A kutyák rendkívüli érzékenységgel képesek detektálni, ha a gazdájuk veszélyben van, legyen a fenyegetés akár külső, akár belső eredetű. Épp ezért kézenfekvő, mégis frissítően eredeti ötlet az elsőfilmes Ben Leonberg részéről, hogy saját házikedvencét, a lenyűgözően tehetséges Indyt tette meg rémtörténete főhősének.
„Van egy kutyád? Akkor készíts filmet a kutyádról!” – az idézet Robert Rodriguez 10 Perces Filmiskola című előadásából származik, ahol a mexikói sztárrendező arról beszél, hogyan képes szinte bárki elkészíteni az első filmjét, ha megtanul azokkal az erőforrásokkal dolgozni, amik rendelkezésére állnak. Noha egyáltalán nem biztos, hogy Ben Leonberg pont Rodriguez felszólítására ragadott kamerát, de azt mindenképp jól érezte, hogy Indy nevű hiperintelligens vadkacsavadász retriever kutyusa tökéletesen alkalmas arra, hogy low budget nagyjátékfilmet csináljon róla. Az pedig különösen becsülendő, hogy a rendező nem pusztán egy Marley meg én típusú cukiskodásra vállalkozott, hanem a horror műfajának metaforikus jellegét megragadva arra használja a kutyák érzékenységét és semmihez sem fogható hűségét, hogy érzékletesen és új perspektívából meséljen az ember démonairól.
Egészen pontosan Indy filmbeli gazdája, Todd (Shane Jensen) az, akinek terhelt családi múltja és rossz egészségügyi állapota hamar előrevetíti, hogy ki lesz itt a természetfeletti szörnyűségeknek leginkább kitéve. A film elején a kórházból kiengedett Todd (pontosan nem derül ki, milyen problémája van, de heves köhögése és nehéz légzése valamiféle tüdőbetegségre utal) úgy dönt, hogy feladja városi életét és Indyvel együtt rég elhunyt nagyapja elhagyatott erdőszéli házába költözik. Itt aztán a paranormális jelenségek gyorsan sűrűsödni kezdenek a klasszikus kísértetházas filmek fokozásának megfelelő ütemben és mértékben, Todd viselkedése pedig a Ragyogás Jackjét megidéző módon kezd el egyre kiszámíthatatlanabb és gonoszabb lenni, miközben a rémült és gyermekien értetlen kutya akkor sem akarja magára hagyni gazdáját, amikor az már veszélyt jelent rá.
Ami a tökéletesen kiszámítható és egyszerű történetet érdekessé teszi, hogy a film végig a kutya perspektívájából érzékelteti az eseményeket. A kamera dinamikusan mozog, általában valamilyen alsó gépállásból néz rá a környezetre, a fények kontrasztosak, a ház sötét szobáiban a tárgyaknak gyakran csak a körvonalai rajzoldónak ki és Todd arca is takarásban van, a játékidő nagy részében csak a torzóját látjuk. Ezen felül kiemelten fontos szerepet kapnak azok felerősödött hanghatások, amikre a kutyák is érzékenyebbek. A hangos ajtónyikorgás, kaparászás, lépések és egyéb zajok, amiknek gyakran nem látjuk a forrását, végig erőteljes bizonytalanságban tartják a nézőt, ráadásul a Jó fiú a műfaj legolcsóbb eszközét, a jumpscare-t is szinte teljes mértékben nélkülözi, helyette inkább a konstans nyugtalanság fojtogató hangulatát igyekszik egyre feljebb tekerni.
Ennek az ösztönösebb, elsősorban az érzékszervekre ható formának a legnagyobb erőssége, hogy hamar eltereli a néző figyelmét a nem túl erős sztoriról és sokkal inkább egy tripes hangulatú, instinktív élményt kínál, ami arra tesz kísérletet, hogy megmutassa, mit érzékelhet a különböző veszélyekből egy olyan élőlény, amely nem racionális, hanem érzelmi és ösztönszinten működik. Ironikus módon mindez azért sikerül csak részlegesen, mert Indy túlságosan is értelmes, emberszerű logikát feltételező módon válik cselekvő szereplővé. Például tudja, hol vannak a ház titkos bejáratai, egy üldözéses jelenetnél pedig úgy rövidíti le az utat, hogy kitöri az ablakot, hogy kiugorhasson rajta. Ezen felül – hangozzék bármennyire is szakmaiatlannak – egyszerűen túlságosan imádnivaló és cuki kutya ahhoz, hogy ne kezdjünk el bárgyún mosolyogni akárhányszor kikerülünk a négylábú szemszögéből és meglátjuk, milyen szép is ez a jószág. Leonberg bármennyire igyekszik eredeti módon mesélni, nem tud ellenállni az alacsonyan függő gyümölcsnek és gátlástalanul kihasználja, hogy egy egyedül hagyott, ijedt arcot vágó kiskutya képe akkor is képes erőteljes érzelmi reakciót kiváltani, ha a film maga már nem is érdekes különösebben.
Mert sajnos a Jó fiú a mindössze 73 perces játékideje ellenére is elnyújtottá és fárasztóvá válik. Mintha a készítők egy kiváló rövidfilmet próbáltak volna minden áron egész estés terjedelművé kipofozni, ahelyett, hogy a meglévő cselekményt bontották volna ki alaposabban akár az emberi szereplők viszonyain keresztül. Például Toddnak van egy nővére, akit csak arra használ Leonberg, hogy néha a telefonon keresztül aggódjon a férfi egészsége miatt, de felbukkan egy titokzatos vadász is, akinek aztán semmiféle szerepe nem lesz a folytatásban. Ezzel együtt a film befejezése érzelmes keretet ad annak, milyen megfoghatatlan az az irracionális ragaszkodás, amit egy kutya a gazdája iránt tanúsítani tud.
A Jó fiú egy szerethető, de könnyen felejthető indie filmes próbálkozás, amelynek stílusa és látásmódja kétségtelenül különleges és kreatív módon oldja meg az alacsony költségvetésből adódó hiányosságokat, azonban túlságosan redundáns és felületes a sztori, amit elmesél. Indyn viszont semmi nem múlt, méltán érdemli ki a „jó fiú” titulust. Ha valaha megcsinálják minden idők legjobb kutyás alakításainak rangsorát, előkelő helyet érdemel a listán.
