A Barbárral 2022-ben a komikusi pályáról horrorfilmek rendezői székébe katapultáló Zach Cregger három év után jelentkezik újabb mozival. A borzongatással láthatóan műfajára találó amerikai rendező legújabb, Fegyverek című filmjét egyes helyeken már egyenesen az évtized horrorjának kiáltanák ki, ami talán túlzás, de már csak meglepő tónusváltásai, váratlan narratív fordulatai, illetve a magas nézői igénybevétel miatt is a legjobbak között a helye.
A narrációval indító expozícióban egy csengő hangú kislány foglalja össze a megmagyarázhatatlan eseményeket: egy békésnek hitt kisvárosban az éjszaka közepén egy osztálynyi kisiskolás furán széttárt karokkal rohan ki a lakásaikból és tűnik el nyomtalanul. Néhány biztonsági kamera még rögzíti is az eseményeket, de a gyerekeknek hűlt helye, a rendőrség pedig tehetetlen. Az egyik kisfúnak, Alexnek (Cary Christopher) viszont haja szála sem görbül, másnap reggel egyedül várakozik az üres osztályteremben. A gyanú rögtön a szerencsétlenül járt osztály tanítójára, Justine-ra (Julia Garner) terelődik, a tehetetlen szülőket az iskola vezetése sem tudja lenyugtatni, legszívesebben már a suligyűlésen máglyára vetnék a boszorkánynak kikiáltott tanárt. Az eddigiek alapján még akár Thomas Vinterberg A vadászat (2012) című filmje is eszünkbe juthat, amelyben szintén egy ártatlan pedagógusnak gyűlik meg a baja a népharaggal, csakhogy Cregger csavar egyet – először, de nem utoljára –, a cselekményen és ahelyett, hogy a Justine meghurcoltatásából fakadó drámát bontaná tovább, hirtelen új fejezetbe kezd.
A mindig egy-egy új karakterre fókuszáló epizódok nem csak nézőpontot, de sokszor tónust is váltanak, az új műfajok beemeléséről már nem is beszélve. Az összesen hat darab fejezet rendszerint úgy építkezik, hogy azok névadó karakterei előbb vagy utóbb mintegy sorsszerűen egymásba botlanak, legyen ez a találkozás bármennyire is balszerencsés vagy épp életmentő. Cregger ügyesen bolondítja meg az ok-okozati összefüggéseket, így sikerül elérnie, hogy a néző önjelölt detektívként folyamatosan a következő lehetséges lépésen gondolkodjon. Akik pedig igent mondanak erre az interaktív agytornára, bármennyire is rossz nyomon járjanak – s erről azért a rendező gondoskodik –, a film végül megjutalmazza őket.
Lesz, akit a ráérősen folydogáló, nagy körültekintéssel építkező epizódok ledobnak majd a filmről, de pont az imént említett nézői igénybevételnek köszönhetően a legtöbben úgyis a démoni puzzle kirakásával lesznek elfoglalva. A film nem spórol a néző átverésével, és ehhez már a legelső percekben hozzálát, amikor a gyereknarrátor lemondó hangon közli, a városban történt események hátterét sosem fogjuk megtudni. Ehhez képest anélkül, hogy hülyének nézne minket a film, átfogó képet kapunk a filmbeli gonosz működéséről, amelyet Amy Madigan egyszerre bohókás és vérfagyasztó megformálása kelt életre. Az élet energiáját véráldozatból szipolyozó boszorkányt elnézve könnyen eszünkbe juthat a Longlengs – A rém szörnyetege. Mindketten sötét erők szolgálatában állnak, külsejükben pedig leginkább elmosott sminkű bohócokhoz hasonlítanak. A különbség csak annyi, hogy míg Perkins filmje szinte vaksötétben hagyja a nézőt – már ami a gonosz pontos kilétét és indítékait (már ha kell neki) illeti –, addig Cregger finoman, de megmagyarázza, mégis mihez kellettek ennek a suta, elmaszkírozott nagynéninek a gyerekek.
De nem csak az alvilági karakter, a többi szereplő is gazdagon felépített, jól megírt figura, tisztán érthető és jól indokolt motivációval. Megannyi kortárs horrorral ellentétben az intelligenciaszintjük is rendben van, itt nem találunk Darwin-díjra érdemes jelöltet. Az ügyet saját kezébe vevő tanárnő, a gyermekét kereső apa (Josh Brolin), az ügyetlen rendőr (Alden Ehrenreich), a fiatal szerfüggő (Austin Abrams) vagy a békítő szándékú iskolaigazgató (Benedict Wong) drámáját is mind-mind elhisszük, fejezeteik pedig már önmagukban is megállnak a lábukon.
A Fegyverek bár nem ítélkezik a felnőttekről, elég lesújtó képet fest róluk. A város rendőrsége arra hivatkozik, hogy az ügy a nyomozókra tartozik, amivel nagyjából le is tudják a dolgot. A szülők rögtön ördögöt kiáltanak és folyamatos zaklatásokkal nehezítik a gyerekek után ténylegesen kutakodó Justine haladását. De a humort sem nélkülöző fináléban is azt látjuk, a felnőttek nem boldogulnak igazán, amikor földöntúli hatalmak leszámolásáról van szó, így aztán a gonosz nagynéni által végig sakkban tartott Alexnek kell bevinnie a végső csapást. Christopher nem mellesleg jól hozza a traumatizált, de teljesen meg nem törő karaktert. Mintha ez a nyár tényleg a nagyszerű gyerekalakításokról szólna (már ami a horror filmeket illeti), gondoljunk csak a Hozd őt vissza és a 28 évvel később fiatal sztárjaira.
A Fegyverek legnagyobb ereje, hogy mindig pont annyi információval látja el a nézőt, ami elegendő, hogy az különbnél különb elméleteket gyártson magának és ami után sosem marad el a kiábrándító igazság. Szinte végig sötétben tart minket, de azért figyel arra, hogy a befektetett energiák – jelen esetben a magánnyomozásunk –, kifizetődjenek. A kritikusok és a nagyérdemű szimpátiáját (a nézőszámok alapján) egyaránt elnyerő Cregger második horrorfilmjével így óhatatlanul is felhelyezte magát a zsáner idén kifejezetten nagy aktivitást mutató térképére, s meg is kapta az eddig sokakon kifogó feladatot: új életet lehelni a Resident Evil széria zombitüdejébe, melynek jövőre érkező fejezetét már ő viheti a nagyvászonra.
