A Vészhelyzet Pittsburghben megtekintése előtt akaratlanul is felmerül a kérdés: a „presztízstévézés” korszakában vajon van-e értelme egy annyira klasszikus műfajhoz nyúlni, mint a kórházi sorozat? John Wells, R. Scott Gemmill és Noah Wyle jó érzékkel vágta át a gordiuszi csomót: igazodtak a kortárs valóságigényhez, de megtartották az orvosi drámák „népi televízió” jellegét.
Az alkotók neve sokak számára lehet ismerős, hiszen a Vészhelyzet (ER) két produceréről és egyik legismertebb karakterét alakító színészéről van szó, ráadásul eredetileg a The Pitt is Vészhelyzet spin-offnak indult, végül azonban egy jogi huzavona miatt a készítők alakítottak annyit a koncepción, hogy ne legyenek egyértelműek a kapcsolatok. Máig nem készül olyan kórházas sorozat, amit ne automatikusan a Vészhelyzethez vagy A Grace klinikához hasonlítanánk, épp ezért volt számomra kérdés, hogy a – leplezetlen tömegtermelés mellett – egy alapvetően a prémium tartalmakra, erőteljes szerzői víziókra alapozó streamingplatformnak lehet-e kiemelt sorozata egy olyan széria, amiben zsáneréből adódóan nehéz elkerülni a didakszist és a személyes konfliktusok szappanopera-jellegét.
Láttunk már ilyet, a Vészhelyzet Pittsburghben mégis remekül működő alaphelyzettel operál: minden évad egy-egy hosszú sürgősségi műszak történetét meséli el, amelyek az év egy-egy kiemelt időszakában zajlanak. A 15 órás műszakok során újoncok és régi kollégák támogatják Robby Robinavitchot (Noah Wyle), aki próbálja kézben tartani a káosz uralta intézményt, ahol az sem kelt különösebb felháborodást, ha patkányt kell üldözni. A kórház vezetősége az elégedettségi ráták miatt mérges, mire Robby jelzi, hogy itt mindenki legyen elégedett, aki túléli a napot. Ez a sorozat egyik alapköve, a másik a kórházban dolgozók és a betegek magánélete, ami néha közhelyes, néha viszont nagyon elevenen tapint rá arra, hogy mi foglalkoztatja manapság a közönséget.
A készítők jól ismerték fel, hogy a klasszikus kórházas formula nem felel már meg a mai nézői igényeknek. A tartalomfogyasztás felgyorsult, a streamingen már nem feltétlenül élnek meg az epizodikus, erős átívelő szállal alig rendelkező szériák. A Vészhelyzet Pittsburghben épp ezért ráerősít a személyes szálakra, még ha persze ez nem is minden karakternél sikerült igazán acélosra. A rezidensek többsége sztereotípiákból építkezik, de már az első néhány epizód is képes arra, hogy árnyaljon egyes karaktereket. Melissa (Taylor Dearden) hamar kitör a jó kislány szerepéből, főleg azzal, hogy látjuk nővérével ápolt kapcsolatát. Dr. Santos (Isa Briones) flegmasága mögött hamar felfedezzük a sebezhetőséget, de talán a legjobban sikerült mellékszereplő Whitaker (Gerran Howell), akin keresztül megérthetjük, hogy milyen olyasvalakinek dolgoznia egy egészségügyi intézményben, aki nem kezeli könnyen a stresszt, aki könnyebben hibázik és minden esetet a szívére vesz. Viszont a sorozat nagyon karakán módon integrálja a személyes vonulatot a fő narratívába: egy pillanatra sem hagyjuk el a kórházat, csakis akkor, ha új beteget vesznek fel az osztályra. Mindez a széria két alapgondolatát is nagyon finom eszközökkel hangsúlyozza: egyrészt azt, hogy aki ilyen hivatást választ, annak az életét, az identitását alapvetően a munka fogja meghatározni; személyes viszonyai, azok diszfunkcionalitása is ahhoz fognak igazodni, hogy épp mi történik a kórházban. Másrészt világosan látszik, hogy amikor valaki belép a sürgősségi kapuján, minden más lényegtelenné válik. Nem számít, kit szeret, milyen ember, csak az, hogy abban a műszakban hogy tudja ellátni a betegeket.
