Rendező, operatőr, producer, függetlenfilmes, intézményvezető. Többünknek viszont leginkább tanár. A nyolcvanat töltő Buglya Sándorral beszélgettünk.
Kezdjük az elején. Milyen volt gyerekként?
Egész életemben jó megfigyelő voltam. Pici koromtól figyeltem az idősebbeket, hogyan gondolkodnak, mit mondanak, nagyon függtem a felnőttektől. Nem bunyóztam, nem fociztam, semmiféle nagy balhéban nem voltam benne. Önszántamból maradtam ki belőlük. Érzékeny gyerek voltam, attól is elkeseredtem, ha a többiek káromkodtak. A református templomban a nyugalom tetszett, lehetett szépen énekelni. Budakeszin éltem tizenhét éves koromig, onnan jártam a rózsadombi II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba is. Míg Budakeszin eminens diák voltam, ott hirtelen 3,8 lett az első féléves eredményem, amitől én összeomlottam. Szóval ha ötösre tudtam a dolgot, de nem adtam jól elő, és négyest kaptam, akkor sírva fakadtam. Aztán készítettem egy faliújságot („Pilács” volt a neve), ahova bárki kitűzhetett bármit. Akkor jöttem rá, ha működtetek egy faliújságot, irányító emberré kezdek válni. Amikor erre ráéreztem, elkezdtem tudatosan csinálni, ötleteket adni, harmadiktól már az öt legjobb tanuló közé tartoztam.
Hogyan telt a gyerekkora?
Amikor meghalt apám 1954-ben, én csak kilenc éves voltam, és anyánknak el kellett menni dolgozni (volt egy húgom). Akkor mellénk fogadtak egy Budapestről kitiltott, deklasszált arisztokrata nénit, aki franciául beszélt, és hívő katolikus volt. Az ő könyvtárából örököltem tudományos könyveket, azokat olvasgattam. Amikor kaptam két forint zsebpénzt kiflire, mivel az Élet és Tudomány és az Ezermester is pont annyiba került, hol ezt, hol azt vettem. A péknél harminc fillérért kaptam kiflit vagy zsemlét, és azt bolti áron, negyvenért eladhattam az iskolai szünetekben. Az Ezermester azért izgatott, mert állandóan barkácsoltam, például lemezjátszót egy talált bakelitlemezhez, detektoros rádiót. A kristályra helyezett tű segítségével megszólalt a szerkezet a fülhallgatóban. Este titokban a paplan alatt hallgattam a színházi közvetítéseket. Ott játszódott le előttem a darab, és valószínűleg ez is összefügg a filmes indíttatással. Egyébként a színház igazi közösségteremtő erő. Még általános iskolában rendeztem két színdarabot, amit a Budakeszi Művelődési Házban adtunk elő az osztálytársaimmal. Hetedikben Karinthy Így írtok ti-jéből a Ludatlan Antimatyit alkalmaztam színpadra, nagyon szórakoztató volt. Nyolcadikban is volt előadásunk, de azt egy bugyuta úttörő könyvecskéből rendeztem: egy Csinn-bumm-cirkusz-jelenet volt, a közönség élvezte, de én arra már nem voltam olyan büszke.
Már akkor is érdekelte a film?
A vasárnapi templom után mindig rohantunk a matinéra. A gimnáziumban volt olyan osztálytársam, aki már csinált filmet, én is elmentem az amatőrfilm fesztiválra. Amikor az orvosi egyetemre felvettek, az első félévben alapítottam egy filmklubot. Vettem kamerát, vetítőgépet, vásznat, magnetofont a bizományiban, és elkezdtünk filmeket csinálni. Állandóan szerveztem, programmal láttam el a közösséget, mire elvégeztem az orvosi egyetemet, már vagy harminc filmnek voltam valamilyen szinten szerzője, munkatársa: vagy fényképeztem, rendeztem, vagy vágtam, világítottam, tehát szinte mindenben motor voltam. Rendszeresen látogattam az Egyetemi Színpadot is, ahol egy nagyon gazdag filmes életbe csöppentem bele: amikor végeztem az orvosin, már két éve én voltam a Magyar Amatőrfilm Szövetség főtitkára. Soha, semmi funkcióra nem jelentkeztem. Amire megkértek, azt mindig megcsináltam.
