Megérkezett a Netflix sajátos válasza A Fehér Lótuszra, ami pont olyan, mint az a bizonyos magyar narancs: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb – de legalább együltében is elfogyasztható, és a gyomrunkat sem fekszi meg különösebben. Ami a nagyobb gond, hogy nem csupán a vélt, de a valós, 1981-es elődjét sem tudja meghaladni ez a Vivaldira komponált párkapcsolati dramedy.

Három középkorú házaspár hosszú ideje ápol egy kedves, közös hagyományt: minden évszakban együtt töltik a szabadságukat. A soron következő tavasszal Nick és Anne (Steve Carell és Kerri Kenney-Silver) huszonötödik házassági évfordulójának megünneplésére gyűlnek össze a jubiláló páros tóparti nyaralójában, ám a kiruccanás sokkoló fordulatot vesz, amikor kiderül, hogy a látványosan frusztrált férfi elhagyni készül a feleségét. A nyári vakációt már az újdonsült barátnő, a csapatnál jóval fiatalabb Ginny (Erika Henningsen) szervezi meg, a gyökeresen megváltozott dinamika pedig hamarosan a másik két házasságot is felbolygatja. Ősszel a szívbeteg Danny (Colman Domingo) és az őt túlféltő, túlvédő Claude (Marco Calvani) hónapok óta lappangó konfliktusai kerülnek felszínre, de Jack és Kate (Will Forte és Tina Fey) szintén ezen az utazáson, méghozzá a megismerkedésük színhelyén szembesülnek azzal, hogy a régi tűz már csak halványan parázslik. Talán az új esztendő majd megoldással szolgál minden problémára, mivel egy váratlan tragédia arra sarkallja a társaságot, hogy megbeszéljék egymással a nézeteltéréseiket.

A nézettségi toplisták tanúsága szerint a Netflix ismét ráérzett arra, hogy mire van szüksége a feketeöves sorozatfogyasztóknak ebben a késő tavaszi-kora nyári uborkaszezonban. Bár a marketingszempontból tagadhatatlanul jól csengő párhuzam abban a pillanatban létjogosultságát veszti, amint elindítjuk a lejátszást, az mindenesetre aligha lehet véletlen, hogy A négy évszak nem sokkal azután debütált, hogy a nagy rivális HBO által gyártott A Fehér Lótusz harmadik évada véget ért. Az alapállás valóban hasonló: vonzó és gazdag emberek lélegzetelállító helyeken üdülve döbbenek rá arra, hogy nem minden arany, ami fénylik, pláne nem a saját magánéletükben. Míg azonban Mike White sikersorozata elsősorban egy éjfekete humorú társadalmi szatíra, addig A stúdió (30 Rock) alkotóinak nevével fémjelzett miniszéria inkább keserédes helyzetjelentés az amerikai középosztály tehetősebb rétegének ötvenen felüli tagjairól.

Továbbá az sem elhanyagolható tény, hogy A négy évszak esetében egy remake-ről van szó: az eredetijét a legendás karakterszínész, Alan Alda írta és rendezte, egyúttal a filmben ő formálta meg a mindent és mindenkit analizáló, nehezen kibillenthető Jacket. Alda kisrealista komédiája a tengerentúlon olyannyira megtalálta a maga közönségét, hogy a CBS már 1984-ben tévésorozattá bővítette az alapművet, amely 13 epizódjával akkoriban mégis kérészéletű projektnek számított. A mára nagybeteg színész a mostani feldolgozásból „csupán” producerként vette ki a részét, illetve ahhoz azért ragaszkodott, hogy egy rövid cameoszerep erejéig a képernyőn is feltűnjön. Villanásnyi jelenete magasan a remake egyik legmeghatóbb momentuma.

Lang Fisher és Tracey Wigfield írók korunk egyik legnépszerűbb komikusával, Tina Fey-jel közösen eszközöltek ráncfelvarrást Alda forgatókönyvén, a filmhez képest tehát itt érezhetően jobban kidomborodnak a sztori humorosabb aspektusai. Egy egész epizód épül például arra a helyzetkomikumra, hogy Anne az évfordulójuk alkalmából fogadalommegújítással akarja meglepni a titokban válást pedzegető Nicket, a többlettudással rendelkező barátok pedig folyamatosan egymásra hárítgatják a feladatot, hogy ki avassa be a nőt a férje elhatározásába. Az ilyen, sokszor sehová sem vezető és hamar kifulladó hozzátoldásokkal az alkotóknak sikerült úgy feltornázniuk a cselekményt, hogy minden évszakra jusson két-két rész, a fináléra azonban egyenesen önellentmondásossá válnak – a karakterek szempontjából legalábbis – ezek a görcsösen csattanóra kifuttatott szituációk. Nehéz elhinni ugyanis, hogy azok az emberek, akik hajlandóak lefizetni egy luxusszálloda alkalmazottját azért cserébe, hogy ne kelljen egy ökohotelben „sínylődniük”, majd pont a legjobb barátjuk temetésén spórolnak, ahol csak tudnak. A sorozat humora amúgy is erősen hullámzó színvonalú: néha üdítő éleslátással pörköl oda bármely generációnak, máskor viszont fárasztóan és kellemetlenül boomer.

Ezen a hajszálvékony kontúrokkal skiccelt karakterek szintúgy nem segítenek, ami egyébként meglehetősen ironikus a progresszivitásáról híres Netflixtől. Példának okáért Claude egy homoszexuális olasz férfi, akinek a jellemábrázolása annyiban merül ki, hogy bár vajszívű és elragadó személyiség, de leginkább egy elviselhetetlen díva, aki „a saját operájában él”. Hasonlóan egyedi ismertetőjegyekkel ruházták fel az írók Nick és Anne művészi babérokra törő – tehát kissé különc –, egyetemista lányát (Julia Lester), aki rögtön traumát kiált, amikor az apja arról mesél neki, hogy ő gyerekként még kapott atyai pofont. Nem az érzékenyítéssel vagy a korszellemre való reflektálással van probléma, hanem a mögöttes alkotói szándék izzadságszagú megfelelési kényszerével: A négy évszak karikatúrának erőltetett, görbe tükörként meg nem ás kellően mélyre. Ugyan a házaspárok konfliktusaiban előkerülnek olyan témák, mint a kapuzárási pánik, a hűtlenség vagy a kommunikáció hiányából fakadó elhidegülés, ám ezeket a szereplők – s velük együtt az alkotók is – az esetek többségében pusztán egy öleléssel elintézettnek, megoldottnak tekintik.

A sorozat egészét végigkíséri ez a bosszantó kettősség, ami azért elkeserítő, mert amikor az elbeszélés mégiscsak rátalál a saját hangjára (különösen igaz ez az őszi epizódokra), akkor viszont tényleg élvezetes nézni a kívül sziporkázó, belül szorongó ötvenesek kálváriáit. Lerí a színészekről, hogy nagyszerűen szórakoztak a forgatáson, Colman Domingo kontrollálatlan röhögései például megmagyarázhatatlan természetességet adnak az ő játékának, míg vele szemben a vígjátékokban gyakorlottabb Fey vagy Steve Carell voltaképpen csak a „kötelezőt” hozza. Ez a fajta önfeledtség szerencsére átragad a nézőre is, az meg már csak hab a tortán, hogy 8x30 perces játékidejének köszönhetően A négy évszak azok számára is tökéletes választás lehet, akik jellemzően nem szoktak komplett évadokat egyetlen éjszaka leforgása alatt lepörgetni. Kár, hogy az élmény olyan gyorsasággal illan el, mint általában a hosszan tervezett, várva várt nyári szünet.