Már elérhető a Netflixen a Tőrbe ejtve-széria harmadik része. Rian Johnson író-rendező a legújabb felvonásban különösen kényes terepre merészkedett, hiszen Benoit Blanc nyomozó egy kisvárosi katolikus gyülekezetbe érkezik, ahol nem pusztán egy gyilkossági üggyel, de egy szemlátomást megmagyarázhatatlan feltámadással is szembe kell néznie.
A 2019-es Tőrbe ejtve még nem egy alaposan átgondolt franchise első építőköve volt, pusztán egy meglepően friss és szórakoztató kísérlet arra, hogy az Agatha Christie-t megidéző whodunit-krimik világát a 21. század ízlésvilágához és politikai-kulturális aktualitásaihoz igazítsa. Csakhogy a film (amely Covid előtti egyik utolsó nagy mozis siker lett) népszerűsége annyira beindította a hollywoodi stúdiófejesek fantáziáját, hogy egymást taposták azért, hogy bevásárolják magukat a folytatásokba. Ironikus módon végül nem egy filmstúdió, hanem a Netflix nyerte a versenyt, akik egészen elképesztő összeget, egészen pontosan 469 millió dollárt fizettek Johnsonéknak a jogokért, illetve egyből berendeltek két folytatást is.
Blanc nyomozó Görögországba megy – Rian Johnson: Glass Onion: A Knives Out Mystery / Tőrbe ejtve – Az üveghagyma
Benoit Blanc két lábon járó műfajparódiaként indult és Az üveghagymával minden kétséget kizáróan márkanévvé vált. Johnson rendezése ugyan pár lépéssel lemarad a széria első darabjához képest, továbbra is szórakoztató rejtvényfejtést ígér.
A 2022-es Üveghagyma azonban meglehetősen kedvezőtlen fogadtatásban részesült. Kusza és fárasztó történetvezetése, irritáló főhősei és a Blanc szerepében visszatérő Daniel Craig enervált játékstílusa arra engedtek következtetni, hogy a készítők nem igazán tudnak jól sáfárkodni a Netflix által biztosított kreatív szabadsággal, noha Johnson mindenben szabad kezet kapott. Így aztán különösen örömteli fejlemény, hogy az Ébredj fel, halott ember nemcsak, hogy jó, de sok szempontból az etalonnak számító első részt is felülmúlja.
Bevállalósságát tekintve egész biztosan. Sokat elmond a film hangvételéről, hogy már az első negyedórában meghallgathatjuk, ahogy egy pap meggyónja egy másiknak, hogy a héten hányszor maszturbált (egyszer a Katolikus Krónika címlapjára), később pedig a Benoit Blanc szerepében visszatérő Daniel Craig rittyent látványosan hosszú monológot a katolikus egyház bűneiről. Ez alapján azt is gondolhatná az ember, hogy egy provokatív és egyházellenes kiáltványfilm van itt krimi-álcába rejtve, de erről szó sincs, mi több, Johnson mainstream filmeknél ritkán tapasztalható érdeklődéssel és empátiával emeli be a kereszténység, és a tágabb értelemben vett vallásos hit helyzetét és szerepét ebben a feje tetejére állt világban.
A történet elején egy önzetlen és nemes lelkű, de meglehetősen impulzív fiatal papot Jud Duplenticyt (Josh O’Connor) felettesei amolyan nevelő célzattal egy New York állambeli kisvárosba küldenek, hogy segédlelkészként tevékenykedjen a kirohanásai és heves vérmérséklete miatt hírhedtté vált Wicks atya, vagy ahogy a helyiek nevezik, Monsignor Wicks (Josh Brolin) gyülekezetében. Míg Duplenticy önmarcangoló, mindig jóra törekvő hőse a krisztusi értelemben vett testvériség jegyében szeretne egy mindenki számára nyitott és elérhető közösséget létrehozni, addig a bigott és hatalommániás Wicks radikális eszközei szinte mindenkit elijesztettek már a templomtól, kivéve egy szűk, de annál lelkesebb keménymagot, akik szinte megszállottan lelkesednek a radikális magisztrátus iránt. A két pap persze gyorsan konfrontálódik egymással, jellemükből és elveikből eredő különbözőségeik pedig egyre jobban elfajulnak.