Hogyan kötött ki a Színház- és Filmművészeti Főiskolán?
Szokták kérdezni, hogyan tudtam ekkora vargabetűt csinálni: az orvosi pályától a filmezésig? Én ezt egyáltalán nem látom vargabetűnek, bennem a kettő mindig egybe tartozott. Mindkettőhöz alapos figyelem kell, empátia. Az mindig egyértelmű volt, hogy orvos leszek. Akkoriban volt a magyar film aranykora, s az Oldás és kötés (Jancsó Miklós, 1963) annyira rólam szólt, mintha én adtam volna a témát. Egy fiatal orvos konfliktusa az idős professzorral, majd látogatás a tanyán a nagyapjánál: Barsi Béla mintha az én nagyapám lett volna! A főiskolás diplomafilmem (1976) aztán pont egy ilyen gyökérkeresésről szólt, Andorai Péter volt a főszereplője, aki halott apja nyomait keresi a romos tanyán. Ráadásul az Oldás és kötés egyik jelenete egy amatőrfilm klubban játszódik... hát azok meg mi voltunk.
Herskó Jánosnak nagy szerepe volt abban, hogy én a Színház- és Filmművészeti Főiskolán kötöttem ki. Vele jó barátságban voltam, mert az amatőrfilm fesztiválok zsűrijének sokszor volt ő az elnöke, én meg a titkára. Együtt mentünk vidékre, és végigbeszélgettük az utat. Azt tervezte – mint a főiskola spiritusz rektora –, hogy a legjobb amatőrfilmeseknek elfogadja a filmjeit vizsgára, és az első két évet nem kell elvégezniük, csak a harmadik-negyediket a diplomához. Ez nagyon tetszett. Amikor diplomás osztályt indított, az volt az álláspontja, hogy ha valaki kitanult már egy szakmát, ami egy speciális területe az életnek, onnan behozza a tapasztalatait a filmbe. Azt tervezte, hogy egy jó filmtervvel kivesz a rendező egy év fizetés nélküli szabadságot az eredeti szakmájában, leforgatja, majd megy vissza dolgozni. Ennél simogatóbbat el nem tudtam képzelni.
Milyen az ideális filmes hallgató?
Én nehezen mondom ki, hogy valaki tehetséges – nem tudja az ember kihámozni a tevékenységből, hogy mennyi belőle a tehetség, a szorgalom, a kíváncsiság, rátermettség, mennyi a kitartás, következetesség... Felnőtt éveim alatt én soha nem hagytam félbe semmit. Illetve nem nyugodtam addig, amíg azt valamikor be nem fejeztem. Évek múlva is folytattam, igyekeztem lezárni a dolgaimat. Ha egy filmem megakadt, azt tíz év múlva is folytattam. Minden műnek van egy optimális állapota, ameddig el lehet juttatni, és ott be kell fejezni. Egy zeneakadémiai professzor mondta a zeneszerző hallgatónak, aki egyre másra hozta ugyanazt a művet újabb és újabb javításokkal, hogy „fiatalember, a hibákat a következő művekben kell kijavítani”.
Egész pályáját meghatározza a tanítás. Mikor és hol kezdett el tanítani?
1969 óta tanítok különböző tanfolyamokon, iskolákban, egyetemeken. Volt egy filmes kísérleti tanterv, amit 1972-ben dolgoztunk ki a Népművelési Intézetben, a minisztérium elfogadta, majd kiadta nem kötelező jelleggel a különböző oktatási intézményeknek. Ezt fejlesztettük aztán időről-időre tovább. A rendszerváltozás után a fizetős OKJ (Országos Képzési Jegyzék) képzéseknek megnőtt az ázsiója, végzést adtak. Az ott szerzett diplomával működési engedélyt lehetett kapni az önkormányzatoknál például videó- vagy fotóstúdió működtetésre. Ilyen tanfolyamokon is rendszeresen tanítottam, mindig lélekből. A legkedvesebb visszajelzések, hogy „én a tanár úr miatt lettem filmes”.
Német nyelvterületen is tanított sok évig. Hogy került oda?
