Sosem számított különösebben technikás, blikkfangos színésznek, és nem is jellemezték látványos gesztusok, ennek ellenére – vagy talán épp ezért – gyorsan és könnyen kapcsolódott hozzá a közönség, valahányszor felsejlett tekintélyt parancsoló alakja. Intelligencia, sebezhetőség, empátia, érzékenység és morális tartás: a hősi jellemvonások e ritka kombinációja tette naggyá az idén száztíz éve született, felejthetetlen Gregory Pecket, aki persze antagonistaként is brillírozott.
Szinte minden korszakalkotó hollywoodi színész filmográfiájában találunk egy grandiózus szerepet, amely az egész életműre kisugárzik, annak más darabjait is áthatja, megtermékenyíti, és még az utókorra is inspirálóan hat. Nem vállalunk nagy kockázatot, ha kijelentjük: Marlon Brando halhatatlanságát ma A Keresztapa, Humphrey Bogartét a Casablanca, Charlton Hestonét a Ben Hur biztosítja, de eme illusztris sor gyakorlatilag a végtelenségig folytatható lenne. Előkelő helyen szerepelne benne a száztíz évvel ezelőtt született Gregory Peck is, akit a nagyközönség ma elsősorban a Ne bántsátok a feketerigót! (1962) főhősével azonosít. Kétségtelen, hogy a művész e munkájával aratta legnagyobb szakmai sikerét: rengeteg nívós amerikai és külhoni elismerést söpört be vele (egyebek mellett az Oscar-díjat is elhódította), de talán ennél is fontosabb, hogy az előkelő déli ügyvéd, a hótiszta jellemű Atticus Finch már-már önarckép is: tökéletesen elegyíti azokat a tulajdonságokat, melyek a Peckről kialakult általános képet, illetve a színész sztár-personáját is meghatározták.
Sosem vonzódott úgy a humorhoz, mint Cary Grant, nem számított akkora macsónak, mint Bogart, nem tudott olyannyira excentrikus és kiszámíthatatlan lenni, mint Brando, képtelen lett volna olyan természetességgel játszani az amerikai átlagembert, mint James Stewart, és nem ásott olyan mélyre az agresszív, frusztrált férfihősök szénfekete lelkében, mint Robert Ryan. Nem rendelkezett „szupererővel”, sem olyan karakterszínészi karizmával, mely mindörökre megkülönböztette volna nem kevésbé tehetséges kortársaitól. Sőt – miként arra Atticus Finch említésekor is utaltunk – sok tekintetben épp a klasszikus férfierények megtestesítője volt, ez pedig akár a kárára is válhatott volna, hiszen Hollywoodban mindig le lehet akasztani a fogasról egy ügyeletes hősszerelmest.
Ám Peck rendelkezett egy ritka tulajdonsággal, mely számos – nála technikásabb, leleményesebb, vagy éppenséggel változatosabb eszköztárral dolgozó – kortársából is hiányzott: valahányszor felsejlett a vásznon, mindig rögvest elrabolta a nézők figyelmét, akik – tekintélyt parancsoló megjelenése, mély hangja, férfias karaktere dacára – sosem távolról csodálták, akár egy antik szobrot, hanem közülük való, esendő személyiségként tekintettek rá. Mégpedig intelligenciája, sebezhetősége, érzékenysége, empátiája, imponálóan emberi lénye miatt.
Gregory Peck 1916. április 5-én, a kaliforniai San Diegóban, egy angol, ír és skót gyökerekkel rendelkező család legfiatalabb sarjaként látta meg a napvilágot. Szülei ötéves korában elváltak, innentől kezdve pedig a nagymamája nevelte, akivel gyakran látogatta a környék különböző filmszínházait – ekkor azonban még nem bűvölte el a mozgóképek varázsa. Kamaszkora első szakaszát egy Los Angeles-i katonai iskolában töltötte, majd – a nagymama halálát követően – visszatért szülővárosába, és apja irányítása alatt készült a felnőtt életére. Kezdetben orvos szeretett volna lenni, be is iratkozott a Kaliforniai Egyetemre, ám ahelyett, hogy elmélyedt volna a tudomány rejtelmeiben, apránként felfedezte színészi képességeit.