Na de hol van ebben a krimi? Hol van Benoit Blanc? A helyzet az, hogy nagyon sokáig sehol, a film közel egy órán keresztül vezeti fel a gyilkosság előzményeit, mígnem megtörténik a bűntény (nem nehéz kitalálni, hogy ki lehet az áldozat, de a teljes filmélmény érdekében maradjon meg nem nevezett). És ez Johnson részéről egészen kiváló ötletnek bizonyult. A hosszas felvezetést ugyanis remek arányérzékkel képes arra használni, hogy az előző filmekre is jellemző népes szereplőgárdát egy fokkal alaposabban bemutassa (azért így is akad olyan sztár, aki csak azért van itt, hogy növelje a film reklámértékét), illetve mélyebben belemenjen a közeg adta társadalmi jelenségek vizsgálatába. Így mire a bohókás, arrogáns és zseniális detektív színre lép, mi már otthonosan mozgunk ennek a zárt közösségnek a sajátos szabályrendszerében. El is kezdődik a szokásos nyomozási folyamat, amely során úgy tűnik, minden a klasszikus tempóban zajlik le: lassan összeállnak a kirakós darabjai, a nyomok egy irányba mutatnak, a megoldás meg karnyújtásnyira, amikor az áldozat egyszer csak felkel és kisétál a kriptájából.
A természetfelettibe hajló fordulat izgalmas tónusváltást okoz a sztoriban. Nem is elsősorban azért, mert a pragmatikus, csakis a tények és a színtiszta logika oltárán áldozó Blanc világfelfogását kikezdené – hiszen a nyomozó biztos abban, hogy igenis megmagyarázható a jelenség. Sokkal inkább az a lelkület hoz új színt a sztoriba, egyúttal Blanc gondolkodásába, ahogyan a magát mélyen vallásosnak beállító közeg reagál a „csodára”. A kis gyülekezeti keménymag ugyanis kvázi a teljes hívői spektrumot lefedi a fanatikus és túlbuzgó öregasszonytól kezdve a liberális kulturális elit által kitaszított bosszúszomjas írón át egészen a karrierista, a vallásosságot elsősorban politikai projektjéhez hasznosító influenszerig. Az ő reakciójuk a gyilkosságra, majd a különös feltámadásra tulajdonképpen azt fejezi ki, hogyan fojtja meg a hatalom a modern társadalmakban azokat a hagyományosnak nevezett értékeket, amik talán a múltban sem voltak igazán jellemzőek, de kétségtelenül érezhető a hiányuk. Az Ébredj fel, halott ember végsősoron arról szól, hogy az emberiség jelen pillanatban alkalmatlan arra, hogy csodák történjenek vele. Leginkább azért, mert felszámolja a valóságot magát is: ha semmi nem természetes, semmi nem tud természetfeletti sem lenni.
A filozofikus hangvétel végig meglepően erőteljes hangsúlyt kap a filmben, de azért senkinek nem kell attól tartania, hogy Johnson Tarkovszkijt akar játszani. A film második felében rendesen beindul az akció is, és mint a korábbi filmekben, úgy most is arra megy ki a játék, hogy a lehető legjobban megzavarják a néző figyelmét, hogy a végén annál nagyobb legyen a rácsodálkozás. Vicces módon, talán a három film közül ebben a legkönnyebb kitalálni, hogy ki követte el a bűncselekményt, de mint az igazán jó bűnügyi filmeknél, itt sem a tettes kiléte, hanem annak motivációi és a gyilkosságig vezető út megismerése jelenti az igazán nagy izgalmakat. Josh O’Connor az idealista Duplenticy szerepében abszolút a film szíve-lelke, a brit színész újabb nagyszerű alakítása mindenki mást messze túlragyog. Ha a Netflix úgy dönt, hogy további kalandokkal bővítené a Tőrbe ejtve franchise-t, igazán örömteli lenne, ha személyében új visszatérő karaktert kapna a széria a szórakoztató, ám egyre fásultabb Craig mellett vagy helyett.