Ennek a két iránynak a tökéletes szintézise a főszereplő, Robby, aki egyrészt projekciós felület, reprezentálva mindent, amit az egészségügyi dolgozókban tisztelünk, de közben helyenként látszik, hogy emberként nagyon is esendő. Kiderül, hogy több romantikus kapcsolata a személyiségbeli hiányosságai miatt ment tönkre, és a koronavírus-járvány alatt elhunyt barátja emléke is kísérti, akinek halála miatt magát okolja. Robbytól a többi orvos azt várja, mutasson irányt minden pillanatban, legyen igazodási pont, amihez minden döntésüket vonatkoztatják, és a férfi próbál is megfelelni ennek a szerepnek, de néha képtelen rá – épp ezek a momentumok lesznek a sorozat csúcspontjai. Noah Wyle ebben a szerepben ismét megmutathatja, hogy kitűnő színész, akinek a karrierjében talán több lett volna, mint hogy egyetlen legendás szerepbe ragadjon. Ám ha már így történt, úgy tért vissza egy hasonló figurával, hogy jogosan érdemelte ki a fontos tévés díjak szinte mindegyikét.
A sorozat valóságigénye azonban nem merül ki a karakterekben: az egyes esetek, a megjelenített témák is közel állnak azokhoz a problémákhoz, amelyek manapság foglalkoztathatják a nézőket. Ebben a merítésben vannak általános érvényű, az egészségügyben folyamatosan előforduló dilemmák: érdemes-e valakinek a hozzátartozók miatt mesterségesen meghosszabbítania a szenvedését, ha az orvosok nem látnak valós esélyt a gyógyulásra? Milyen állapotban hozhat valaki döntést a saját sorsáról? El tudjuk-e fogadni a rideg valóságot, vagy minden esetben szükség van mesterséges fogódzkodókra? Ezek mellett megjelennek sokkal inkább közérzeti, sőt közéleti témák is. A második évadban van például egy olyan történetszál, amiben hangsúlyos szerepet kap, hogy a magánalapokra épülő amerikai egészségügyi rendszer a társadalom bizonyos rétegeinek megfizethetetlen, de van szó egy olyan testvérpárról is, akiknek a szüleit a Bevándorlási Hivatal deportálta. Sőt, a sorozat bizonyos témákban egyértelműen edukációs igénnyel lép fel: hogyan kell segíteni egy nemi erőszakon átesett nőnek, vagy mit kezdhetünk a mentális betegségekkel? A tartalomhoz a formanyelv is igazodik: annyi nyílt sebet, valósághű fájdalmat talán még egyetlen sorozatban sem láthattunk, mint ebben, ezeket a pillanatokat nézőként sem mindig egyszerű figyelni. Az operatőri munka és a vágás a folytonosság érzetét kelti, mintha a műszak egy pillanatra sem állna le, nem lenne pihenés, sőt katarzis sem abban a 15 órában – amint egy beteg túléli, jöhet a következő nehéz döntés.
Vannak drámaibb, érdekesebb, vizuálisan erősebb koncepcióval rendelkező sorozatok is a Vészhelyzet Pittsburghben-nél, ezzel együtt népszerűsége teljesen érthető. Pontosan tapogatja le a társadalom érzékenységét, kölcsönvesz jól ismert formulákat, de frissít is rajtuk. Az egyetlen kérdés a sorozat jövőjével kapcsolatban, hogy a magát is erőteljes korlátok közé szorító koncepció hány évig maradhat izgalmas. Az viszont biztos, hogy a társadalom gyógyulására egy ideig még lesz igény.