Noha átlagon felüli – 191 centiméteres – magassága, férfias hangja és filmsztárkülseje már ekkor feltűnt a környezetének, csak nyaktörő kanyarokkal tarkított úton jutott el későbbi hivatásához. Mivel a csupán 26 dolláros félévenkénti tandíj előteremtése is óriási nehézséget jelentett a már ekkor önálló életet élő Peck számára, a fiatalember az egyetem mellett takarítóként és konyhai kisegítőként gürizett, természetesen fillérekért. Végzősként több színdarabban is szerepet vállalt: a Moby Dickben – miként később látni fogjuk, Herman Melville műve egész pályafutását meghatározta – például Starbuck figuráját alakította. Noha ekkor még nem villantotta meg oroszlánkörmeit, ösztönösen megérezte, hogy a színészet az ő valódi közege, elhagyta az egyetemet, és New Yorkba költözött.
Csakhogy a Nagy Almában is keserű évek vártak rá. Habár a méltán elismert színésztanár, Sanford Meisner irányítása alatt ismerkedhetett meg a mesterség alapjaival, eleinte csupa civil munkát vállalt: volt kikiáltó az 1939-es New York-i világkiállításon, idegenvezető a Rockefeller Centerben, dolgozott a Radio City Music Hall-nál, sőt rövid ideig modellként is foglalkoztatták. Ezután Virginiában csatlakozott a Barter Theatre társulatához (ekkor még nem is fizetésért, hanem élelemért cserébe színészkedett), majd visszatért New Yorkba, ahol aztán a Broadway színpadára lépett – elsőként 1942-ben, Emlyn Williams The Morning Star című darabjában. Óriási szerencséje volt, hogy egy tánc- és mozgásórán súlyos hátsérülést szenvedett, így a negyvenes évek elején mentesült a katonai szolgálat alól, s a második világháború zűrzavaros időszakában már az ezüstvásznon kamatoztathatta tehetségét.
Első filmszerepét az RKO-tól kapta: Jacques Tourneur A dicsőség napjai (1944) című háborús melodrámájában egy szovjet gerillát alakított. Teljesítménye visszhangtalan maradt, miként maga a mozi is, mely olyan kevés bevételt termelt, hogy szinte rekordidő alatt tűnt el a filmszínházak repertoárjáról. Peck a fiaskó ellenére több neves producer figyelmét is felkeltette, ám az ifjú titán nem akart betagozódni a korabeli hollywoodi stúdiórendszerbe. Következetesen tartózkodott az exkluzív szerződésektől, s szerepválasztásait nem annyira a produkciós közeg, a gyártási infrastruktúra vagy a stáb, hanem inkább a művészi munka minősége határozta meg. Második filmjében, A mennyország kulcsában (1944) egy nyolcvan éves papot személyesített meg, aki visszatekint csaknem fél évszázados misszionáriusi szolgálatára. Peck voltaképp minden egyes jelenetben szerepelt, s a száznegyven perces játékidő alatt egy teljes – a mézízű ifjúságtól a mélázó időskorig ívelő – életutat kellett bejárnia. A korabeli kritikusok szerint parádésan teljesítette feladatát: noha A mennyország kulcsa nem bizonyult nagy sikernek, Peck bezsebelte élete első Oscar-jelölését. Egyes ítészek már ekkor kijelentették, hogy a fiatal színész – aki pár évvel korábban még éhbérért robotolt a szakmában, vagy épp azon kívül, a civil világban – üstökösként robbant be Hollywood élvonalába.
