Igazából két ország exportált mindig sikeresen humort. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság. Sohasem lehetett igazán sikeres német, francia vagy bármilyen más humorsorozatot látni a tévében, a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai és angol komédiái azonban állandóan visszatérő elemei a műsorrácsoknak. Ezt könnyen rá lehetne kenni arra, hogy az angol nyelvű műsorokat könnyebb eladni, de a képlet nem ilyen egyszerű.
Azt is fontos megjegyezni, hogy ezekben az országokban alakult ki igazán a folytatásos komédiasorozatok hagyománya, a többiek csak utána haraptak rá a műfajra (ha egyáltalán rá tudtak harapni becsületesen: igazán nívós sorozatot nem láttam még sem Magyarországon, sem Romániában). De mitől szeretik az emberek a mai napig Benny Hillt és a többieket? Angol humor ez vagy csak humor, Angliából?
A BBC-nél mindig is áldoztak pénzt erre a műfajra, így állandóan volt humor a tévében. Így lettek népszerűek, majd kultikusak a Monty Python tagjai, Benny Hill, Mr. Bean, a Waczak szálló és még néhány kevésbé frenetikus sorozat, mint pl. a Kopasz krapek vagy a Csengetett, Milord? Van ezekben valami közös, ami angollá teszi őket? Egyáltalán, hogy lehet definiálni az angol tévés/filmes/vizuális humort? Ha Benny Hill élne, most megszólna, hogy a humort márpedig nem definiálni kell, hanem csinálni. És igen, noha nehéz kitapintani a közöst, valami van, ami elválasztja őket a Bundyéktól, Seinfeldéktől és a Jóbarátoktól egyaránt.
Burleszksorozatok
A humor leginkább filmre való, elementáris formáját Benny Hill tartotta életben sokáig. Ez az burleszk, az a humor, amit nem érdemes sem elmesélni, sem lerajzolni, ezt csak mozgóképen lehet élvezni. Csetlő-botló emberek néma gegsorozatai, ráadásul sokszor felgyorsítva, mintha valami századeleji némafilmarchívum rossz frame-sebességgel lejátszott darabjait látnánk. Seggreesés, deszkával fejbeverés, potyogó téglával való megzúzás, ráadásul olyan arcoktól, akiktől amúgy is mosolyra szalad a száj: öregedő, nagypapaszerű bácsik apró kopasz segédjeikkel. Néha a kontraszt kedvéért megjelenik pár gyönyörű lány is – így próbálták a hatvanas-hetvenes évek szolid erotikájával dúsítani a néha lanyhuló figyelmet – sikerrel, hisz a mai napig működik a recept, mások is használják és Benny Hill még mindig, halála után is sikeres (1992-ben, 67 évesen hunyt el szívinfarktusban).
Mennyire volt azonban „angol humor” a Benny Hillé? Az összetéveszthetetlenül bájos akcentusa mellett nem igazán. Sőt, ezek a gegek a világ bármelyik felén megállják a helyüket. Az egyes jelenetek végén való masszív büntetés szintén univerzális jelleg – annyira az, hogy miután a Benny Hill műsora leáállt a BBC-nél, Amerikában folytatta, töretlen sikerrel. Nem igazán lehetne ráfogni hát Benny Hillre, hogy angol humor. Néhány jelenetben (pláne a burleszket mellőző, verbális humorra alapozó korszakaiban) azonban feltűnik a hamisít(hat)atlan angol környezet, annak társadalmával és sztereotípiáival. A kedvenc témája azonban mindig a nők, a szexualitás és az emésztési folyamatok mindenféle szakaszai voltak, igaz, mindez brites eleganciával burkolva, nem amerikaiasan megmutatva.
A Benny Hill utáni logikus lépés (nem időrendi) a Mr. Bean volt. A Rowan Atkinson által létrehozott és alakított figura nagyon sok burleszk-elemet megőriz: ugyanolyan ügyetlen, csetlik-botlik, ugyanúgy néma (egy-két elmormogott, félig-meddig artikulált hangot leszámítva), szinte Buster Keaton vagy Jacques Tati-szerű alak, sokkal inkább, mint Benny Hill. Viszont felhasználja a Monty Python-féle abszurdot is, persze sokkal lightosabban. Mr. Bean egy abszolút központi figura, aki a társadalommal kerül állandóan konfliktusba, ezt hol sikerül valami hihetetlenül zseniális csellel megoldania (amiben azért legtöbbször több a kár mint a haszon), hol áldozattá válik (noha ez a megoldás sem marad teljesen negatív előjelű).