1974-ben engedélyezték, hogy a nemzetközi amatőrfilmes szervezet (UNICA) meghívására kimenjek Kölnbe. Az UNESCO-n belüli szervezetben mintegy húsz tagország vett részt, akkor lépett be Magyarország, amely egyébként 1937-ben az egyik alapító volt. Az elnökséget kétévente választották. Engem már ismertek Balatonalmádiból, ahova korábban ellátogatott az elnökség. Kellett nekik egy „agilis fiatalember”, így beválasztottak az elnökségbe. Az ifjú filmalkotókat kellett szerveznem, aztán az akkor éledező videósokat. Huszonegy éven át választottak mindig újra. Előadásokat tartottam, nagyszabású nemzetközi fesztivált szerveztünk 1981-ben Siófokon. 1995-ben már nem vállaltam újabb mandátumot. Azóta olykor zsűrikben veszek részt. 1981-ben kimentem Babelsbergbe oktatói ösztöndíjjal az NDK Filmfőiskolájára. Ott összeállítottam egy „vizuális nyelv” nevű tantárgyat. Ennek a folytatása lett a budapesti Filmművészetin való tanítás huszonegy éven át. 1988-tól huszonöt éven át vezettem filmes kurzusokat Európa-szerte, amiket különböző városokban szerveztek. Néhány évet tanítottam a Klagenfurti Egyetem Médiatudományi Tanszékén. Egy sváb faluban nőttem fel, ahol tulajdonképpen természetes volt, hogy az ember megtanul németül.
Hogyan kell egy „vizuális nyelv” nevű tantárgyat elképzelni?
Ez lényegében a filmszerű gondolkodás elsajátítása. A hetvenes években dolgoztam egy kutatócsoportban, amelyik azt vizsgálta, hogy valódi nyelv-e a filmnyelv. Hasonlítják a filmes narratívát az irodalmi nyelvhez, pedig szerintem a zenei építkezéshez áll a legközelebb. Van az embernek egy alaptudása, amit főleg a filmezés gyakorlatából szerez, ez a tanítás folyamán tovább fejlődik. Előfordult sokszor, hogy a hallgatók olyasmit kérdeztek, amire nem volt spontán válaszom, de másnapra kitaláltam. Kialakul az emberben egy improvizációs képesség, hogy bármikor, bármilyen ötletből tud filmet kitalálni. Ez nyilván együtt jár azzal, hogy félezer filmnek voltam a szerzője, operatőre, rendezője, másik félezernek producere, és nem tudom hány ezer vizsgafilmnek mentora. Szerintem az oktatás nagy része pszichológia. Fel kell ismerni, hogy a hallgatónak mire van érzéke, mire van tehetsége, és azt kell segíteni kibontani. Én csak támogatni tudom ebben őket. Hogy hogyan kell tanítani – mindig a visszajelzésekből szőttem egybe. Amikor elkezdtek engem utánozni, akkor az tévút volt. Nem szabad kis hasonmásokat kinevelni.
Ahová elhívták, ott általában egy idő után fontos funkciót töltött be. Minek volt ez köszönhető?
Amit rám bíztak, azt én általában hűségesen megcsináltam. Például voltam a Magyar Független Film és Video Szövetség (MAFSZ) főtitkára, elnöke, majd örökös tiszteletbeli elnökének választottak – ugye ebből már csak kihalni lehet. A pedagógia a sorsommá vált, viszont a vezetői posztokon elkövettem egy nagy hibát: sose tudtam utódot kinevelni. Amit rám mértek, azt mindig szolgai módon megoldottam, minthogy másokat terheltem volna vele, vagy felkészítettem volna a feladatra. Ma még nehezebb rábeszélni valakit közösségi aktivitásra. A tanításban élem meg igazán, hogy átörökítek valamit.
Huszonhárom évig volt a Sapientia EMTE filmes szakának szakmai vezető tanára. Mesélne a kezdetekről?