Ezután az első pénzügyi siker is megérkezett: Peck szerepet vállalt a Valley of Decision című melodrámában, mely az 1945-ös év legnézettebb észak-amerikai filmjévé avanzsált, ám színészünk ezúttal nem tudott kiemelkedni az ütős színészgárdából (Lionel Barrymore, Jessica Tandy, Greer Garson). Pályáján érdekes színfolt volt Alfred Hitchcock freudiánus indíttatású, a hagyományos bűnügyi patternek helyett a lélektani motívumokat előtérbe helyező pszichológiai thrillerje, az Elbűvölve (1945), melyben Ingrid Bergman oldalán egy amnéziás férfit formált meg, aki úgy keveredik gyilkosság gyanújába, hogy maga sem biztos az ártatlanságában. Peck talán sosem volt még annyira sebezhető és kiszolgáltatott, mint épp e – mára kissé elfeledett – mozijában, később mégis ambivalens érzésekkel gondolt vissza a forgatásra, de teljesítményével Hitchcock elismerését sem vívta ki. A legendás direktor – aki egyébként is nagy kedvencének, az őt végül kikosarazó Cary Grantnek szánta a szerepet – később azt mondta, túl egysíkúnak találta Peck arcjátékát. Az erőteljesen álomszerű, s a mai kor nézője számára talán túlságosan vontatott Elbűvölve masszív pénzügyi sikert aratott, a kritikusok szívét is meglágyította, s végül hat Oscar-jelölést zsebelt be – magát Pecket is felterjesztették az elismerésre, de végül üres kézzel távozott a gáláról.
A színész a negyvenes évek derekán, második felében igazi hollywoodi húzónévvé, mi több, férfiideállá nőtte ki magát. David O. Selznick, az Elbűvölve producere később azt mesélte, hogy a film tesztvetítésein a női közönségből igencsak heves reakciókat váltott ki, amikor a főcímben feltűnt Peck neve. A filmcsillag szorgosan építgette jófiú-imázsát: Az őzgidában (1946) egy melegszívű családapát formált meg, s alakításáért újabb Oscar-jelölést gyűjtött be, a kritikusok pedig megint ódákat zengtek róla. A Párbaj a napon (1947) című grandiózus, ám zavarba ejtően szappanopera-szerű westernben végre antagonistaként is debütált: egy becstelen cowboyt személyesített meg Joseph Cotten és Jennifer Jones partnereként. A vadnyugati mozit a filmtörténet addigi talán legagresszívabb reklámkampánya repítette a csúcsig, ám hiába termelt óriási bevételt, az ítészek többsége csak fanyalgott.
Peck és Hitchcock összességében jó viszonyt alakítottak ki az Elbűvölve munkálatai során, így két évvel később újra egyesítették erőiket, méghozzá A Paradine-ügy (1947) című bírósági dráma kedvéért, mely szintén látványosan kilóg a direktor életművéből – a thriller műfaji kódja egyáltalán nem is érvényesül benne, a hangsúly a tárgyalótermi eseményekre, valamint a Peck által játszott ügyvéd és femme fatale-szerű védence hullámzó kapcsolatára helyeződik (a történet egyébként több tekintetben is Gertler Viktor 1955-es klasszikusát, a Darvas Iván és Ferrari Violetta főszereplésével készült Gázolást előlegezi). Maga Hitchcock ezúttal sem ragaszkodott hozzá, hogy Peck játssza a főszerepet, de a David O. Selznick producer – valamint a stúdió – felől érkező nyomásnak végül nem tudott ellenállni. A Paradine-ügy hangulatos – stiláris megoldásaiban a film noir felé tendáló – bűnügyi mozi lett, pénzügyi szempontból viszont egyértelműen a fiaskók sorát gyarapította, és a filmes szakírók sem annyira Peck, mint inkább partnerei (Ann Todd, Joan Tetzel) alakítását emelték ki.
Ugyanebben az évben mutatták be Elia Kazan Úri becsületszó (1947) című társadalmi drámáját, mely a korban szokatlan őszinteséggel és aprólékossággal boncolgatta az Amerikán belüli antiszemitizmus kényes témáját. Peck újfent a csúcsformáját mutatta: egy New York-i újságírót formált meg, aki – annak érdekében, hogy feltérképezze a felső tízezer súlyos előítéletek által béklyóba vert tagjait – zsidó származásúnak adja ki magát. A mozi végül nagy kasszasiker lett (nyolc Oscar-díjra jelölték, s maga Peck is kiérdemelt egy nominációt), ma viszont már inkább fontos, mint jó filmnek számít, ugyanis kissé egyhangú, s inkább tűéles korrajzként, semmint érzékeny és fordulatos (melo)drámaként érdemel figyelmet. Peck 1948-ban a Sárga égbolt című westernben bukkant fel, a produkciót azonban hamar elfeledték, csakúgy, mint Robert Siodmak The Great Sinner (1948) című rendezését, melyben a színész Ava Gardner oldalán domboríthatott. (A két világsztár között élethosszig tartó barátság szövődött, mely 1990-ben, a színésznő halálával ért véget.)