Benny Hillel ellentétben Mr. Bean sokat alapoz a kontinuitásra. Míg a Hill showjában részről részre újabb világot kell megteremteniük a hősöknek (hol vikingek, hol cowboyok stb.), addig Mr. Bean fokozatosan felépíti a sajátját, aminek épp az a lényege, hogy a nyolcvanas évek végi brit középosztály életének elemeiből áll, amelynek közepén ott áll ez a hihetetlenül inkompatibilis figura, és valamit mindig rosszul csinál. Ráadásul ügyesen viszi át ezt részről részre, hiszen bekapcsolódhatunk bármikor, a miliő hangulatát akármikor átvehetjük. Ilyen szempontból átmenet a Benny Hill műsora és az amerikai sitcomok között: az alapanyag, a karakterek, a környezet részről részre ugyanaz, a sztori viszont mindig más, nem kell ismernünk a három héttel ezelőtti részt ahhoz, hogy megértsük. A sorból való kilógás szégyene egy elem, amely összetartja a Bean-figurát és tipikusan angollá teszi.
Amiben Bab Úr viszont többet hoz, az a jelenetei szociális jellege. Mint már említettem, megjelenik a brit osztályszerkezet, minden abszurditásával, hagyományaival és sztereotípiáival. Mr. Bean maga a középosztály, ráadásul hamarabb teremtette meg a szingli fogalmát, mint bármelyik Bridget Jones. Nála minden spórlós, kicsi és ergonomikus. Kimászik kis ikerházából, beül jellegzetes kis Mini Morrisába, elmegy úszni a kis fürdőruhájában. És akkora sikere van, hogy nagyjátékfilm (és rajzfilm) is készült belőle – természetesen teljesen megfosztva mindentől, ami angol: a történet Amerikában játszódik, amerikai dramaturgia szerint, amerikai pénzből, csak Bean botladozásai „angolok”.
A pitonok
Ami világszerte valóban újat hozott a humorba, és azóta is az angol humor apoteózisaként maradt meg a köztudatban, az a Monty Python. Náluk lesz módszertan az angol humor: egy hétköznapi szituációban rejlő jelentéktelenséget hatalmassá duzzasztani és fordítva: bagatellizálni mindent, ami valami méltóság- és jelentőségteljes. És mindezt nem burleszkes gegekkel vagy klasszikus ívű helyzetkomikummal, hanem a posztmodern egyik igazi sajátosságával: az abszurddal.
A Python-csapat hat felnőtt emberből állt, és már a show-juk neve sem sejtetett semmi jót: Monty Python repülő cirkusza. Ezt a dadaista, kollázsszerű, (látszólag) egymáshoz nem illő elemekből felépülő világot terebélyesítették a végtelenségig az 1969–1974 között futó sorozatukban, aminek a lényege leginkább az volt, hogy mikor már szépen felépítettek egy poént, akkor poén nélkül rombolják le. Hogy a lehető legtöbb elvárást felismerjék és azonnal meg is cáfolják. Hogy mindent deszakralizáljanak egészen addig a pontig, amíg az büntetőjogi eljárást nem von maga után (sajnos, ezt a vékony piros vonalat nem mindig sikerült eltalálniuk).
Miből tevődik össze a Python-humor? Vegyél két (néha három) elemet, amelyek nemcsakhogy egymáshoz nem illenek, de szöges ellentétei egymásnak. Párosítsd ezt mindenféle (sokszor lefordíthatatlan) brit verbális humorral (szójátékok, kiejtések) és láttasd meg vele a társadalmi osztályszerveződés minden blődségét. Végül pedig szórd meg bőven önreflexivitással (nem az a Godard-féle, hanem csak amolyan „szívassuk egy kicsit magunkat és a BBC-t is”) és tálald jó későn, amikor lehetőleg senki se nézi a tévét. Ez a recept nagyon bevált, az angol humort azóta is utánozhatatlanná tette (noha sokan próbálták utánozni, Magyarországon például Laár András és a Holló Színház próbált egész jó abszurd humort meghonosítani).
