Kevesen tudják, hogy amikor Andrzej Wajda bejelentette, filmet fog forgatni a katyńi vérengzésről, amelyben személyesen érintett volt – az édesapja is a Lengyelországba benyomuló oroszok által lemészárolt, több mint 22 ezer áldozat között volt –, ráadásul címnek is a település nevét választja, csendben fiókba került egy másik filmterv, amely szintén a lengyel (és az európai) történelem eme kevesett emlegetett, filmben akkor még nagyrészt feldolgozatlan részletével foglalkozott volna.

A lengyel–ír–ukrán-ciprusi koprodukcióban végül mégis elkészült Gorky Resort idén februárban, a Dublini Nemzetközi Filmfesztiválon mutatkozott, és azóta műsorára tűzte néhány további fesztivál, köztük most a kolozsvári TIFF is, ahova Marek Nowowiejski, a projektet a 2000-es évek legeleje óta dédelgető producer és Aidan Gillen ír színész, a film antagonistája is elkísérte.

A második világháború legelején Karol Grabowski (Jakub Gierszał alakítja, a szereplőt Zbigniew Sylwan Grzybowskiról mintázták) orosz fogságba esik. Több száz társával – katonatisztekkel, pilótákkal, értelmiségiekkel – együtt egy kolostorból verbuvált internálótáborba szállítják, ahol hamarosan döbbenten értesülnek arról, hogy a németek és az oroszok felosztották egymás között Lengyelországot. Ez a tábor más, mint amit a holokausztfilmekből „ismerhetünk”: itt nem dolgoztatják halálra a foglyokat, és nem is zajlik benne nagyüzemi emberirtás. Cserébe alattomos módon dolgozik az orosz átnevelő propaganda: a tábor különös főparancsnokának, Vaszilij Zarubinnak (Aidan Gillen) az a feladata, hogy a lengyel társadalmi elitből hithű, oroszbarát kommunistákat faragjon – a jelek szerint nem túl sok sikerrel, de végtelenül sunyi és gátlástalan eszköztárral. A kozelszki tábort – történelmi tény – cinikus módon Gorkij-reszortnak nevezte az orosz propaganda, hogy az innen kimenő és ide címzett levelek alapján az otthon maradt lengyelek azt hihessék, családtagjaiknak jó dolguk van valamilyen távoli szovjet szanatóriumban.

Csakhogy a lengyelek nehezen adják meg magukat, ha néhányukat meg is töri a zsarolás, az agymosás vagy a honvágy, engednek a lekenyerezésnek, vagy ki tudja, milyen módon sikerül Zarubinnak megszerezni egy-két ember hűségét. Zarubin egészen más, mint amilyen ellenségre egy katona számíthat/felkészülhet: a bunkó és erőszakos orosz katonák között meglepően műveltnek és értelmesnek látszik, egyenruha helyett finom öltönyt visel, franciául és angolul társalog, bár foglyai java része tud oroszul is, és van egy kisfia, aki mellette unatkozik a fogolytáborban – igazán megtanulhatna zongorázni. Zarubin meggyőződéses kommunista, egy pillanatig sem kérdőjelezi meg az általa hirdetett ideológiát, még ha szemrebbenés nélkül ki is jelenti, hogy a művészet a politika fölött való (de hisz Lenin is állította, hogy minden művészet legfontosabbika a film). És bár Grabowskihoz hasonlóan a néző is folyamatosan rosszat sejt, egy pillanatra mégis elbizonytalanodik: talán Zarubinba beleszorult volna egy szemernyi jóság? Komolyan mondaná, hogy itt nem a gyilkolás, hanem az elit szellemi újraformálása a cél? De milyen áron történhet az meg? És tényleg felülkerekedhet egy okos és tiszta szívű katona, apa és művész egy minden hájjal megkent orosz ügynökön? Persze ez a pillanat nem tart sokáig: a sima modorú kém hamar bebizonyítja, hogy nem jön zavarba némi „járulékos veszteségtől”, és a manipuláció teljes eszköztára a kisujjában van. Hősünket például a művészet közös nyelvén próbálja megszólítani: jól értesült titkosszolgaként tudja róla, hogy bár más nevet hazudott magának, a szemtelenül lázadó és minden pillanatban szökni készülő Grabowski ünnepelt zongorista volt a háború előtt. Mivel egy vakmerő tettével igen nagy tekintélyt szerzett magának fogolytársai között, Grabowski megtörése a többiek megtörésének a zálogává válik Zarubin számára. A film eredeti, lengyel címe (Pojedynek) Párbajt jelent: kettejük több hónapig tartó összecsapását nézhetjük végig közel két órába sűrítve.

Míg Wajda a tömeggyilkosságra összpontosított, a tévésorozatok világából érkező, moziban elsőfilmesnek számító Łukasz Palkowski filmje éppen az azt megelőző, nagyjából fél éves időszakról mesél, az alkotók szerint 90%-ban és egész apró részletekben is a túlélők visszaemlékezéseire alapozva. Sikeresen ötvözi a történelmi tragédiát a pszichológiai thrillerrel és a vígjátékkal – valahogy úgy, ahogy az Életvonat is tette: a (képek színvilágának is köszönhető) állandó fenyegetettség szorongató érzése ellenére van egy erős életigenlés a filmben, működik a humora: a nézők hahotáznak Grabowski csínytevésein, az enyhén alkoholista orvoson, vagy a latrinákat ürítő bácsin, hogy aztán a letaglózhassa őket a végkifejlet. Pedig a film vége is szomorkásan optimista – sosem gondoltuk volna, hogy egy fák között elbaktató, borzos kutya maga lehet az abszolút szabadság szimbóluma.

A TIFF-es közönségtalálkozó vendégei tegnap este kimondták azt is, ami a film megnézése közben csupán érezhető volt: a Gorky Resortnak szomorú aktualitást ad a szomszédból Lengyelországra (vagy akár miránk is) vetülő orosz–ukrán háború árnya; az alkotók tudatosan nem nevezik a filmben egyetlenegyszer sem szovjetnek az oroszokat, hiszen meggyőződésük, hogy az orosz hadsereg módszerei mit sem változtak az elmúlt száz év alatt... Lehet az alkotókat egy kis elfogultsággal vádolni a karakterrajzok tekintetében, de érthető, hogy különösen fontos történet ez a lengyelek számára. És elgondolkodtató a nagyvilágnak.