A kőgazdag Iparos elindul, hogy megtalálja rég elvesztett álmát. Bolyongásai során a Kocsis kiviszi a sivatagba, ahol talákozik a Felcserrel, a Kalmárral, a Tudóssal és a Rablóval, de végül rádöbben, hogy az élet újrakezdhetetlen. A Tegnap Kenyeres Bálint első nagyjátékfilmje, és az Arany Leopárd-jelölés (Locarno) is mutatja, hogy a 2018-as év magyar filmtermésének egyik kiemelkedő alkotása.
Száz meg száz hős művek ezreiben keres valamit. Valami hajtja. Cseppnyi beteljesülés, bűnbocsánat, szabadság, otthon, dicsőség, boldogság, szerelem, fehér bálna, kék madár, erős sárga fényű izé egy vasalt kézitáskában. Az oda vezető utak, a megszerzés módozatai és a beteljesülések lehetősége oly sokféle volt már irodalomban és filmen, és oly sokszerűen szembesültünk már minddel, hogy műélvezeti sodródásunk egyfajta képzeletbeli tesztlappá változik pillanatok alatt. Ha például a férfi hős elveszejtett szerelmét keresi, három lehetősége van a következő lépéshez, ha egyiket kipipálja, onnan ismét három, ha azokból is egyet abszolvál, újabb négyféle irányt vehet a mű, és így tovább. Betéve tudjuk mindet, ritkán tévedünk. A végén pedig ciccentve nyugtázhatjuk, hogy ismét lépéselőnyben voltunk szegény fiktív hősszerelemeshez képest, s a regény (vagy film) rögtön repülhet a kukába, mivelhogy semmi újjal nem járult hozzá műélvezeti reflexeink gyarapodásához.
Kenyeres Bálint Tegnap című filmje azonos, de kissé eltérő mechanizmust alkalmaz a főhőst hajtó motivációkra és a célra egyaránt. Rögtön az elején bedob egy Melville-idézetet a Moby Dickből, amely nem a megszerzés konkrét sikerének reményéről, hanem a képzelet és a hit elégséges diadaláról szól az emlékezet és a valóság felett. Azaz: inkább elképzelni kívánom azt, amit meg sem éltem, s amire az élet voltaképpen esélyt sem kínál(t) megélni. Inkább kergetek tehát délibábot, hogysem szembesüljek a valóság lesújtó erejével, tudniillik: hogy hiába minden. Az idézetnek értelme ebben a pillanatban nyilván nincs, ám idővel egyre több lesz.
Az ötvenes évei derekán járó Victor Ganz svájci iparmágnásnak sürgős elrendeznivalója akad egy afrikai országban, ahol az építőcége valami hatalmasat alkot. Zavaros a dolog, de annyi kiderül, hogy az ügy érdekében szívesen lefizetné a minisztert is, csak haladjanak a munkával. Apránként kiderül, legutóbb húsz éve járt erre, tulajdonol egy szállodát is a környéken, de mindez nemigen érdekli. Egyre inkább hatalmába keríti viszont egy éppen csak feltűnő és el is illanó női sziluett, akibe valaha őrülten szerelmes volt, s az újraélés izgalma keresztülhajtja a sivatagon vissza a múltba és mélyen bele önmagába. Victor (Vlad Ivanov) egyszerre csak mindent hanyagol, szakít a valóság tényszerű felismerésének reflexével, s csak megy és küzd, és sártapasztott falak mentén alszik, és szárad a napon, és nyüszítve bevizel, és mindenféle furcsa helyzetbe keveredik, amelyek javarészéből nem sokat tudatosít, viszont egyik sem fékezi, de az egyértelmű a néző számára is, hogy a nő megtalálása felér az élettel vagy a halállal. Jóllehet felesége és lánya otthon várja, Victor spontán szabadságot vesz ki az életből és a mából, s a múlt egy megfoghatatlan délibábját kergeti haszontalan.
Leépülésére könnyű ráhangolódni. Kenyeres súlyosan rendezi a kilátástalanságtól vajúdó reményszilánkok egymást érő kirakósát, és szörnyszülöttekkel tölti meg a képtelenségek útszélét. A maga és páran mások által (Beregi Tamás, Forgách András, Zabezsinszkij Éva, Matthieu Taponier) egyenesbe hozott forgatókönyv a nyelvet gyakran gesztusokkal helyettesíti, s a mondatokat lyukacsos értelemmel ruházza fel, így a noir-érzés, valamint a nézőt bevonó, néhol meglehetősen szürreális nyomozás lassan-lassan célirányba ér. Fillenz Ádám operatőr a szutykot, a zsivajt, a mindent beterítő forró port s benne a gyűrötten kószáló Victort szívverésütemű optimizmussal nagykeretezi, míg a nagy keretbe gyűrt kiskeretek a rajtuk túlterjedő vagy bennük sűrűsödő titkok személyes szempontú, végtelenbe tartó tárházát valószínűsiti. A Tegnap mindahány munkatársán túl, azaz rajtuk innen, a nézőhöz legközelebb imbolyog Ivanov (vagy öltönyben feszít, vagy zokniban és megverten poroszkál), a pillanatnyi európai színészkínálat egyik legtehetségesebbje, akinek egyformán elhisszük, hogy svájci iparisten, mert a miniszter gyűrött inasnak tűnik mellette, hogy baromira szomjas, mert tejet vagy dinnyét lefetyel mohón, mintha csak ezért küzdött volna akkorát, vagy hogy az őrület határán lebeg, mivel sírva feltörő taknyából torki buborékláncot sző a bomlott vad kacaj. Vagy fordítva.
A Tegnapban cselekményesül a magát nem könnyen értelmezhetőnek kínáló, sokszor valóban értelmezhetetlen, a józan észtől idegen érvelésszint, például az a jelenség, mintha az egész ország egyetlen nővel rendelkezne (soha fel nem merül, hogy a nagy homoksárga nihilben más nő is megfordulhatott, mint az az egy). Ha bírunk Victor szemével látni és az ő eszével gondolkodni, akkor a logikai folyamatok igenis ennyire célirányosak lesznek, a jelek mind egy irányba mutatnak, hát nem érted? – kérdi Victor üveges szemű sánta vigyorral. Aha, igen, hisz egyértelmű – motyogjuk – de korántsem az. A mi világunkban nyilván nem. De essünk egyszer bele abba a lángba, ami Victort így emészti, és meglátjuk, ott, abban a kétségbeejtően kétségkizáró egyszerű hitben az út s a logika nyílegyenes, a délibáb pedig olyan típusú álvalóság, amellyel szemben a sokrétűen pepita valóélet bántó vadregény. Nem tudhatom, pusztán sejtem, hogy ez a típusú logikai alagút a középkorú emlékezés sajátja, gyaníthatóan az ártatlan ifjúságba visszarévedő emlékezeti minta ilyen mellékjáratmentes. Lehet, az öregedés pániktól sípoló levegővételei előtt fogunk így tekinteni a sok tegnappal ezelőtti tegnap egyik halvány szenvedélyére. A halál bizonyosságával dacoló egyértelműségben bizonyára odakorbácsolunk majd minden szenvedést, és odahajtjuk összes félholt reményünket, ahol egy szál pőrén a már soha meg nem fejthető és rég elveszett, egykor más jövő ígéretét hordozó pillanatunk szunnyad opálos arctalan.