Például az utcán mindenki Superman-jelmezben szaladgál, gyalogosan vagy biciklin. Az egyik Supermannek elromlik a biciklije – és itt lenne nagy sírás, ha nem mászkálna a sok Superman között egy igazi szuperhős – a Biciklijavító Man. Gyorsan átöltözik jelmezébe, az olajos-koszos overallba és megjavítja a Superman biciklijét. Ő lett a nap hőse. Ezeket és az ehhez hasonló jeleneteket (ők szkeccseknek hívták őket) többnyire önreflexív elemek választották el egymástól. Például egy levél egy „felháborodott olvasótól”, aki a BBC-n közvetített gyenge humor ellen protestál. És természetesen erre a válasz „magától a BBC főnökétől”, aki megígéri, hogy jól ellátja a gyenge humoristák baját.
Ami pedig igazán egyedivé teszi a műsorukat, azok a kis bizarr animációk, amelyek menetrendszerűen összekötik a show két felét. Ezeket Terry Gilliam termelte, aki hatuk közül az egyetlen amerikai volt és szinte véletlenül került össze a többiekkel. A pythonos korszak után „repatriált” és sikeres rendezői karriert futott be (Brazil, 12 majom, Félelem és reszketés Las Vegasban, Időrablók stb. – és legújabban a Grimm), részben a brit óhazában tanult abszurd-groteszk-szürrealista módszert elegyíti grandiózus meseelemekkel és fekete humorral.
Nemcsak Gilliam lógott ki a sorból: szinte mindenikük kilógott, valamilyen szinten. John Cleese az abszurd vonalba kis burleszket csempészett hórihorgas megjelenésével, Terry Jones imádott nőnek öltözni, Eric Idle legalább annyira imádott énekelni, mint humorizálni, Graham Chapman, a legtöbb Python-filmfőszerep eljátszója orvos volt, homokos, alkoholista és megrögzött dohányos, Michael Palin pedig, a legfiatalabb piton, annyi katonai és birodalmi paródia után parancsnoki címet kapott a királynőtől. Talán Pythonék egyik legnagyobb szerencséje (megfelelően groteszk módon) az, hogy abba tudták hagyni. És sohasem tudtak nagy reuniont szervezni, Chapman 1989-es halála miatt.
Addig viszont nagyon sok történt: három nagyjátékfilmet is készítettek, amelyek azóta is az angol abszurd humor mérföldkövei. Az első a Gyalog galopp, amely Artúr király életét dolgozza fel igen sajátos módon, a második a Brian élete, amely Jézus életére rímel, és hatalmas botrányokat robbantott ki, több országban is begyűjtve valamiféle betiltást, és az utolsó Az élet értelme, amely talán a legabszurdabb mindük közül, egy antifilozófiai szkeccsfilm az emberi életről. Mindhárom filmben feltűnik a szokásos Python-elemek és animációk mellett valamiféle társadalomkritika (a legélesebben a legutolsóban), amely hierarchikus beidegződéseket és igazságtalanságokat mutat fel és tesz nevetségessé – talán ez a másik tényező az abszurd mellett, amely a mai napig hitelessé teszi a csapat munkáját.
