Kleber Mendonça Filho a legjobb rendező díját nyerte el idén Cannes-ban A titkosügynök című filmjével. A brazil diktatúra alatt, 1977-ben játszódó filmben egy mérnök (Wagner Moura) lesz üldöztetés áldozata. A brazil rendezővel a múlt logikájáról, a diktatúra feldolgozatlanságáról, illetve a valóság és fantázia határterületeiről beszélgettünk csoportos interjú keretében.
Először is mesélj A titkosügynök hátteréről! Úgy tudom, nem volt könnyű megvalósítani, de nagyon fontos volt neked.
Thrillert akartam csinálni. Megvolt a cím is, amit nagyon szeretek – valójában egy másik filmtervhez tartozott, amit hiába próbáltam, nem sikerült megírni, nem tudtam működőképessé tenni. Így megtartottam a címet, és újrakezdtem a nulláról, hogy megírjam ezt a filmet, amit Wagner Mourával akartam megvalósítani. Ez kifejezetten neki készült. Tehát thrillert akartam, de ezúttal nem szerettem volna fegyvert adni a kezébe. Úgy gondoltam, hogy az túl könnyű lenne, plusz nekem sincs fegyverem, soha életemben nem lőttem.
Visszatértem a gyerekkori emlékeimhez kapcsolódó érzésekhez. 1977-ben kilenc éves voltam, nagyon jól emlékszem rá. Nem a konkrét események emlékezete a lényeges, hanem a hangulaté. A hangulat, a színek és a logika emlékezete. A múlt logikája nagyon lényeges. Például a film elején látható benzinkúti jelenet ma már nem történhetne meg, mert már van kommunikáció és jobb az életminőség Brazíliában, de akkoriban ez így volt. Érdekes jelenet, ami megmutatja, hogy 50 évvel ezelőtt hogy mentek a dolgok, milyen volt a szaguk.
Most a brazíliai diktatúrára utalsz, ami nem olyan ismert, mint például a chilei. Olyan nehéz volt az embereknek, mint Chilében?
Érdekes kérdés. Vegyünk egy diktatúrát, amelyet a hazai média 100%-ban támogat. És a nagy médiavállalatok, amelyből Brazíliában hat van, azoknak a családoknak a tulajdonában vannak, akik ebédeken találkoznak, hogy megbeszéljék, mit fognak tenni az országgal. És akik a diktatúrából sok pénzt keresnek. A diktatúrát ma Brazíliában úgy állítják be, mint ami valójában soha nem létezett, és ami még rosszabb: ha például azt mondom, hogy 1964-ben puccs történt, akkor kommunista vagyok. A jobboldaliak azt mondják, hogy forradalom volt, amelynek a célja az volt, hogy megszabadítsa Brazíliát a kommunizmus fenyegetésétől.
Még mindig ezt mondják?
Még mindig ezt mondják, igen. Sok éven át újságíróként dolgoztam. Ha írtam a 64-es puccsról, utána e-maileket és leveleket kaptam, amelyekben azt írták, hogy nem puccs volt, hanem forradalom. Ez tehát szemantikai kérdés, és ideológiai kérdés is.
És valójában ez motivál engem, ez vonzott a filmezéshez. 1979-ben a katonaság amnesztiát adott magának, mondván, hogy lépjünk tovább, felejtsük el, hogy pszichopata gyilkosok voltunk. Ugyanez történt például Spanyolországban is, de Argentínában nem, ott néhány tábornok valóban börtönbe került. A brazil diktatúra összes szörnyű tábornoka 90-95 éves korában halt meg, élete végéig nagy összegeket kapott az adófizetők pénzéből. Talán ez magyarázza, miért nem tekintik olyan komolynak a brazíliai diktatúrát, mert egyfajta történelemhamisítás történt. Az amnesztia pszichológiai traumát hagyott a brazil társadalomban, mert így egyszerűen elfelejthetjük ezt az egészet. Így könnyebb.
Mostanában változik valami Brazíliában? Walter Salles filmje, az Én még itt vagyok tavaly Velencében mutatkozott be, aztán Oscar-díjat nyert.
Walter filmje nagy népszerűségnek örvendett, főleg a fiatalokat vonzotta, én is nagyon meglepődtem rajta. Képzelj el egy 17 éves fiatalt, aki kijön a moziból, és azt mondja: „Nem tudtam, hogy Brazíliában diktatúra volt.” Mire én: „Hűha. Nagyon komoly probléma az amnézia ebben az országban.” Képzelj el egy 17 éves franciát, aki azt mondja: „Nem tudtam erről a guillotine-dologról. Ez nagyon érdekes. Szóval levágja az emberek fejét. Mesélj még! Mikor volt ez? A nyolcvanas években? Nem, 1789-ben volt”. Szóval... Nagyon ijesztő felismerni, hogy az emberek nincsenek tisztában a történelmi tényekkel.