Először a marosvásárhelyi kommunikáció szakos hallgatóknak tartottam médiaórákat, és vizsgáztattam őket. Amikor 2003-ban megalakult a kolozsvári film, fotó, média szak, felhívott az egyetem akkori rektora, Szilágyi Pál, hogy nincs tanár, és azonnal szükség lenne rám. Eleinte szabódtam. Akkor ő kocsiba ült, és eljött Marosvásárhelyre rábeszélni, hogy Kolozsváron elindult valami, amit nem lehet félbehagyni. Elvállaltam, és elkezdtük a gyakorlati oktatást felépíteni. Eleinte sűrűn jártam oda, sok tantárgyat tanítottam. Aztán egyre több kollégát hívtam Magyarországról, tekintélyt szereztünk a szaknak.
Hogyan állt össze a tanári kar?
Eleinte kívülről kellett hívni tanárokat, de az elképzelés az volt, hogy mi neveljük ki őket, olyan hallgatók személyében, akik aztán az egyetemen maradnak, és beletanulnak a pedagógiába. Én még Tonk Sándor (a Sapientia első rektora) koncepciója alapján gondolkodtam, hogy el kell menni külföldre is, megtanulni mindent, de haza kell hozni a tudást – viszont az értelmiségnek főként Erdélyben, otthon kell kiképződni. A Sapientián én a gyakorlati oktatásra helyeztem a hangsúlyt, viszont annyit mondtam a hallgatóknak, hogy az elméletet, filmtörténetet, a filmesztétikát ne hanyagolják el, mert az ad biztonságos alapot ahhoz, hogy a gyakorlatban merjenek szabadok lenni. Volt egy nagyon jó barátom, Kiss István, igazi őstehetség, jó elképzelései voltak, nagy filmeket terveztünk. Levélben küldte el filmötleteit, mire én többször úgy válaszoltam, hogy remek, de ezt egy Antonioni vagy egy Bergman nevű rendező már elég jól megcsinálta.
Milyen átalakulásokon ment át huszonöt év alatt a filmszak?
A kolozsvári szak eddig három helyszínen működött, és ez szintlépést is jelentett. A jelenlegi, Tordai úti épület már nagyon profin felszerelt. A Bocskai-házban még a vécében hívtuk elő a filmeket, a kis kézmosó kagylóban áztak a fotók. A budapesti filmgyárból leselejtezett eszközöket hoztam el (fahrtkocsit, fahrtsínt), kameraállványokat a Gödöllői Egyetemről, ahol szintén tanítottam. Vásároltam egy 35-ös és egy 16 mm-es Arriflex kamerát, Budapesten szereztük be a nyersanyagot, Kolozsváron leforgattuk a vizsgafilmeket, aztán előhívattuk Budapesten, a hangmérnökkel pedig fényhangos kópiáig dolgoztunk rajta. A kész kópiákat akkoriban még el kellett küldeni Bukarestbe, mert a diplomát a Sapientia akkreditálása előtt az UNATC (a bukaresti Színház-és Filmművészeti Egyetem) adta ki. Ezek a kópiák most is ott vannak. A video technika persze gyorsan fejlődött, egyre több lehetőséget nyújtott a hallgatóknak. A Sapientiával való együttműködésemnek egyébként nem csak negyed századnyi tanítás volt a része, hanem bizonyos szakmai kapcsolatok kiépítése is. A Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíjaira vagy a Dunaversitas Mesterkurzusaira gondolok, ahol sok hallgató tanult tovább és hónapokon át fejlesztettük a diplomafilmjeiket is.
A tanítás mellett van ideje forgatni?
Amikor a Sárga Csikó díjat kaptam, Zágoni Balázs megkérdezte, hogy „tanár úr, hogy tud ennyi mindenre koncentrálni?”, erre azt mondtam, hogy mindig csak egy dologra koncentrálok. Tehát amivel éppen foglalkozom, abban száz százalékig részt veszek, és addig a többi dolog parkolópályán van. Lehet, hogy egy óra múlva már egy másikra kapcsol át az ember, de arra is teljességgel koncentrálni kell. Ma azt látom, hogy az okostelefonos és az interneten szörfölős világ más irányba halad. Arra tanítja a fiatalokat, gyerekeket, hogy nem kell nagyon figyelni, nem kell különösebben koncentrálni, mert jön a következő impulzus és kiüti az előzőt. Ez felületes megfigyelésre tanítja az embert, ami szörnyen veszélyes. A dokumentumfilmnek pedig egyenesen a halálát jelenti. Ebben a műfajban pont az elmélyülés a lényeg, a szereplővel, az élethelyzettel való azonosulás. Nagyon nagy kihívás a dokumentaristáknak, hogy meg tudják-e úgy csinálni a filmet, hogy ott maradjon a néző, és ne menjen ki közben kávét főzni, hanem érdekelje, hogy milyen sors bontakozik ki előtte. Sokszor hangsúlyozom, hogy az én filmjeim csöndesek és mindig az emberszeretetről szólnak. Emberszeretet nélkül nem érdemes filmet készíteni.