Gregory Peck a kor divatjának megfelelően háborús filmekben is próbára tette képességeit (Szárnyaló bátorság, 1949; Őfelsége kapitánya, 1951), e műfajban azonban hiába ostromolt olyan magaslatokat, mint a westernben. Henry King, a Szárnyaló bátorság direktora az ötvenes évek hajnalán kérte fel a színészt A pisztolyhős (1951) főszerepére, mely több szempontból is kulcsmű a vadnyugati film történetében. Egy évvel a kultikus Délidő (1952) előtt csúcsra járatja azt a trendtörő formát (zárt térre komponált, valós időben játszódó cselekmény), amit aztán Fred Zinnemann műremeke tökéletesített. A pisztolyhős expresszionista világítástechnikájával, sötét múltú főhősével, alapvetően antihollywoodiánus – a Peck által játszott haramia, Jimmy Ringo biztos bukása felé tartó – dramaturgiájával a film noir hatásövezetébe került, miközben a zsáner alapvetően optimista világképe ellen is határozott támadást intézett. A sors iróniája, hogy A pisztolyhős végül eltűnt a süllyesztőben (Darryl Zanuck, a mozi mögött álló 20th Century Fox stúdiófőnöke Peck bajuszát okolta a kudarcért), s értékeit csak jóval a bemutatója után fedezték fel a historikusok, míg a már említett Délidőből azonnal falrengető siker lett.
Peck ezt követően egy alacsony költségvetésű westernnel (Csak a bátrak, 1951) rukkolt elő, Gordon Douglas képzeletszegény és klisés rendezése azonban hamar a feledés homályába merült. Ezután ismét Henry Kinggel dolgozott együtt: a Dávid és Bethsabé (1951) című peplum, melyben Peck a bibliai Dávid királyt személyesítette meg, az esztendő leghangosabb filmsikere lett, és a kritikusokat is lekenyerezte, ám talán ennél is fontosabb, hogy a grandiózus ókori eposszal a színész belépőt nyert az álomgyári szupersztárok fényűző klubjába.
Ha kellett, kiválóan pengette a kalandfilmbe oltott melodráma érzékeny húrjait (A Kilimandzsáró hava, 1952), másszor pedig a zenés műfajba tett merész kirándulást (Párizsi szívdobbanás, 1953), de az újabb jelentős mérföldkövet a máig fergeteges népszerűség övezte romantikus vígjáték, a Római vakáció (1953) jelentette számára. A kultklasszikus Peck amerikai újságírója és az Audrey Hepburn által életre keltett európai hercegnő románcát beszéli el, a cselekmény helyszíne pedig a buja, mégis nagyvilágian elegáns örök város – mi más kellhet még a bombasztikus sikerhez? Érdekesség, hogy az Újvilágból érkezett zsurnaliszta szerepét a direktor, William Wyler eredetileg Cary Grantnek szánta, a brit származású sztár azonban attól tartott, hogy a figurája csak másodhegedűs lesz Hepburn hercegnője mellett. Peck ugyanettől félt, így csak hosszas vonakodás után állt kötélnek. Színészünk előre megjósolta, hogy partnernője Oscar-díjat nyer majd az alakításáért, ami végül be is következett, de a rivaldafényből természetesen a stáb többi oszlopos tagjának is kijutott.
