Barry Levinson fáradt, naftalinszagú maffiaeposza Frank Costello és a Genovese család évtizedes belső viszályairól hiába mozgósítja Robert De Nirót rögtön dupla főszerepben, egy minden ízében idejétmúlt, még saját narratívájába is sűrűn bebólintó merengés a hetven évvel ezelőtti New York-i alvilág ezerszer feldolgozott kétes mítoszáról és alkonyáról.

Scorsese kamerája Az ír nyitányában egy idősotthon folyosóin bolyong, míg végül megállapodik a tolószékében békésen üldögélő és a nézőnek bérgyilkos múltjáról kedélyesen csevegő Frank Sheerennél, akit az akkor még valamivel a nyolcvanon innen lévő De Niro alakított. A The Alto Knights olyan, mintha kétórásra nyújtották volna ezt a jelenetet – főszerepben a tolószékkel. A forgatókönyvet az a Nicholas Pileggi jegyzi, aki a kilencvenes években Scorsesével karöltve nem csupán friss vért pumpált a gengszterfilmek zsánerébe a Nagymenőkkel és a Casinóval, de a bűnszervezetek hierarchiáján lejjebb mászva a maffia középosztályát, a kápókat és a katonákat megtéve (anti)hősöknek lényegében megteremtették és (újra)definiálták a laza, fiatal, de gátlástalanul feltörekvő, ezáltal mégiscsak azonosulható kisember modern gengszterképének ethoszát. Coppola a magukat arisztokratáknak, a katolikus erkölcs és a konzervatív, családcentrikus férfieszmény letéteményeseiként beállító Donjai után a Nagymenők (és a belőle kihajtó Maffiózók) kis(ebb)pályás maffiareprezentációja nem pusztán a hétköznapiság nyers, pitiáner tónusa és fatalizmusa miatt volt iskolateremtő, hanem mert Scorsese és Pileggi izzó narratív és formanyelvi sűrítménye kiváló arányérzékkel keverte az erőszakot tompító coolságot és elidegenítő iróniát a fenyegetően fortyogó, majd hirtelen robbanó brutalitással.

Ezért szomorú igazán, hogy épp Pileggi (és De Niro) az, akik saját fiatalkori sikereik árnyékában úgy nyúlnak ismét a gengszterfilmes hagyományhoz, hogy szemmel láthatóan már nem értik a műfaj részben általuk lefektetett alapjait sem. Ennyi év távlatából és ilyen idősen persze már nem várható el, hogy az ember radikálisan új szemszögből közelítse meg, esetleg érdemben továbbgondolja a saját munkásságát, de Scorsese Az ír esetében már bizonyította, hogy érvényes lehet a vagány, „ki-ha-én-nem”-maffiózók helyett egy addig műfajidegen regiszterben, a számvetés és elmúlás hangján megszólalni. Ez a méltóság hiányzik a The Alto Knightsból, de hát Barry Levinson nem egy Scorsese. A stílustalanság vagy a láthatatlan stílus szerzői programjával sem lehetetlen klasszikusokat összehozni (ennek talán legnagyobb alakja Sydney Lumet), de Levinson puha, egyenes vonalú, a szélein legömbölyített drámái (Esőember, Jó reggelt, Vietnam!) esetében is inkább a színészi teljesítmények vitték a prímet.

