A filmes örökségek felelevenítésének franchise-trendje továbbra sem hagy alább, a legacyquel-mánia ezúttal magát a halált is utolérte. A Végső állomás: Vérvonalak alkotói ugyanakkor képesek épp annyit csavarni a széria bevett formuláin, hogy az eredmény tisztelgésnek, és ne önismétlésnek hasson.
Stefani (Kaitlyn Santa Juana) minden éjszaka rémálmokat lát egy 1950-es évekbeli tragikus balesetről, amelynek saját nagymamája is a részese. Mikor a kínzó víziók már kezdenek elviselhetetlenné válni és a tanulmányaira is kihatni, a lány hazautazik a szüleihez, hogy megpróbáljon a kísérteties hallucinációk végére járni. A tévképzetei miatt idővel bolondnak bélyegzett, jelenleg a világtól elvonultan élő nagyiról kiderül, hogy annak idején szintén hasonló jelenést élt át, így sikerült megakadályoznia az előre látott katasztrófa beteljesülését. A végzet ugyanakkor azóta is ott ólálkodik mindenki nyomában (beleértve a leszármazottaikat is), aki túlélte az esetet. Az idős nő azonban hiába figyelmezteti unokáját az őket üldöző halál jelenlétére, a veszélybe került családtagok egészen addig kételkednek a hallottakban, amíg már késő nem lesz…
A Végső állomás széria azzal hozott újdonságot – a korábban megállíthatatlan kaszabolós gyilkosokat szerepeltető – slasher horrorok alműfajába, hogy szereplőinek magával a halállal kellett farkasszemet nézniük, a kijelölt sorsa elől pedig egyik karakter sem volt képes kitérni, bárhogyan is próbálkozott. A filmek ígérete szerint ugyanis csak késleltetni, megállítani nem lehet a végzetet. Ennélfogva a természetfeletti hatalom előli menekülés helyett a feszültséget gyakran éppen az adja, hogy a nézőkkel ellentétben a szereplők sokszor nem számítanak saját halálukra, egyfajta láthatatlan külső szemlélő célkeresztjébe kerülnek, ahol fizikailag válnak védtelenné. A franchise olyan kulturális szorongásokra reflektál, mint a folyamatos megfigyelés érzetéből fakadó kiszolgáltatottság állapota, valamint a kínzásokat és a testi sebezhetőséget övező pánik, melyek hatásai főképp a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után uralták a műfajt. Így a sorozat 2000-ben bemutatott és egy repülőgépszerencsétlenséggel(!) induló első részének alkotói nemcsak ráéreztek az évtizedet meghatározó horrortrendekre, hanem meg is előlegezték azokat.
A kivégzések módja ugyanakkor hiába tartogatott egyre csavarosabb váratlan fordulatokat a későbbi filmekben, a széria darabjainak cselekménye egyre inkább érződött csupán különböző klasszikus suspense-szituációk lazán összefűződő epizódjainak, amelyek a hétköznapok banalitásának félelmeit nagyították fel. Legyen szó közúti balesetről, meghibásodott hullámvasútról vagy csupán egy bedugva maradt elektromos eszközről, a baljós beállítások mindenféle vészjósló apróságra és veszélyt sugalló helyzet lehetőségére hívják fel a legrosszabbra számító nézők figyelmét, míg a gyanútlan szereplők szemrebbenés nélkül hagyják figyelmen kívül a filmes formanyelvvel kiemelt jeleket. Az időnként már-már a paródia határát súroló, önmagukat sem túl komolyan vevő horrorjelenetek túlzásai a játékosan hatásvadász camp hangnemet vegyítik a műfaj trancsírozós esztétikájával.
A Vérvonalak sem tér el ettől a jól bevált recepttől, a Szörnyszülöttekkel (Freaks) ismertté vált Lipovsky és Stein rendezőpárosa ugyanakkor némi önreflexív iróniával alkalmazza a szándékosan „rossz ízlésű” formulát: az idősebb karakterek mostanra tisztában vannak az elsősorban a moziközönségnek szóló „jelekkel” és a filmes apparátus jelenlétét már-már leleplező többlettudásukat továbbörökítve egyengetik az újabb hősök útját. Az aktuális főszereplő, Stefani tipikus tisztaszívű „utolsó lány” (final girl), aki az egykor hasonló helyzetben lévő nagymamájától veszi át a stafétát. A szituáció kísértetiesen hasonlít a 2018-ban szintén legacyquel-ként újraindult Halloween-sorozat legfrissebb részeiben látottakra: a tapasztalt szereplők már az utolsó harcukra készülnek, miközben átadják a tudásukat az őket követő generációknak.
Csapatleépítés – Steven Quale: Final Destination 5 / Végső állomás 5
A Végső állomás 5 az év egyik legfeleslegesebb mozijának ígérkezett, de 2011 meglepetésfilmjei között a helye. James Cameron tanítványa, Steven Quale a franchise messze legszórakoztatóbb részét rendezte meg, bűnös élvezetként nemesítve meg a teljes szériát.
A Végső állomás legújabb felvonása esetében ráadásul a konfliktus szintén a családon belül marad. A Vérvonalak úgy képes együttérzést kiváltani egymás iránt hőseiből és összefogásra bírni őket, hogy az egymás mellé sodródó idegenek, vagy az egy iskolába járó tinédzserek véletlen formálta korábbi csoportjai helyett ezúttal valódi rokoni vérkapcsolat van a gyorsan hulló áldozatok között. Így – az olykor elcsépelt szappanoperaszerű fordulatok ellenére – az elmúlás gondolata még húsbavágóbbá válik a családtagok számára szeretteik elvesztésén keresztül, és a kiútkeresésnek is a korábbiaknál nagyobb érzelmi tétje lesz. A halál elől ugyanis a ciklus megszakításával lehet kitérni, ami kvázi a filmes horrorklisék felismerését és beteljesülésük megakadályozását jelenti. A szereplőknek akkor van esélye a menekülésre, ha megtanulnak a közönség szemével tekinteni a meghatározott (zsánerfilmes) szabályok szerint működő fikciós világukra.
A Végső állomás-széria tehát a hétköznapi balesetek félelmeinek metaparodisztikus tematizálásán túl magát a horrorfilmnézést teszi a félelmek forrásává a műfaji elvárások kiforgatásával való játékon és a hatásmechanizmusok leleplezésén keresztül. Az önreflexiók a Sikoly-filmekhez hasonlóan, de az azokban látottaknál kevésbé explicit módon kerülnek még inkább előtérbe a legújabb felvonásban. A Vérvonalak ráadásul a sokkoló erőszakábrázolásban tobzódó korábbi részekkel szemben elsősorban a karakterekre és az örökség átadásának motívumaira helyezi a hangsúlyt. Bár Zach Lipovsky és Adam B. Stein rendezők víziója meg sem próbálja feszegetni a kijelölt B-filmes kereteket, epizódjuk képes meghaladni a franchise sztenderdjeit.
