A Kokszongi sirató és Az üldöző rendezője saját térfelén alázza porig az amerikai blockbuster intézményét.

A cím egy kisváros Dél-Koreában, az ország és az északi rokonok közé húzott határ mellett. Valamikor a 70-es években járhatunk, amikor Ridley Scott még nem csinálta meg az Alient – s hol van még a Predator? Fenyvesek borította táj, gomolygó köd és egy leterített, szétmarcangolt marhatetemhez kihívott helyi rendőr: mintha csak a kortárs Székelyföldön lennénk*. Azonban elég hamar kiderül, hogy nem medve tört be a tóparti városkába, hanem valami még veszedelmesebb. Azt nem mondanám el, hogy mi: ugyan valószínűleg spoilerezés után is izgalmas film maradna a Hope, a fordulatok ismerete megtörné azt a furfangot és mesélőkedvet, amivel Na Hong-jin szövi két és fél órás filmje fabuláját.

Azt viszont ki lehet jelenteni, hogy ez a két és fél óra egy percre sem ül le. Amikor azt hinnénk, hogy már nem tudnak újat mutatni, két dolgot csinálnak az alkotók: egyrészt mégiscsak újat mutatnak, aztán meg meg is röhögtetnek (egészen elképesztő helyeken szakad át a humorgát, ami az akciódús látványorgiát így csak annál frappánsabban adagolja). Más rendező megelégedne egy-két, netán három összekevert műfajjal, Hong-jin viszont megfogja az ÖSSZESET (bizony, még western is van az akció, a thriller, a horror, a komédia, a sci-fi és a még ki tudja mi mellett), és úgy váltogatja őket minden egyes csavarnál, hogy a néző alig bírja kapkodni a fejét.

És van amitől kapkodni a fejet, ennyire tökéletes zsánerfilm talán a Mad Max: Fury Road óta nem készült – az amerikaiak már évek óta nem tudnak, vagy nem mernek ennyire magával sodró, saját magára folyamatosan rátromfoló látványmozit készíteni. Ha nem akarunk benne üzenetet keresni, nem baj: a Hope remekül működik műfaji mashupként és primér látványmoziként, de a legjobban Hollywood-, vagy akár Amerika-paródiaként (mindenkinél gigantikus gépfegyverek vannak, még különbejáratú redneckjük is van), nem kell rajta gondokozni egy másodpercet sem. (Ha viszont szubtextust keresünk, ahhoz is kapunk pár fogódzót – nem véletlen, hogy a határ környékén játszódik a film, mint ahogy a kiválasztott korszak sem csak a hecc kedvéért az, ami. Egy folyamatosan inváziótól, idegenektől rettegő világban – mint amilyen a miénk is – mi az a kanóc, ami felrobbatja a konfliktust?)

Technikai tökély, ahogyan az épített, praktikus díszletelemeket használja a film első órája. A szörny megmutatásával viszont meg kell szoknunk a nem mindig meggyőző CGI-t, de van rá időnk –  és miután sikerül, minden apró robbanás és torkolattűz a helyére kerül. A surround hangkulissza is kifogástalan, és az már csak a hab a tortán, hogy egyáltalán beengedtek a nagyversenybe egy ennyire műfajorientált látványmozit egy olyan évben, amikor Hollywood elég látványosan elkerüli Cannes-t (vagy talán Cannes kerüli el Hollywoodot). Talán csak a legvége késztet fejvakarásra – csak akkor bocsátjuk meg az alkotóknak ezt a lezárást, ha egy jövendőbeli folytatás miatt olyan, amilyen. De lehet, hogy ez a trollkodás non plus ultrája: még Hollywood rögtön sequelekben gondolkodó mentalitásával is csipkelődnek egy sort.

Nem egy előremutató film, „csak” jól meg van csinálva, de ez a nyaktörő tempó miatt fel sem tűnik, cserébe önfeledt szórakozást nyújtó, igazi szélesvásznú mozi, amit tilos otthon fogyasztani. Hiszen nincs annál vagányabb, amikor a közönség egy emberként tapsol egy kamion képében érkező deus ex masinának.

* egyébként nem is tévedünk nagyon sokat: a film egyes részeit a Retyezátban forgatták.

Cannes 2026, percről percre

2026. május 24.

Rövid jelentésekben, naplószerűen számoltunk be a Croisette-en és környékén történtekről, és a hosszabb kritikákat is beszúrtuk ebbe a hírfolyamba.

Olvasd tovább