Ezután háborús és kémfilmek (Bíborsivatag, 1954; A láthatatlan háló, 1954; A szürke öltönyös férfi, 1955) egész sora következett, de egyik produkció sem gyűrűzött be úgy a kollektív emlékezetbe, mint a Moby Dick 1956-os, John Huston által rendezett adaptációja, melyben Peck immáron nem Starbuck, hanem a féktelen bosszúvágyába lassan beleőrülő Ahab kapitány szerepében csillogtathatta meg talentumát. A direktor eredetileg saját édesapját, Walter Hustont szerette volna látni a megszállott bálnavadász bőrében, és bár Peck végül beadta a derekát, később több ízben is kifejezésre juttatta, mennyire nem volt elégedett az alakításával. Ennek az lehetett az egyik legfőbb oka, hogy Ahab kapitány a regényben – és persze a filmadaptációban is – az ötvenes évei végét taposta, a színész viszont negyven esztendősen bújt a figura bőrébe. A kritikusok már nem kukacoskodtak ennyit, ugyanakkor igaz, hogy bár a Moby Dick-et az esztendő kilencedik legjövedelmezőbb amerikai filmjeként jegyezték, gigászi költségvetése miatt mégis pénzügyi csalódásnak számított. A stábot az utókor enyhe ítélete vigasztalhatta: sokan máig felülmúlhatatlan kedvencükként tartják számon a pazar kiállítású, látványos, remek dinamikájú kalandfilmet.
Gregory Peck a következő évben visszatért a romantikus komédiák világába: főszerepet alakított Vincente Minnelli Formatervezett nő (1957) című rendezésében. Ezúttal – afféle kuriózumként – ő maga választhatta meg a partnernőjét, s végül Lauren Bacall mellett döntött (aki ekkortájt szinte minden munkát elvállalt, mivel férje, a legendás Humphrey Bogart ekkor már halálos beteg volt). Peck nem tudta megismételni a Római vakáció impozáns sikerét, az eltérő jellemek csipkelődős-évődős kapcsolatára építő – de obligát szerelmiháromszög-helyzettel is megbolondított – vígjáték az idő múlásával mégis egyre kedvezőbb fogadtatásra talált ítészi berkekben.
Peck 1958-ban – hat év kihagyás után – ismét Henry Kinggel forgatott: a Hajtóvadászat című western valódi bukéját az adja, hogy erőteljesen alapoz a klasszikus hollywoodi cselekményépítés sztenderdjeitől idegen véletlenszerűségre. King a hagyománytörésben odáig merészkedik, hogy kimozdítja medréből a cél- és fejlődéselvű narratívát, mégpedig egyetlen fordulat révén, aminek hatásértékét és jelentőségét csak emeli, hogy a direktor a film legvégére időzíti. A Hajtóvadászat a maga korában szerény sikernek örvendett, és később sem érett kultuszművé, ami nem is csoda, hiszen az imént említett nóvumot leszámítva nem tartogat túl sok izgalmat a néző számára.
A színész az ötvenes évek alkonyán létrehozta saját filmgyártó vállalatát, a Melville Productions-t (a névadás egyértelmű tisztelgés a Moby Dick írója, Herman Melville előtt), majd később a Brentwood Productions-t, melyek cégére alatt hullámzó minőségű mozikat forgatott. Az Idegen a cowboyok között (1958) epikusra hangszerelt western, afféle cellulózba csomagolt családregény, mely inkább pompás kiállítása és sztárparádéja (Peck, Charlton Heston, Jean Simmons) miatt maradt meg az utókor emlékezetében (a forgatás felettébb kaotikusra sikeredett: William Wyler rendező és a gyártásba producerként beszálló Peck annyira elégedetlenek voltak a forgatókönyvvel, hogy azt jószerivel naponta újra kellett fazonírozni); a Lewis Milestone által rendezett A Pork Chop-domb (1959) a koreai háború egyik elfeledett epizódját eleveníti fel (a vezetői produceri feladatokat is ellátó Peck – Milestone tiltakozása dacára – rendezőként is kipróbálta magát néhány jelenet erejéig); A rettegés foka (1962) és a Ne bántsátok a feketerigót! (1962) pedig egyértelműen az életmű csúcsproduktumai közé tartozik. Peck voltaképpen mindkét kultklasszikusban ugyanazt a szerepet játssza: a talpig becsületes, lelkiismeretes, a jog betűjét a végletekig tisztelő déli ügyvédet. Csakhogy A rettegés foka – John D. MacDonald A Hóhérok című regényének első filmadaptációja – sötét, kifejezetten provokatív pszichológiai thriller, míg a Ne bántsátok a feketerigót! míves és elegáns erkölcsi tanmese.
