1977 februárjában Tony Kiritsis indianapolisi lakos 63 órára a hőn áhított reflektorfény közepére került – nehéz is lett volna figyelmen kívül hagyni egy fickót, aki a téli hideg ellenére egy szál ingben fegyverrel zsarolt egy magas rangú brókert a belváros közepén. Gus Van Sant ráérzett az igaz történet aktualitására, témaválasztása figyelmeztetésként is értelmezhető.
Kiritsis (Bill Skarsgård) azért rabolta el, majd tartotta fogva három napon át a saját lakásában a jelzáloghitel-ügynökét, Richard Hallt (Dacre Montgomery), mert elmondása szerint a cég, egyszersmind annak vezetői olyan lehetetlen konstrukcióba hajszolták, hogy képtelen legyen kifizetni a hitelét, s így könnyebben és olcsóbban rátehessék a kezüket az általa vásárolt földre. Sután, de tántoríthatatlanul próbálta érvényesíteni akaratát, a jóvátételre vonatkozó igényeit a helyi rádióban olvasta fel, melyben mentességet kért az elkövetett bűncselekmény alól, továbbá ötmillió dollár kártérítést és nyilvános bocsánatkérést követelt.
Tony dróttal egy puskát erősített fogvatartottja nyakába, amely bármilyen hirtelen mozdulat hatására elsülhetett – ennek a módszernek az elnevezése szolgál a film címéül. A férfi kálváriáját többen feldolgozták már különféle formában: az esetről készült felvételek láthatóak az Amerikában történt erőszakos cselekményekről szóló The Killing of America (1982) című dokumentumfilmben, a 2018-as Dead Man's Line true crime dokumentumfilmként, az American Hostage című, nyolcrészes pszichológiai thriller pedig podcast formájában foglalkozott a nagy port kavart üggyel.
Gus Van Sant bűnügyi filmjében nem egy mesterelme ördögi terve bontakozik ki, hanem egy kilátástalan helyzetbe került, különc kisember története, ahol nem a tökéletes emberrablás és zsarolás elkövetése a cél. Sőt, Tony szántszándékkal vezeti végig túszát puskával a nyakában a nyílt utcán: a figyelem által olyan pozíciót akar kiharcolni, amiből nem tudják félresöpörni. Saját személyes sérelmeit az általános társadalmi igazságtalanságok illusztrációjának tartja, s a dolgos átlagpolgárok megcsúfolása, kihasználása ellen emel szót, így tetszeleg a nemzeti hős státuszában.
Bár a cselekmény mozgatórugója Tony akciója, az esemény kiemelt jellegét jól példázzák a különféle nézőpontok váltakozásai: a leselkedő kameraszemszög néha be-bebújik egy rendőri beszélgetésbe vagy egy rövid tudósításba, a főhős feszültséggel teli várakozását pedig a párhuzamosan futtatott rendőri munka bemutatása ellenpontozza. Az Indianapolist lázban tartó túszdrámát a néző voyeur pozíciója teszi közel ötven év távlatából is immerzívvé, miközben a hirtelen variók és a szabad, kézikamerás felvételek hűen tükrözik a szemtanúk izgatottságát.
Könnyű párhuzamot vonni napjaink rendszerkritikus érzülete, kapitalista ellenszenve és gazdasági bizonytalansága, valamint Kiritsis példázata között: a tőkés rendszer egyre jobban és gyorsabban differenciálódó hierarchiájáról, a vadkapitalizmus térnyeréséről és az elesettekből hasznot húzó elitről sajnos nem beszélhetünk múlt időben. Nyers vizualitásával, (ál)archív felvételeivel formanyelvileg is megidézi a korszak politikai thrillereit, például az Al Pacino szerepeltetésén túl is meglehetősen sok hasonlóságot mutató Kánikulai délutánt.
A Colman Domingo által kiválóan megformált rádiós személyiség, Fred Temple a cselekmény, ezzel együtt Tony fontos, biztonságot nyújtó közvetítő csatornájává válik, e megoldás segítségével pedig remekül építik be a narratívába a színész melegen búgó ASMR-baritonjával kevert funk-soul slágereket. A nyugtalan várakozás csendje és a közkedvelt, játékos vagy épp túlfűtött dallamok izgalmas egyvelege egyszerre ébreszt nosztalgiát, és reflektál a főhős ízlésére, továbbá érzelmes jellemére. A filmben látható módon a valódi lemezlovas, Fred Heckman rögzítette, majd nyilvánosságra hozta a túszejtő és közte zajlott, a csalás mikéntjéről szóló telefonbeszélgetést, aminek következtében a hallgatók szánakozó hívásai foglalták le a vonalakat, és adománygyűjtésbe fogtak Tony számára, mondván, „ő egy kis ember volt, akit egy nagyvállalat átvert”.
A leírások szerint Kiritsis jóravaló, de olykor kiszámíthatatlan és heves természetű volt – ezt bizonyítja, hogy többször kijelentette, valójában nem akart senkinek ártani, illetve bocsánatot kért azért, ahogyan Dick Hallal bánt –, Bill Skarsgård pedig nagyszerűen adja át a furamód rokonszenves figura esetlenségét és elszántságát, valamint a szituáció abszurditását. A Tony által elszenvedett igazságtalanság sok embernek volt ismerős, és ismerős a mai napig, emiatt a filmben is inkább az antikapitalizmus és reményvesztettség egyfajta kollektív megtestesítője, semmint azonosulható egyén. Őgy érezte, ő Dávid Góliáttal szemben, s a saját maga igazságának bizonyítása érdekében bármit hajlandó volt megtenni. Még azt is, hogy visszautasítsa a felmentését: miután beszámíthatatlanságra hivatkozva börtönbüntetés helyett pszichiátriai kezelésre ítélték az emberrablás, fegyveres zsarolás és rablás miatt, két év után jogosult lett volna a szabadon engedésére, amennyiben önként folytatja a terápiát. Ő azonban ragaszkodott épelméjűségéhez, így további 8 évet töltött különböző osztályokon. Elégtételt érzett, hogy az esetét széles körben megismerték, az emberek pedig – ha rövid időre is, de – mögé álltak.
Van Sant megértéssel fordul főhőse felé, de nem kívánja feddhetetlenként feltüntetni a férfit. Sokkal inkább szórakoztató, ugyanakkor borzongató tanmeseként használja a történetet, ami szemlátomást bármikor újra megtörténhet: 2024-ben Luigi Mangione azzal vált ismertté, hogy lelőtte egy egészségbiztosítási cég vezérigazgatóját.
