Guillermo del Toro igazságot szolgáltatott Frankenstein teremtményének, és most Maggie Gyllenhaal teszi ugyanezt a lény nem kevésbé legendás menyasszonyával – aki bár Mary Shelley eredeti rémtörténetében pusztán gondolati síkon jelenik meg.
A színészettel jóformán felhagyott Gyllenhaal második rendezése már a címével egyértelműsíti az alkotói törekvést: Frankenstein kikerült a képből (egyébként sem az Istent játszó tudós arájáról van szó), itt tényleg az összefércelt menyasszony a főszereplő (ellentétben a kissé félrevezető Universal-alapművel) – a tulajdonnév mellett ágaskodó felkiáltójel is ezt hivatott nyomatékosítani. Ráadásul a Warner szinte mindenben szabad kezet adott az Oscar-jelölt író-direktornak, aki láthatóan élt is a ritka lehetőséggel, modern parafrázisa ugyanis már az első forgatási fotók alapján igen vad menetnek ígérkezett. És valóban, a gengszterfilmes köntösbe bújtatott A menyasszony! gótikus lázálma nagyjából olyan élményt nyújt, mintha bemindenezve ülnénk fel egy ránézésre is gyomorforgató hullámvasútra.
1936-ot írunk: Frankenstein szörnye, „az apja után” simán csak Frank (Christian Bale) bő száz éve egyedül tévelyeg a nagyvilágban, és mostanra elege lett a magányból. Chicagóba utazik hát, ahol felkeresi a reanimáció jelenkori szaktekintélyét, Dr. Euphroniust (Annette Bening), és arra kéri, hogy kreáljon neki egy társat, akivel végre érintkezésbe léphet – testi és lelki szinten egyaránt. A temetőből a nemrég elhantolt Ida (Jessie Buckley) maradványaival térnek vissza, arra azonban nem számítanak, hogy a néhai alvilági örömlány feltámasztásával egy emberi időzített bombát léptetnek működésbe. Ida nem sokra emlékszik az előző életéből, és többnyire a cselekedeteit is egy belső hang irányítja helyette, ez pedig előbb a bűn útjára sodorja, majd menekülésre kényszeríti a hullaszagú jegyeseket.
Az 1935-ös Frankenstein menyasszonya azzal a viharos éjszakával kezdődik, amely során a Genfi-tó partján fekvő Villa Diodatiban összegyűlt romantikus írók, név szerint Lord Byron, Percy Bysshe Shelley és az ő későbbi felesége, az akkor 18 éves Mary Godwin kísértethistóriák kitalálásával szórakoztatták egymást. A filmben Byron elképed azon, hogy épp a társaság egyetlen női tagja, „ez az ártatlan és törékeny teremtés” rukkolt elő a legrémisztőbb történettel, amire Mary szerényen csak annyit felel, hogy az eddig elmondottakkal (vagyis az 1931-es első résszel) még nem ért véget Frankenstein doktor szörnyének tragédiája. A regénnyel szemben James Whale horror-klasszikusában tehát meg-/újjászületik a Menyasszony – habár egy alig pár perces, néma szerepnél több ott sem jut neki. Ettől függetlenül a karakter hamar popkulturális ikonná vált, és az elmúlt kilenc évtizedben készült mozgóképes feldolgozások fokozatosan egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a női szörny alakjának. A Test Frankensteinnek (Flesh for Frankenstein), illetve a gótikus irodalom leghíresebb rémeit egy univerzumba zsúfoló Londoni rémtörténetek (Penny Dreadful) című sorozat egy halhatatlan Übermensch faj potenciális ősanyjaként teremtik újra a karaktert, míg az 1985-ös Frankenstein menyasszonyában (The Bride) a báró eleinte egy független, szabadon gondolkodó új nőtípusnak szánja kreálmányát, aki tökéletesen egyenrangú a férfiakkal.