Itt pedig egyből dupla De Nirót kapunk, a világi cimborákból ősellenségekké váló Frank Costello és Vito Genovese szerepében. Utóbbinál érthetetlen módon Joe Pescire maszkírozták el De Nirót, amitől a jelenléte csak még inkább mesterkélt és bizarr hatást kelt. A hírhedt Genovese klán Vitóval az élen még a szesztilalom idején szedte meg magát, de amikor Vitónak Európában kellett bújkálnia, távollétében gyerekkori barátját, Costellót teszi meg főnöknek, akinek kifinomult, már-már udvarias módszerei nem annyira a nyílt erőszak, inkább a csendesebb, könnyebben elsikálható korrupció, zsarolás és politikai befolyásszerzés mentén visznek eredményre. Amikor Vito visszatér, jönnek vele a bajok is, bandaháború, merényletek, szenátusi vizsgálatok, hosszas asztali beszélgetések, még hosszabb autózások. Pileggi forgatókönyve próbálkozik ugyan az időfelbontásos narratív építkezéssel, de ezt olyan hézagosan, redundáns és fárasztó módon teszi, mint amikor a nagypapa nosztalgiázik, hogy micsoda élet és jazztől hangos atmoszféra volt a szesztilalom idején. A The Alto Knightsban azonban mindez megmarad papíron, mintha csak egy Hallmark-kompatibilis gengszterfilmet néznénk.

De Niro szó szerint egy diavetítő mögött, máskor egy padon ülve mered a kamerába és meséli a fiatalkori balhéit, kapcsolatát Vitóval, hogy hogyan ismerkedett meg a feleségével és hogy ki, mikor, miért és hol ült. Levinson ezeket a kulcsmomentumokat viszont meghagyja Costello narrációjában, legfeljebb szépiatónusú, statikus illusztrációként mutatja meg őket, nem alapozza meg a két kamasz gengszter viszonyának érzelmi töltetét, ezáltal nem bontja ki és mélyíti el kettejük későbbi dinamikáját, amiből legalább a puszta pragmatizmuson túl érthető és felfejthető lenne a szembenállásuk és eltérő habitusuk emberi oldala. Ezáltal legalább körvonalakban kirajzolódhatna a szervezett bűnözés mindent behálózó társadalmi rétegzettsége, a különféle családok, iskolák és módszertanok szövevénye.

Levinsonnak azonban sem a lélektani hitelesség, sem a közegábrázolás nem erőssége, ami relatív hátrány egy karakterközpontú drámában. De Pileggi sem siet a rendező segítségére, nem dobál fel neki olyan ígéretes témákat, mint a meghasonlott, öreg maffiózó bűnbánata, tetteinek transzgenerációs súlya (mint például Az ír, vagy Levinson egy korábbi filmje, a Hazugságok mágusa), netán a becsület és a maffia belső törvényei és íratlan, torz morálja. Egyedül az olasz bevándorlólét kérdéskörét pendíti meg egy félmondat erejéig, illetve ezzel összefüggésben az amerikai politikai és társadalmi berendezekedés, az Amerikai Álom álságos és hazug mítoszát firtatja. Ez az időskori, sokat látott cinizmus lehetne a film gondolati vezérfonala, hiszen végülis Costellóéknak bejött. Igaz, hogy a családot végül felszámolta az FBI, de ők is csak ambíciózus vállalkozók voltak, akik csupán rossz időzítéssel az indiánok kiirtása, az aranyláz és az olajkitermelés után szálltak partra az Óhazából, így nekik már csak a feketepiac, a drogok és a korrupció piszkos tőkéje maradt.

Levinson rossz csillagzat alatt születő, többször elhalasztott filmje stilárisan is enervált, az archív képek, a rock and roll- és jazzfutamok ellenére is minden porcikájában érezni rajta a korszerűtlen dohosságot. Amikor a gyilkosságoknál épp villantani akarna, akkor pedig otrombán van vágva, még az országos maffiatalálkozó nagyjelenetét is öregurasra veszi és kipurgál belőle minden feszültséget. De Niro játékát pedig szimplán groteszk látványossággá züllesztik a maszkok, és egyszerűen nem áll már jól neki sem a forrófejű, heveskedő fenegyerek, sem a tekintélyt parancsoló don szerepe, pedig a Megfojtott virágok simulékony, az Oszázs indiánok tömeggyilkosságát a háttérből megszervező vezéreként még képes volt igazán hideglelős, összetett alakításra. A The Alto Knightsot elnézve azonban – akárcsak Costello vagy a legtöbb általa megformált maffiózó – túl későn jött rá, hogy időben visszavonulni: erény.