Az 1982-ben bemutatott eredeti (TRON, avagy a számítógép lázadása) és a 2010-es folytatás (TRON: Örökség) után a TRON: Ares a korszellemre ráhangolódva a mesterséges intelligencia kérdésével foglalkozik, de oldalválasztása, még ha a műfajból adódóan erősen determinált is, problémásnak hathat.
A montázsszerű felvezetőben fel-felugró híradásokból vehetjük fel a fonalat: Eve (Greta Lee) jelenleg az ENCOM (amerikai techcég, amely a digitális világ határait feszegeti) vezérigazgatója, a mesterséges intelligencia hithű támogatója. Ellenlábasa Julian Dillinger (Evan Peters), az első rész antagonistájának, Ed Dillingernek (akit David Warner alakított) az unokája, aki egy másik óriásvállatot igazgat, célja pedig az Ares (Jared Leto) nevet viselő MI szuperfegyverré nemesítése, amiért már most tolonganak a világ nagyhatalmai. A gond ott kezdődik, hogy ez a két lábon járó darálógép jelenleg fél óra után darabokra hull, de a kérészéletű ciklusok egy idő után már magát Arest is zavarni kezdik. A hiányzó utolsó komponens, az úgynevezett állandósági program természetesen a rivális ENCOM-nál leledzik, amiért a wannabe rosszfiú Julian egyre drasztikusabb döntéseket hoz meg.
A cég részvényeinek feltornázásáért küzdő Julian hiába annak a Dillingernek az unokája, aki az első filmben puszta irigységből paktál le a gonosz mesterprogrammal, a nagyapa ördögi sármjából semmit sem sikerült megörökölni. Ez a dühramokkal felturbózott ficsúr a típuskarakter olcsó utánnyomata, aki a rokon hollywoodi blockbusterek kliséiből építi fel magát. Döntései sokszor megkérdőjelezhetőek, mintha az írók egyszerűen csak maximumra tekerték volna a mindenkori „antagonista-értékeket”, bármiféle megtámogatás nélkül. Eve mesterséges intelligencia iránti rajongása is visszásnak hathat, főleg ha figyelembe vesszük azt az apróságot, hogy a Disney fejesei kezdetben még egy AI-generált segítőt is szántak az egyik nagy visszatérő mellé, de látva a közbeszédben, illetve a filmes szcénában uralkodó (jelenlegi!) véleménymonopóliumot, végül visszatáncoltak. Pedig szerepeltetésével még a Hollywoodban nemrégiben felbukkanó Tilly Norwood névre keresztelt AI-színésznőt is beelőzhették volna – már ami a filmes krediteket illeti.
Mesterségesintelligencia-színésznő mutatkozott be Zürichben
Annak ellenére, hogy a filmiparban már évek óta vitatkoznak az MI használatának etikussága, határai fölött, és az amerikai szakszervezetek továbbra is tervezik, hogy Hollywood stúdióival dűlőre jussanak a kérdést illetően, egy brit cég új szoftverszínésszel dicsekszik, akit Tilly Norwoodnak hívnak.
Az alkotók azzal magyarázzák Eve mesterséges intelligencia iránti elköteleződését, hogy mindössze elhunyt testvérét szeretné viszontlátni. És bár az ilyen típúsú kísérletek nem arról híresek, hogy olyan jól végződnének, az igazgató asszony egyelőre inkább azon fáradozik, hogy a tömegfegyvernek szánt Arest kisegítse a szorult helyzetből. Az történik, hogy a címadó karakter viszonylag hamar ráun a rövid, rendre biztos pusztulással végződő életciklusaira és még a végtelen számú újrakalibrálás lehetősége se űzi el a rossz gondolatokat. Gyakorlatilag ugyanazt az állandóságot vágyja, mint amit a démoniságot elmímelő teremtője szán neki, azzal a különbséggel, hogy nevét meghazudtolva inkább az élet apró dolgaira és a megismerésre koncentrálna a háborúskodás helyett.
A felsorakoztatott szereplők közül kétségkívül Ares karaktere működik a legjobban, furamód vele is a legkönnyebb azonosulni. A minden szempontból nagyot bukó Morbius óta agyonmémelt Jared Leto hozza mindazt, amit egy világra rácsodálkozó, a nullások és egyesek tartományából fokozatosan felszabaduló gépembertől elvárunk. Joachim Rønning rendező még egy teáskanálnyi költészettel is megtámogatja emberré érésének folyamatát, így Ares többször is azon kapja magát, hogy belefeledkezik a zuhogó esőbe vagy épp a Depeche Mode nagyságáról áradozik. Az egyik jelenetben pedig az állandósági program beépítését követően már arról beszél (a korábban emlegetett nagy visszatérő útmutatásával), hogy tud egy sokkal találóbb megnevezés rá: halandósági program lenne, ezzel is reflektálva új minőségére: a fél órás élethosszak kiiktatásával egyúttal a korlátlan születéseknek is lőttek.
Nagy kár, hogy Ares átlényegülését ilyen borzalmas dialógusokkal sikerült bemutatni. A sorsdöntő összecsapás végén Eve és Ares emberi mivoltról folytatott stúdiószagú eszmecseréje úgy puffogtatja a közhelyeket, mintha nem lenne holnap. Eve egyik értelmezésére az eddig csupa jó pontot gyűjtő Ares például csak annyit válaszol, ,,hát igen’’. Az emberré válás toposzával való azonosulást aztán az olyan NPC-jellegű mellékkarakterek sem segítik, mint az Eve körül tébláboló poéngyáros Seth (Arturo Castro) vagy munkatársai, de a másik oldalon helyet kapó anyafigura, Elisabeth (Gillian Anderson) karaktere sem nyom sokat a latban: hiába feddi meg félóránként rosszalkodó fiát, arra mindig kamaszos hőbörgés a válasz.
A Disney-nél arról is megfeledkezhettek, hogyan végződött a második rész, ami egy trilógiánál talán nem utolsó szempont. Még csak említés szintjén se esik szó a TRON: Örökségben beharangozott nagy felfedezésről, arról az ISO nevű új fajról, aminek utolsó élő képviselője a Rácsnak becézett virtualitásból szabadult ki a nagyvilágba. Cserébe kapunk egy nagyon is jól ütemezett főhajtást (a már harmadszorra említett nagy visszatérő mellé): Ares a cselekmény egy pontján kénytelen visszautazni a 80-as évek virtualitásába, ami esetünkben a nyitófilmben bemutatott számítógépes valóság ráncfelvarráson átesett mása. A rajongók minden bizonnyal imádni fogják, ahogy a csillogó páncélú Ares a karakteridegen pixelvilágban keresi emberré válásának egyre áhítottabb kulcsát.
Ezeken kívül a Tron: Ares nyilván tartalmaz minden mást, ami a szériát mindig is jellemezte, kezdve a lüktető zenétől a számítógépek belső rendszereit és nagyvárosokat (amolyan „koyaanisqatsisan”) egymásra montázsoló képsorain keresztül a videójátékból valósággá váló ikonikus motorokig és Pongra emlékeztető párbajokig. A TRON: Ares minden szempontból polírozottabb, mint elődei, de a Disney-rostán ,,megtisztított’’ forgatókönyvnek köszönhetően már nyoma sincs annak a bájnak, ami a korábbi részeket szerethetővé és emberközelivé tette. A lezárásból kiindulva számolnak a folytatással, így reménykedhetünk, hogy az alkotók újra meghallják majd az elődök bitekből felépülő visszhangját, ami ezúttal sajnos a Rácsban ragadt.