Érdekesség, hogy A rettegés fokát producerként is jegyző Peck annyira nem szívlelte MacDonald eredeti művének címét, hogy – hirtelen ötlettől vezérelve – egy földrajzi névre cserélte le: rábökött Amerika térképére, s így állapodott meg Észak-Karolina partmenti régiójánál, Cape Fearnél (e keresztség pedig módfelett találónak bizonyult, hiszen Martin Scorsese 1991-es adaptációját is ugyanígy „anyakönyvezték”). Persze nem ez volt az egyetlen jelentős módosítás a regényhez képest: a történetet a hollywoodi normákhoz kellett igazítani (a forrásmű túlságosan erőszakosnak számított a kor ízlésvilágához és cenzori tűrésküszöbéhez mérten), ami pedig a formai és stílusmegoldásokat illeti, J. Lee Thompson rendező mindenáron Hitchcockhoz akart közelíteni – legyen szó akár a világítástechnikáról, akár a plánhasználatról, akár a zenei aláfestésről. (Nem véletlen, hogy a direktor meghívta a stábba Hitchcock sokat foglalkoztatott vágóját, George Tomasinit, díszlettervezőjét, Robert Boyle-t, valamint zeneszerzőjét, Bernard Hermannt is.)
Peck és az életére törő, bosszúvágytól hajtott exfegyencet mesterien alakító Robert Mitchum párosa a mai napig káprázatos (sokan nem is sejtik, hogy eredetileg színészünk játszotta volna az antagonistát, végül azonban a pozitív hős szerepét happolta el olyan neves kollégái elől, mint Charlton Heston, James Coburn, Jack Palance vagy épp John Wayne), A rettegés foka motívumvilága pedig annak ellenére is tabudöntögetőnek számított, hogy a cenzorok kezében bizony serényen dolgozott a vágóolló (nem csupán az akciójelenetek nyerseségét tompították, de a cselekmény többször is egyértelműen utal rá, hogy Mitchum figurája szexuális erőszakot akar elkövetni az ügyvéd feleségén és lányán, majd megkínozná és megölné őket – természetesen e sejtetések sem szerepelhettek a végső vágásban). Noha A rettegés foka napjainkban műfaja egyik etalonjának számít, a bemutatója idején nem bűvölte el a nézőket, sőt akkorát hasalt a pénztáraknál, hogy még a Melville Productions-t is csődbe vitte.
A Ne bántsátok a feketerigót! ellenben rögtön lehengerlő pénzügyi siker lett, sőt még a kritikusok is csak szuperlatívuszokban beszéltek róla – főként Peck művészi teljesítményéről. Kétségtelen, hogy Atticus Finch, a fekete bőrű védencéért becsületesen harcoló, erényes és józan ügyvéd a hollywoodi filmtörténet egyik legmegnyerőbb férfihőse: igaz ugyan, hogy túlontúl makulátlan, de jelleme és tettei olyan erkölcsi példázatot rajzolnak ki, mely kortól, nemtől, politikai és világnézeti meggyőződéstől függetlenül megérinti a nézőt. Robert Mulligan klasszikusát – mely Harper Lee Pulitzer-díjas regényét dolgozta fel – végül nyolc Oscar-díjra terjesztették fel, melyből hármat be is gyűjtött. Peck – aki korábban négy színészi jelölést kapott – most végre elnyerte élete első (és egyben utolsó) aranyszobrocskáját, mely mellé egy Golden Globe-ot is a vitrinjébe zárhatott. A Ne bántsátok a feketerigót! végül az 1962-es esztendő hatodik legjövedelmezőbb mozija lett, máig a korabeli tárgyalótermi drámák egyik ékköve, nem utolsósorban pedig Peck kedvenc filmje a sajátjai közül.
