyen vezeti meg a körülötte lévőket, így terelve el a gyanút magáról. Kevés spontán reakciót látunk tőle, csak akkor veszti el a fejét, amikor tökéletesen felépített terveit nem sikerül végrehajtania.

Glenn Powell olyan jól hozza a szociopatát, a film pedig olyan keveset mutat abból az oldalából, amelyet a felépített „amerikai aranyifjú”-maszk takar (mert valahol lennie kell ilyennek), hogy a karakter döntéseit vagy reakcióit nem érezzük tisztának és érzelmileg megalapozottnak, holott azok egy ponton átélhetőek kellene hogy legyenek, hiszen a film szerint Beckett okkal gyilkol. A Hogyan kaszálj nagyot vígjtátéki jellege miatt akár el is tekinthetnénk attól is, hogy a merényletek előkészítéséből például szinte semmit sem láthat a néző, viszont ez a hiány a főhős azonosulhatóságát nehezíti. Ha a gyilkosságok között hosszabb idő telne el, amelyben látjuk a Beckett balesetként álcázható gyilkosságait megelőző, hosszú és nehéz felkészülést, esetleg a bűntény végrehajtását megelőző lélektani folyamattal együtt, talán jobban képesek lennénk együttérezni vele, létrejönne egy izgalom, amely megalapozza majd a gyilkosság katarzisát – ami így elmarad.

A Hogyan kaszálj nagyot-ban a modern amerikai milliárdos minden klisés archetípusa megjelenik Beckett áldozatain keresztül: látunk kicsapongó életmódot folytató fiatal tőzsdeügynököt és annak munkaadóját, saját kiégett, alkoholista, dúsgazdag apját, „meg nem értett”, tékozló művészt, egy hatalmas evangéliumi gyülekezet álszent vezetőjét, emberjogi aktivista üzletasszonyt, aki harmadik világbeli, hátrányos helyzetű gyerekeket fogad örökbe, hogy majd afroamerikai dadák neveljék őket a millió dolláros otthonában, illetve a család keresztapa-figura fejét, aki az öreg rezidencián, árnyékba burkolt arccal ül a kandalló előtt, onnan irányítva a nevéhez tartozó mérhetetlen vagyont. Minden Redfellow-val csupán egy-egy jelenet erejéig találkozik a néző, míg Beckett végrehajtja az ellenük tervezett merényletet. A család fején, Whitelaw Redfellow-n (Ed Harris) kívül mindannyian buták, modorosak és unalmasak, mintha csak azt közölné a film, hogy nem kell őket sajnálni.

A gyilkosságok tehát túlzottan gyorsan követik egymást, egyetlen támadáson kívül mindenik valószerűtlenül egyszerűen és zökkenőmentesen sikerül, az áldozatok egyoldalúak, a főhőssel pedig nehezen tudunk együttérezni, így közönnyel nézzük végig tetteit, elmarad hát a thrillerekre jellemző suspense is. A film során helyenként az az érzésünk támad, mintha egy „Beckett Redfellow életének legszebb pillanatai” összefoglalót néznék – ismerjük a karaktert, ismerjük a motivációit, de nem kapcsolódunk hozzá, felfogjuk az eseményeket, de nem érintenek meg különösebben, nem mélyülünk el a történetben.