Arckönyv – Walter Salles: Ainda Estou Aqui / I'm Still Here / Én még itt vagyok
A brazil film egyik legjobb exportcikke, Walter Salles ezúttal országa múltjának egy szívszorongató epizódjával ríkatja meg azokat, akik a régimódi képek és a visszafogott, mégis intenzív színészi jelenlét hívei.
Mennyire nehéz erről Brazíliában beszélni, tehát mennyire volt nehéz finanszírozni A titkosügynököt?
A szar jobboldali politikát leszámítva Brazília demokratikus ország, nincs semmiféle korlátozás a filmek tartalmára vonatkozóan. És persze ez szerepel az alkotmányunkban is. Brazíliában nincs cenzúra, de 2016-ban az alelnök hátbaszúrta az elnököt, és puccsal átvette a hatalmat. Aztán Bolsonaro hatalomra kerülésével elkezdték teljes mértékben semmibe venni az alkotmányt és sok más elvet is. Például megszüntették a Kulturális Minisztériumot, és kijelentették, hogy az LMBT-ről szóló filmek nem kapnak támogatást, ezeknek az embereknek nem jár pénz. Ami nem volt törvényes.
Ennek ellenére ennek a filmnek a finanszírozása nem volt probléma. És persze ez egy koprodukció Brazília, Hollandia, Németország és Franciaország között. Csak részben a mi filmünk.
A titkosügynökben a Cápa megnézése kigyógyította Fernandót a cápáktól való félelméből. Hogyan szeretné, hogy A titkosügynök hasson a nézőjére?
Hát, nem tudom, mert magadat viszed bele a könyvekbe és a filmekbe, miközben befogadod őket. Amikor megnézel egy filmet, sokat elárul rólad az, hogy hogyan reagálsz rá. Csak remélni tudom, hogy A titkosügynök jól játszik a képekkel, az ötletekkel és a szavakkal.
Tegnap valaki megkérdezte, mi a film üzenete. Én nem foglalkozom „üzenetekkel”. Talán lehet róla egy remek beszélgetésed valakivel, akit szeretsz, egy baráttal, és talán eszedbe jut róla valami.
Tetszett, hogy a filmben a tudományos munka gyanús, ami nagyon aktuálisnak érződött. Az volt a szándékod, hogy összekapcsold a történetet a jelenünkkel?
Nem. Azt akartam, hogy a filmmel fejest ugorjunk a múltba. Hogy érdekes film legyen, ami megmutatja a múlt logikáját egy bizonyos helyen, egy bizonyos időben. A filmben néhány fejlemény annyira kemény és durva, hogy mindig távolinak éreztem: ó, ez a múlthoz tartozik. De valójában az elmúlt három évben sok döbbenetes dolog történet. Például Donald Trump támadja a Harvard Egyetemet. Az Egyesült Államok elnöke támad egy kiváló egyetemet, ahol tudománnyal foglalkoznak! Ez hihetetlen. Ez olyan, mintha valamelyikőtök azt mondaná, hogy ebben a pohárban vér van. Mire én azt mondanám: nem, üres. „Hogy érted, hogy üres? Látom a vért, benne van a pohárban”. Erre nem tudnék mást mondani, mint hogy oké, hol vannak a biztonságiak. Szóval nagyon meg vagyok döbbenve néhány fejlemény miatt, és igen, hirtelen a film mai értelmet nyert. A titkosügynök nem csak történelmi újraértelmezés vagy művészi történelemgyakorlat, hanem a világ abszurditásának bemutatása.
Ha már itt tartunk, az abszurditáshoz te is hozzájárultál a levágott láb beemelésével, mintegy mágikus realista elemként. Miért?
Mindig is érdekelt a valóság és a fantázia határa. Sok városnak megvan a maga városi legendája. Imádom a városi legendákat, mert a városi legenda pontosan erről szól. Egyrészt ott élsz, ami a valóság, másrészt a lakóhelyeden létrejön egy fantázia. Recife városan nagyon erős a fantasztikus elemekben. A karnevál például egy fantázia, egy fantasztikus narratíva. Különösen szeretem A titkosügynökben – és ez most nem dicsekvés –, amikor elhagyjuk a mozit, és láthatjuk Jean-Paul Belmondo filmjét, A káprázatost [The Man from Acapulco, 1973]. Egy vágás nélküli felvétellel a moziból a karneválba kerülünk, és ez olyan, mint két fantasztikus helyszín összekapcsolása, belül és kívül.