A hatvanas évek első felében a színész tervbe vette, hogy direktorként is kipróbálja magát, ám végül elállt szándékától, és inkább producerként igyekezett kamatoztatni a szakmában eltöltött évek során megszerzett tapasztalatait. Igaz, a Brentwood Productions utolsó két filmje (Captain Newman M.D., 1963; Húsz év után, 1964) felemás fogadtatásban részesült, Peck az évtized folyamán több emlékezetes alkotáshoz is a nevét adta: a máig a háborús kalandfilmek egyik non plus ultrájának tartott Navarone ágyúi (1961), amit A rettegés foka rendezője, J. Lee Thompson dirigált, az esztendő legnagyobb bevételt hozó amerikai mozijaként valósággal rabul ejtette a publikumot. Mindez nem utolsósorban a hibátlan színészgárdának (Anthony Quayle, Anthony Quinn, David Niven, Irene Papas, Richard Harris) köszönhető. Edward Dmytryk Káprázat (1965) című, a film noir műfajával is kacérkodó thrillere oly elegánsan rabolja meg a hitchcock-i életművet, hogy a brit mestertől származó écái olykor szinte már eredetinek tűnnek. Peck újfent egy szimpatikusan esendő, sérülékeny protagonistát személyesített meg, Walter Matthau pedig remekül egészítette ki – egyszersmind ellenpontozta – férfias komorságát.
Az Arabeszk (1966) című egzotikus thrillerben – mely a James Bond-franchise előtti főhajtásként is értelmezhető – színészünk Sophia Loren oldalán domboríthatott, ám látványosan küszködött a szereppel, és nem csupán a bonyolult kaszkadőrjelenetek miatt: figuráját kifejezetten a már többször említett Cary Grantnek írták, aki természetesen visszautasította a felkérést – Peck viszont csak óriási nehézségek árán tudta elrebegni a humorosnak szánt egysorosokat. Amikor hosszabb időre megakadt, rendszeresen Stanley Donen direktorra pillantott, s csak annyit mondott: „Emlékezz, én nem vagyok Cary Grant!” A forgatás alatt Peck leplezetlenül őszinte interjút adott, melyben saját karrierje, valamint az egész hollywoodi filmipar hanyatlásáról is beszélt. Kétségtelen, hogy az évtized második felében egyetlen igazán fajsúlyos darabbal sem rukkolt elő, ám Granttel ellentétben fel sem merült benne, hogy nyugdíjba vonuljon. Helyette inkább újra régi zsánere, a western felé vette az irányt: főszereplő volt a Ne bántsátok a feketerigót! rendezője, Robert Mulligan A lopakodó hold (1968) című vadnyugati filmjében, amit a Mackenna aranya (1969), A törvénysértő seriff (1970) és a Lőpárbaj (1971) követett.
Meglepő módon csupán az utóbbi darab magaslik ki a sorból: Henry Hathaway egyszerű panelekre építő, de nagyszerű ritmusú rendezésében Peck egy, a börtönből frissen szabadult banditát játszott, aki bosszút akar állni egykori – azóta jócskán megtollasodott – társán. Hősünk kényszerű szövetséget köt egy hatéves kislánnyal, s a furcsa páros együtt lát neki az áruló feltérképezésének. Habár a Lőpárbaj nem reformálta meg a hetvenes években már egyértelmű kreatív válságba süllyedő műfajt, Hathaway remek érzékkel adagolt cinkos iróniát az alapjában véve komor bosszútörténethez, Peck pedig végre komikusi vénáját is megcsillogtathatta. 1974-ben szerepelt még egy westernben (A hölgy és a bandita, 1974, r.: Ted Kotcheff), majd amikor már komolyan fontolóra vette, hogy hátat fordít a mesterségének, bekopogtattak az ajtaján az Ómen (1976) forgatókönyvével, s egy csapásra minden megváltozott.