Születésnapra – Buglya Sándor 80
Amikor a szerkesztőség felkért, hogy írjak egy pár sort Buglya Sándor 80. születésnapjára, sok feladatom ellenére egyből igent mondtam. Miért gondoltam azt, hogy ez egy „visszautasíthatatlan ajánlat”?
A tanítás is, a dokumentumfilmezés is emberekkel való foglalkozás. Pont mint az orvosi hivatás. Hogyan lehet ennyi emberi történetnek a gondját viselni, követni a sorsokat?
Amikor egy dokumentumfilmes filmet forgat egy nehéz helyzetről, egyéni drámáról, a mélyszegénységről, és az sikeres lesz egy filmfesztiválon – lényegtelen. Nem a díj érdekes, hanem az emberi kapcsolatok születése, hogy részévé válunk egy közösségnek. Nem lehet kilépni az ajtón, hogy viszlát, csinálom a következő filmet. Tehát egymásra rétegződnek a dolgok. Amibe belefogok, ahhoz hű maradok. Ez optika kérdése is, a nagylátószögűbe sok minden belefér, de érezni kell, hogy mennyit bír az ember. Empátia nélkül senki se lesz filmes. Nálam például nincs interjú – az televíziós technika. Az ember kérdez, arra jön egy felelet, majd várják a következő kérdést. A riporter szűrő az alany és a néző között. Én annyira kondicionálom, előkészítem az alanyt, hogy túlcsordul a pohár. Ő érzi, hogy őszintén kíváncsi vagyok. Amit ő természetes módon megmutat, elmond, az kerül felvételre.
Könnyen kitárulkoznak az alanyok a kamerának?
A szituatív forgatásnak nagyon fontos aspektusa, hogy nem színházat filmezek, nem kívül vagyok a jeleneten, hanem a belsejében. Az alanyok már elfogadták, hogy kamerával mozgok közöttük. A folyamatosan dolgozó felvevőgéppel nekem kell érezni, hogy az adott pillanatban éppen mire figyeljek. Általában nem a tényeket kell rögzíteni, hanem azt, ami történni fog. Az orvosi és a dokumentumfilmes pálya itt ér össze: a megfigyelésben. Az orvos a részletek megfigyelésével kerül közelebb a diagnózishoz. Én erre nevelődtem gyerekkorom óta. „Ha nem tudod a diagnózist, várj, és a betegség megmutatja magát” – mondta egy gyakorlatvezető professzorom. A dokumentarista ilyen értelemben orvossá érik.
Tehát fontosak az egyéni történetek, de fontos a közösség is. Ahol nem volt, oda épített, szervezett maga köré.
Nekem annyira fontos a közösség, hogy egy-egy fesztiválról sokszor lelépek köszönés nélkül, beülök az autómba, és elhúzok, nem szeretem az elválást. Elköszönni sem szeretek, nekrológírást sem vállalok. Sajnos egyre több barátom hal meg. Egyszer vállalkoztam csak arra, hogy elbúcsúztatok valakit temetéskor, a perőcsényi tájház építésénél sokat segítő falubeli asszonyt. Nekem már az első mondatnál elcsuklott a hangom. Kétszáz ember zokogott velem végig. A szituatív forgatásról is azt tanítottam, hogy amikor megrendül az alany, nem mászunk bele az arcába, hogy „nézzétek, sír a szerencsétlen”, hanem tapintattal elfordulunk, és nem a szenvedést mutatjuk. Ennek érzékeltetésére vannak asszociatív lehetőségek. Egyébként a falu közösségéről készült film indította el a tájház építését, a közösségi munka eredménye pedig egy többszörösen díjazott műemlék épületegyüttes. A falu pedig díszpolgári címmel hálálta meg a szervezést.