Maggie Gyllenhaal interpretációja inkább ez utóbbival mutat rokonságot, Whale-től pedig az életrajzi metakeretet veszi át, amelyet a rendezőnő egészen zavarba ejtő módon gondol újra. A menyasszony! nyitányában ugyanis Mary Shelley szelleme (Elsa Lanchester kettős szerepformálásához hasonlóan szintén Buckley) valamiféle monokróm purgatóriumból szól hozzánk: az 1851-ben agytumor következtében elhunyt szerző azért nem nyugodhat békében, mert életében nem tudta az eredeti elképzelései szerint befejezni főművét. A maffiózókkal háló Ida személyében viszont ideális médiumra talál, meg is szállja hát az elnyomott nőt, hogy rajta keresztül szúrjon oda az önző és gusztustalan patriarchátusnak. Tourette-szindrómára hajazó, dühödt kitörései és a Frankkel közösen elkövetett, elvetemült tettei országszerte arra inspirálják a nőket, hogy Menyasszonynak sminkelve utcára vonuljanak, és fellázadjanak a felettük uralkodó férfiak ellen.
A nő, aki agyagból gyúrt istent – Mary Shelley filmen
225 éve született Frankenstein teremtője. Szelleme a mozivásznon életre kel.
Gyllenhaal úgy sajátítja ki Shelley kultuszát, hogy egy megkeseredett, de holtában is véresszájú feministát farag belőle, ami még azzal együtt is barokkos túlzásnak titulálható, hogy az írónő anyja, Mary Wollstonecraft indította el az újkori nőjogi mozgalmakat, az apja, William Godwin meg a modern anarchizmus egyik meghatározó gondolkodója volt. Ennél komolyabb gond azonban, hogy a stáblista legördültével sem áll össze teljesen, miért elengedhetetlen a sztori szempontjából a mániákusan röhögő túlvilági Shelley jelenléte. Főleg, hogy a Menyasszony feletti kontrollja okán pont a címszereplő redukálódik üres vázzá, amire ki-ki ráaggathatja a maga vágyait, eszméit.
Erin Hawley filmteoretikus The Bride and Her Afterlife: Female Frankenstein Monsters on Page and Screen című tanulmányában rámutat arra, hogy a Frankenstein menyasszonya kérészéletű női szörnye nem csupán „elnémított” karakter, hanem a csend metaforája is egyben. Befejezetlen teste és beszédképtelensége a regénybeli hiányos történetét jelképezi, őt ugyanis Victor még azelőtt elpusztítja, hogy a Teremtmény ultimátumának megfelelően életre keltené. Vele szemben Gyllenhaal arájának be sem áll a szája, mi több, felmondja a fél szinonimaszótárt, üvölt, káromkodik, böfög – Jessie Buckley tehát fullba nyomja, de a lehető legjobb értelemben. Frankkel alkotott Bonnie és Clyde-párosukban mégis a férfi alakja érződik egységesebbnek, kidolgozottabbnak: a közel 120 éves, rendszeresen moziba járó lény egy felnőtt testbe zárt gyerekként vágyik a szeretetre, a társaságra, és már az is képes enyhíteni a mérhetetlen magányából fakadó fájdalmát, amikor kezet fog Dr. Euphroniusszal. A külvilághoz való egyedüli kapcsolódást az alternatív Fred Astaire, Ronnie Reed (Jake Gyllenhaal) musicaljei jelentik számára: a gyermekbénulással született filmsztár torz lábai tartják benne a hitet, hogy talán rá is vár egy fényesebb jövő.
„Nem azt kívánom, hogy a nőknek a férfiak felett legyen hatalmuk – legyen inkább önmaguk felett” – vallotta Mary Shelley. Ha Maggie Gyllenhaal ismeri ezt az idézetet, az sok mindent megmagyaráz A menyasszony! kiáltványszerű hangvételével kapcsolatban. Mindenekelőtt azt, hogy a forgatókönyvíró-rendező jócskán félreértelmezte a romantikus szerző szavait, hiszen őrült műfaji kevercsében a világirodalom legikonikusabb freakje az egyetlen férfi, aki nem egy utolsó véglénynek van ábrázolva. Nyilván sajnálatos és elkeserítő, hogy ennek a harmincas évekbe helyezett víziónak az üzenete ma is ennyire aktuális, ám ettől még a film görcsös és izzadságszagú erőlködését – amivel ezt a mondanivalót a szánkba rágja – kicsit olyan érzés nézni, mint amikor Frank laposra tapossa az egyik abuzáló keménylegény fejét. Csak az a baj, hogy ebben az analógiában mi nem a Teremtmény vagyunk…
Ötfilmes podcast 15 – Frankenstein-filmek
A Szegény párák sikere ürügyén Papp Attila Zsolttal kiveséztük a Frankenstein-adaptációkat.
