Úgy tűnik, a foytatás kényszere nem csak a fővonalbeli, elsősorban az anyagiaktól vezérelt amerikai produkciókat tereli az eredetiség elveszejtésének mezsgyéire: bizonyítottan intelligensebb függetlenek is elkalandozhatnak a filmes öngyilkosság tévútjára.
Bármelyik irányból nézzük, a Henry Foolnak – ennek az okosan vászonra vitt külvárosi drámának, amely a kilencvenes évek végén az oly fájdalmas szerzői dilemmát, a fogyasztó-társadalom téves értékismeretét, a barátságot és a leírt gondolat erejét tematizálta –, semmilyen szín alatt nem lehet folytatása, neadjisten kiteljesedése a Fay Grim. Még akkor sem, ha ennek ahuszonegyedik század eleji kémfilmnek ugyanazzal a tollal íródott forgatókönyve. Mert bár továbbra is eszes a párbeszéd, megdől a kamera, kevés, de okos a humor, és állandóak az irodalmtörténeti referenciák, a szerző az ismert, de teljesen átgyúrt karaktereket a nemzetközi terrorizmus kusza labirintusába vezényli át.
Vajon egy teljesen friss és hatalmas siker szekerét próbálta Hal Hartley elhúzni egy már díjazott öszvérrel, ám hiányzott az ihlet újabb szereplők kigondolására? Vagy tán úgy érezte, a Henry Fool 10 év után is tud ütni ebben a gyökereiből kifordított világban, és ezt kizárólag úgy érheti el, ha erőszakot követ el saját figuráin? Vagy – ami rosszabb – netán trilógia készül, és 10 év múlva egy sci-fit tesz majd le a vágóasztalra, ahol Henry egy jámbor tamagocsi-hang lesz csupán és Fayt meg Simont egy csillagközi járgányra kalauzolja, nehezen megfejthető Jim Morrison-rímeket szavalva? Ha itt nem állok le, sosem lesz ennek vége.
A Henry Fool '97-ben egyből a kritikusok és a közönség szerelmévé vált, sőt a posztmodern filmgyártás és színház egyik sarokköve lett. A mindig enigmatikus, ritkán megértett Hartley enyhén kommerszesített, ám nem bagatellizált, filozófiai és írói kérdéseket érzékenyen érintő ars poeticája volt: egy dramaturgiai mestermű. Senki nem érzékelte esetleges folytatását, ilyenre szüksége sem volt, hiszen a mű egyedülálló, megismételhetetlen. És semmi szín alatt nem folytatható.
De hogy, hogy nem, a sztori most tovább szövődik a Fay Grim-ben. 10 évvel előtte Henry, a címadó volt a főhős, azaz inkább az ő befolyása alatt alkotó Simon Grim, a túlontúl is modern költőóriás, a kor lelkiismerete, a Nobel-díj várományosa. Az újban Fay Grim lesz a hős, Simon testvére, a kicsit kótyagos ifjú anya, meggyőződés nélkül szerető feleség, aki most eltűnt férje nyomán elindulva úgy evez át a terrorizmus vizein, hogy közben a legszemfülesebb kémelhárítókat is félrevezeti. A cselekmény New Yorktól Isztambulig bonyolódik. Találkozunk karizmatikus CIA-ügynökökkel, izraeli, arab és francia kémekkel és egy afgán terroristával. Elméletileg mindenki titkos és veszélyes, az ügyetlenség azonban mégis általános jellemző, és időnként a holtak is feltámadnak. Nyakatekert bonyodalmak és meglepetésszerű vicces kijelentések tarkítják a cselekményt, úgy a feléig. Ekkor minden lenyugszik, és egy addig ismeretlen szereplő jóvoltából olyan mély és felesleges baráti vallomásokkal és oly magasan röpködő értetlenséggel találkozunk, hogy addigi élvezetünk szertefoszlik, helyében egy nagy űr és egy annál nagyobb türelempróba marad csupán. Henry ezúttal nem menekül, inkább közömbösen távolodik. Elhagyhatjuk a mozit, kiürülve és többre szomjazva.
Talán tévedek, de az a benyomásom, hogy Hal Hartley a rosszabbik végéről közelítette meg a szerzői film eszméjét, elsősorban önmagát elégítve ki a néző helyett. Ha volt is rejtély a Henry Fool-ban, azt nem így kellett volna feltárni – ha egyáltalán. Henry valamikor egy alkoholista, meg nem értett író volt, az altesti vágyak alkalmi bűnözője, akinek karaktere köré valóságos legenda kerekedhetett volna. Ugyanúgy Simon, a zseniális szemetes-költő köré is, aki a fogyasztói ranglétra legaljáról, nagyon gyenge marketinggel lett irodalmi Nobel-díjas, nagyrészt véletleneknek és a társadalom pornóirodalom-szomjának köszönhetően. Fay pedig ütközőpontjukként, mindkettő múzsájaként hozta a munkanélküli, céltalan nő formáját. Csipkelődő, örökké kielégítetlen karakterének kézzelfogható nyoma maradt a férfiak életében.
És akkor beúszik a képbe ez a film. És valóban, Henryből legenda lett, több kontinensen ijesztgetik vele a gyerekeket. Az első részben volt neki egy nyolckötetes vallomása, aminek irodalmi értéke közelített a nullához, még barátilag sem volt kiadható. Természetesen nem, hiszen kódolt szöveg volt, te buta néző, egy többszörös titkos ügynök naplója, egy irodalomtörténeti kulcs nélkül megfejthetetlen irat, amit most már a világ összes kormánya próbál beszerezni. Lássuk be, hogy ez tényleg vicces. Na, de ott van Simon, a Nobel-díjas, aki börtönben ül, mert annak idején útlevelét és azonosságát hamisította, hogy megmentse barátját. Ő is bekerül a kémhálóba, de kutyamód leleményes, senki és semmi nem fog ki rajta, és testvérének hazai támaszpontja, valóságos információs irodája. Nagy ugrás ez, az első részből ismert félénk, majdhogynem fogyatékos karakterhez képest. És végül, ott van még Fay, ő aztán igazán semmiben nem hasonlít a régihez. Talpraesett, csábító, okos és ráadásul minden szálat a kezében tart. És azokat oly leleményesen fonogatja egybe, hogy CIA-ügynök legyen a talpán, aki kibogozza.
A Fay Grim önmagában nézve sem állja a helyét. Hiába a tartalmas, közhelytől mentes párbeszéd, ha követhetetlen. Hiába a titkos üzenetek és helyszínek váltakozásának képi sokasága, ha egy irdatlan fehér felirattal azokat a szánkba, illetve szemünkbe rágja. Mindeközben fülünket a helyes kis időközökkel leütött zongorabillentyűk rezegtetik, közben hegedű, cselló vagy bőgő húrjainak hosszan vibráló vonózása csikorog, hatás nélkül. És az európai kémfilmekből kölcsönzött látványvilág elemeitől bűzlik az egész. A történet megírása valószínűleg jól elszórakoztatta Hartleyt, de ami a vászonra került, az a Henry Fool szempontjából siralmas.
Enyhén elferdített kamera veszi az összes jelenetet. A beállításokban hol balra, hol jobbra dől a berendezés és a színészek, semmi nem függőleges. Talán ettől éreztem azt, hogy az alkotás egy kis dőlésszögű lejtőn elindulva egyre lejjebb csúszik, és már nem tud visszakapaszkodni elvárásaim magasan megrekedt szintjére. Legközelebb szögesebb mondanivalót vagy érdesebb gondolatfelületet várok öntől, Mr. Hartley.