Még a közösségépítésnél maradva, beszéljen kicsit a Duna Televízió megalapításáról.
A rendszerváltáshoz közeledve egyre többször került szóba, hogy a Kárpát-medencében a határokon túl is élnek magyarok. Elkezdtünk különböző televíziós tanfolyamokat szervezni. Én magam vagy kilenc tanfolyamnak voltam a motorja. Többnek Délvidéken, még többnek Erdélyben, Budapesten, meg a Börzsönyben is. Közben kitört Temesváron a forradalom, és akkor a MOVI-nak, a Magyar Mozi és Videofilmgyárnak Péterffy András lett az igazgatója, többen elkezdtünk azon gondolkodni, hogy milyen hasznos lenne műsorokat gyártani az egyre sokasodó helyi kábeltévéknek. Azt tudtuk például, hogy Székelyudvarhelyen már két társaság is van, amelyik kábeltévét működtet, és egyre több családhoz eljut a program. Gyártsunk műsorokat, és ezeket VHS-kazettán juttassuk ki a határon túlra. Ez abszolút illegális volt. Ebből született az eredeti gondolat, amit később neveztünk el Duna Televíziónak.
Hogy nézett ez ki a gyakorlatban?
A MOVI filmgyárból öten írtunk alá egy levelet Antall József miniszterelnöknek, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, a Filmarchívum igazgatónőjének, a filmfőigazgatónak a minisztériumba, hogy milyen televíziót kellene csinálni. Akkoriban tört ki a médiaháború, a miniszterelnököt nem engedték szóhoz jutni az MTV-ben. Elég gyorsan behívtak Antall Józsefhez, ahol Kodolányi Gyula várt bennünket, de ott volt a filmfőigazgató is. Arról volt szó, hogy hogyan lehetne ezt a televíziót életre hívni. A kétharmados többséggel hozott médiatörvény adta az első műholdas magyar adás lehetőségét, aminek csak a Magyarok Világszövetsége lehetett a gazdája, ugyanis ez a világ magyarságának a televíziója. Abban a pillanatban már meg is akarták szüntetni, de ahhoz kétharmad kellett volna. A mi történetünk ebben az, hogy miközben a kitalálók között voltunk, és mi bonyolítottuk le a kísérleti adást, mégis a Róna utcai Zeneteremből indult a tv és nem a MOVI-ból, ahol készen állt egy korszerű videóstudió, és több alkotói műhely. Ez már a szakmán belüli érdekharcok eredménye volt.
Hogyan verbuválták össze a stábot?
Én azt a feladatot kaptam a filmfőigazgatótól, hogy szervezzem meg az eredetileg nem televíziós bemondók kiképzését. Százharminchat jelöltet gyűjtöttek össze kamerás emberek Kárpát-medence szerte, és közülük Lugossy László tanár úr, Fischer Sándor beszédtanár és jómagam kiválogattunk harmincegynéhány résztvevőt egy gyors tanfolyamra. Tanítottuk őket viselkedni, beszélni, lélekjelenlétet szerezni, a kamerák mögött érzékelni a nézőket, a családokat. Én voltam az osztályfőnökük, és azt tartottam feladatomnak, hogy az egyéniségüket segítsem kibontani. Az álmom az volt, hogy a magyar tájszólásokat megőrizzük. Sajnos, igen rövid idő alatt mindenki Kudlik Júlia, vagy Vitray Tamás akart lenni, és a televízió is ebbe az irányba hajtotta őket, hogy nem kell itt modoroskodni. A televízió 1992. karácsony estéjén indult el, egy gyönyörű bakival. Egy bérelt francia közvetítőkocsi lőtte fel a műsort az égbe. A franciák nem értették az előre felvett elköszönések jelentését, csak azt nézték, hogy melyiken a legkedvesebb a mosolya a bemondónőnek. Így az éjféli pápai szentmise után (az elinduláskor II. János Pál pápa magyarul is köszöntötte a nézőinket) a bemondónő azzal búcsúzott, hogy „Kedves nézőink! Remélem, jól szórakoztak”.