Richard Donner iskolateremtő horrorja a három évvel korábban bemutatott Az ördögűzőhöz és más korabeli filmekhez hasonlóan kulcsszerepet szán a keresztény értelemben vett Sátán figurájának, az Ómen ráadásul egy kozmikussá növesztett – és ezért jóval nagyobb téttel bíró – konfliktust állít középpontjába, hiszen a Peck által játszott diplomatának magát az Antikrisztust kell felismernie és megállítania. Meglehet, karrierje a hatvanas évek derekán végtelennek tetsző hullámvölgybe került, a színész még egy évtizeddel később is óriási húzónévnek számított – ezt egyébként az is bizonyítja, hogy gyorsan ütőképes stáb gyűlt köréje, mihelyst igent mondott a megkeresésre. Peck állítólag azért vállalta el a megtört, saját lelkiismeretével vívódó édesapa szerepét, mert gyötörte az önvád öngyilkosságot elkövetett fia, Jonathan halála miatt. (Korábban olyan színészek mondtak nemet a lehetőségre, mint Charlton Heston, William Holden, Roy Scheider vagy Dick Van Dyke.) Gázsija „csupán” 250 ezer dollárra rúgott, de emellett sikerült kialkudnia, hogy a film bevételének 10 százaléka is az ő zsebében landoljon. Ennek a remek üzleti húzásnak köszönhető, hogy végül az Ómen lett a legnagyobb anyagi hasznot hozó megbízatás Peck színészi pályáján.
Joseph Sargent életrajzi filmjében, a MacArthurban (1977) magát Douglas McArthur amerikai tábornokot keltette életre (a szerepet korábban nem csupán az örök vetélytársnak, Cary Grantnek, hanem annak a George C. Scottnak is felkínálták, aki az 1970-es Pattonben a modern hadtörténet egy másik nagy formátumú személyiségét alakította), 1978-ban pedig – afféle unikumként – a náci háborús bűnös, Josef Mengele bőrébe bújt a Franklin J. Schaffner által rendezett A brazíliai fiúkban. Peck annak ellenére elégedetlen volt az alakításával, hogy ez volt a leglátványosabb, egyszersmind legemlékezetesebb negatív szerepe, ráadásul olyan színészkiválóságokkal osztozhatott a vásznon, mint Laurence Olivier vagy épp James Mason.
A filmcsillag a nyolcvanas években szinte csak tévéfilmekben szerepelt: az 1982-es The Blue and the Gray-ben Abraham Lincoln, az 1983-as Bíbor és feketében pedig a második világháború alatt zsidókat és más menekülteket bújtató katolikus pap, a náciknak bátran ellenszegülő Hugh O’Flaherty atya szerepét alakította ragyogóan. Ezt követően ugyan visszatért a mozivászonra, de már csak néhány kisebb feladat erejéig: Norman Jewison A nagy likvidátor (1991) című vígjátékában az új korszak sztárjai, Danny DeVito és Penelope Ann Miller oldalán mókázott, A rettegés foka (1991) modern, Martin Scorsese által rendezett remake-jében pedig a Robert De Niro által alakított Max Cady ügyvédjét formálta meg. (A filmbe – melyet az utókor J. Lee Thompson klasszikusával egyenértékűnek ítél – nem csupán Peck-et, hanem a korábbi adaptációban Cady-t játszó Robert Mitchum-öt, valamint a Dutton rendőrfőnök szerepét adó Martin Balsamot is meghívták, de ezúttal ők is más, kisebb súlyú karaktereket játszottak.)
Pályáját azonban végül nem A rettegés foka, hanem a jelen cikkben többször is megemlített Moby Dick foglalta keretbe. Ifjú színésznövendékként Starbuck szerepét játszotta el a világhírű történetben, karrierje zenitjén Ahab kapitánnyá lényegülhetett, hogy aztán filmográfiáját Herman Melville kalandregényének új, ezredvégi adaptációjával zárja: Franc Roddam 1998-as minisorozatában Mapple atyaként bukkant fel, a hajókormányt pedig bölcsen átadta az Ahabot életre keltő Patrick Stewartnak.
Peck a Moby Dick tévéváltozatával még begyűjtött egy utolsó Golden Globe-díjat, majd csendben visszavonult a hivatásától. Hollywood nemes Grál-lovagja végleg levetette aranypáncélját, majd öt esztendővel később, 2003. június 12-én átköltözött a halhatatlanságba. Lassan negyed évszázad telt el azóta, a feketeöves cinefilek számára e távollét valamiként mégis pillanatnyinak, megnyugtatóan ideiglenesnek tűnik. „Csak” egy hosszúra nyúlt római vakációnak?
.jpg)