Szóval a szőrös láb egy városi legenda volt, amiről gyerekkoromban hallottam. És úgy döntöttem, hogy megcsinálom a szőrös láb eredettörténetét. Kitaláltam, hogy egy cápa gyomrában született. Elégedett vagyok az eredménnyel, mert mindig is szerettem volna stop motiont csinálni. Sajnálom, hogy egy kicsit furcsa lett, de működik. És persze a realizmus és a fantázia egyesülése akkor is megtörténik, amikor Teresa az újságból olvas, és rájössz, hogy ami az újságban van, az egy történet, nem pedig valóság.
Olvastam valahol, hogy gyerekként halottakat is láttál az utcán. Ez igaz?
Igen, de azok nem voltak különösebben kapcsolatban a diktatúrával. A hetvenes években volt a legtöbb autóbaleset, azt hiszem, az egész világon, a technológia fejletlensége miatt. Az utak nem voltak biztonságosak. A halál jelenléte elég gyakori volt.
Emlékszem még egy dologra, amit soha nem felejtek el. Nincs benne a filmben, de hozzátesz a hangulatához. Egyszer autóban ültem, hét vagy nyolc éves lehettem, és egy nagyon furcsa zajt hallottam. Kinéztem, és láttam egy férfit, aki mezítláb volt, csak rövidnadrág volt rajta, és húzta a halott kutyáját a farkánál fogva, és a kutya szőre adta azt a hangot a forró aszfalton. Nagyon furcsa kép és hang volt. Miért húzta az a férfi a halott kutyát egy városi utca közepén? Általában a múltat nagyon tisztának ábrázolják. Lehet, hogy a múlt nagyon tiszta volt, de nem egy trópusi városban 50 évvel ezelőtt, ahol a légkondicionálás még egyfajta felsőosztálybeli dolog volt. Nálam a múlt tapintható és izzadt.
Eszembe jutott a Recife-ről szóló dokumentumfilmed, a Retratos Fantasmas is arról, hogy A titkosügynökben a régi moziból mára klinika lett. Más módon is a jelenhez kapcsolod a múltat: a mai történetszálban a fiatalok kazettákról hallgatják a történet eseményeit. Fontos volt, hogy kortárs elemeket is beleszőj a filmbe?
Szerintem nagyon sokféle narratíva lehetséges egy történet elmesélésében, mindenkinek a tapasztalata más. Lehet, hogy hasonlóak, de aztán találkozol valakivel, aki pornófilmek értékesítésével foglalkozik, és az egy teljesen más nézőpont... Szóval imádom az archívumot, ami hideg, közvetlen választ ad a történelmi tényekről. A filmben szereplő újságcikkek nagy része hamis. Sok éven át újságoknál dolgoztam, bár a kulturális rovatban, ahol nem volt sok problémánk a tényekkel, de a politikával, rendőrséggel foglalkozó kollégáimhoz gyakran bejött a főszerkesztő és azt mondta: nem közöljük ezt, változtasd meg azt, ne írd bele ezt a nevet. És végül, ha ez történelmi narratívává válik, akkor az nem lesz megbízható, mert teljesen hamis. Nem szeretem a true crime-ot. Most nagyon népszerűek, főleg a Netflixen. Néhány évvel ezelőtt írtam a forgatókönyvet, azt hiszem, innen jött az ötlet. Néztem azt a sorozatot a nagy macskákról Las Vegasban. A Tiger Kinget. Csak az első epizódot láttam, és stresszes lettem, hogy miért nézem ezt? Szóval rákerestem a Google-ben, hogy mi történt azokkal az emberekkel. Rendben. Nem kell tovább néznem. Így jött az ötlet a jelenről szóló történetszálhoz.
Az újságírói és filmkritikusi háttered hogyan formált filmkészítőként?
Nem vagyok biztos benne, hogy ezt meg tudom ítélni. Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy hogyan tett téged a könyvtárosi munka jó íróvá? A kapcsolat lehetséges, de lehetnél akkor is remek író, ha hamburgereket árulnál vagy orvosként dolgoznál. Egy dolog biztos, valószínűleg matematikailag is: sok időm volt írni. Ha van tehetséged az íráshoz, minél többet írsz, annál jobban írsz. Én nagyon gyorsan írtam, Cannes-ban különösen, talán ez jó edzés volt, fizikai értelemben is.
A titkosügynököt a 21. Cinefesten vetítik először Magyarországon, moziforgalmazásba 2026 februárjában kerül. Romániai bemutatóról egyelőre nem tudunk.