Milyenek voltak a visszajelzések?
A kísérleti adásnak Kulics Ágnes [B.S. felesége] volt a szerkesztője, az adást akkor már a világban nagyon sok helyen lehetett fogni. Minden rendező ingyen adta a filmjét, társadalmi munkának fogtuk fel a közreműködést. Jöttek visszajelzések Svédországból, Izraelből, világszerte. Jött levél egy kerékpáros oktatófilm után, hogy adjanak ilyen okosan tanító filmeket. Norvégiából meg ugyanerre azt írták, hogy ne tologassanak rozsdás Csepel kerékpárokat a műsorban. Jött a gyimesi tisztelendőtől egy levél, hogy „Isten áldja meg a Duna Televízió munkatársait, arra kérem Önöket, hogy pornót ne adjanak, mert akkor nekünk végünk”.
És hogyan született meg a Dunatáj Alapítvány, amit huszonöt éven át vezetett?
Amikor létrejött a Duna TV – és nem a MOVI-ból, hanem a Róna utcai filmgyárból indult el –, Péterffy Andrással elhatároztuk, hogy létrehozunk egy alapítványt. Ha nem Duna, hát legyen Dunatáj. Nagyon egyszerű volt a koncepció, nem szakadtunk le a televízióról. Ott béreltünk szobát, és felkaroltuk azokat a témákat, amiket a tévéhíradó egy-két percig használt, aztán eldobott. Mi ezeken dolgoztunk sokszor évekig, míg veretes dokumentumfilmek születtek belőlük. A Dunatáj Alapítvány végül Magyarország legnagyobb filmes műhelye lett, most volt harminc éves.
Hol van ma az egykori Duna TV? Miért lett vége?
Nem lett vége, beolvadt. A Duna TV-t az elejétől kezdve sokan támadták, össze akarták vonni az MTV-vel. Az MTV-ben háromezeren dolgoztak, a Duna tévében alig háromszázan. A kis létszám miatt érte olyan támadás is, hogy „családi televízió”. Abban az értelemben valóban családi televízió volt, hogy a családokat célozta a műsorával, és kis alkotó műhelyekben működött. Ezek lelkesen és jó színvonalon dolgoztak, jó programokat állítottak össze. Egy filmnek volt felvezetése, levezetése. A legnagyobb ellenzők is egy idő után elismerték, hogy ez egy jó kulturális televízió. Aztán 2011-ben összevonták az MTV-vel. Pillanatok alatt átcserélték a képernyősöket, átkeresztelték a csatornákat, jött a racionalizálás, mára talán harminc régi dunás maradt a Kunigunda utcában, a mai közszolgálati televízió stúdióiban. Én még előtte mentem nyugdíjba 2007-ben, a „cseppnyi változás” részeként. Ma már a televízió nem műhelyként működik, külső bedolgozók hozzák a filmeket. Ma ez egy nagy szerkesztőség, ahol hihetetlen profizmus és fegyelem uralkodik, úgy működik, mint egy gép.
Egyébként meg hatalmas időrabló általában a televíziózás a maga megszámlálhatatlan csatornájával. A képernyők házioltárként találnak kitüntető helyet a lakásokban. A reklámok miatti filmmegszakítások pedig nem tisztelik a művészetet.
Amellett, hogy folyamatosan konzultál, zsűrizik, új filmtervei is vannak. Soha nem fárad el?
Egy ifjú hallgatóm azt kérdezte tőlem nemrég, hogy ugyanbiza hány éves vagyok, mert megnézte az interneten, hogy mennyi mindent csináltam eddig. A kérdést is viccesnek találtam, gondoltam, viccesen válaszolok. Mondtam, hogy ha összeadjuk azokat az évtizedeket, amennyit tanítottam és filmeztem, akkor körülbelül száznyolcvan éves vagyok. Azt hiszem, csak a nyolcvanat hallotta meg, mert udvariasan azt válaszolta, hogy húszat nyugodtan letagadhatnék.
Hát akkor bármennyi is, Isten éltesse!