Intellektuális humor
Más angol humorsorozatok is használtak angol sztereotípiákat. A Csengetett, Milord?-ban (You Rang, M'Lord?) szintén a társadalmi osztályok jelennek meg, a felsőosztály helyeződik kontrasztba a szolgálókkal, a helyzetkomikumok sava-borsát ez adja. A Waczak szálló (Fawlty Towers), amelyben a Monty Pythonos langaléta John Cleese-t látjuk viszont, szintén használja az előítéletek, a képmutatások jellegzetes brit módra elfojtott tömkelegét, bőven megspékelve bevándorló-utalásokkal és burleszk-elemekkel. A Kopasz krapek (Baldy Man) egy újabb chaplini/keatoni némafigura, aki a sajátságos brit környezetben szaladgál fejének ritkuló ékességével. Douglas Adams felejthetetlen abszurdoid szatírája, a Galaxis útikalauz stopposoknak (The Hitchhikers Guide to the Galaxy) megért már könyvet, rádiósorozatot, tévésorozatot és legújabban egy nagyjátékfilmet is, szintén a brit identitással játszik el pángalaktikus modorban. A Coronation Street a legrégebbi és egyik legnépszerűbb brit szappanopera, habár nem komédiasorozat, de a brit humor elemeit hordozza magán. Guy Ritchie filmjeit nem is említettem, habár egyik nagy húzóerejük a britség (skótok, velsziek, angolok) és előítéletei, valamint a vérbő verbális humor.
A BBC a mai napig sugároz nívós humoros sorozatokat. Ricky Gervais viszonylag későn kezdte el a humorizálást, 36 évesen, 1998-ban: azóta viszont az Iroda (The Office) című sorozat főszereplője és egyik írója. Lee Evans Mack Sennett slap-stick-hagyományát újítja fel, például az Egérvadászat (Mouse Hunt) filmjében, de saját BBC-sorozata is van. De megemlíthetjük Paul Whitehouse-t (Ted and Ralph, The Fast Show), Chris Morrist (Brass Eye, Jam), Alan Daviest (One for the Road) vagy Steve Coogant, aki rádiós komédiaműsort is vezetett, és legújabban Jim Jarmusch Kávé és cigarettájának egyik legerősebb jelenetében tűnik fel.
Az igazi, klasszikus angol komédia tehát nagyon sokat alapoz az társadalmi osztályokra és a rendszer által létrejött abszurditásokra. Ez hihetetlen élt ad neki és nagy adag szociális relevanciát, ami sokszor megmenti attól, hogy idétlen, butuska vagy unalmas legyen (mint sok amerikai sitcom), és így a mai napig hiteles és élvezhető. Sztereotípiákat használnak ki, amelyeknek lehet, hogy már köze sincs a valósághoz, mégis azonnal felismerhetőek és humorrá konvertálhatóak. Várjuk őket, szinte megnyugszunk, amikor látjuk őket, és nosztalgiával gondolunk rájuk. Ez a mi angol-képünk (és ők ezt nagyon jól tudják!). És már nemcsak a csetléseken-botlásokon kacagunk, hanem felismerjük az akcentust is, az öltözetet is, sőt, neveket is. És amikor ellentmondanak az elvárásainknak, akkor is kacagunk (attól függ, melyik alkotó mit használ ki).
Természetesen nehéz hajszálpontosan rátapintani az angol humorban megjelenő társadalmi osztályokra, de néhány általánosítást tehetünk. Ezek alapján elkülöníthetjük a munkásosztályt (durva, tudatlan, képzelőerő nélküli és/vagy becsületes, hűséges, azonkívül erős akcentussal rendelkező és szövetsapkában járó blokk- vagy sorház-lakók), a középosztályt (feltörekvő, sznob, embertelen, tolakodó, néha régimódias, néha erősen arisztokráciára utaló akcentusú, családi vagy ikerházban lakó, tisztviselőfajta) és az arisztokráciát (beképzelt, részeg, butuska, bőkezű, néha zsarnok vagy régimódias sokszor katonatisztek, bírók vagy lordok, akik vontatott régies akcentusú vagy parodizáltan katonai/arisztokrata, vidéki villákban vagy drága házakban laknak). Természetesen feltűnik még a mindenkori királyi család is (persze legtöbbször utalások szintjén), mint kötelező humortéma, és szintén örökérvényűen a burkolt szexualitás és emésztés témaköre, a sorból való kilógás, illetve a társadalommal való inkompatibilitás, az előítéletek, a patinás intézmények és szokások kifigurázása.
Az angol önironikus: tudatában van erős öntudatának, szigetország lévén állandó történelmének, háborús konfliktusainak, az anglikán egyház/vallásosság versus racionális anyagiasság ellentétnek, túlerőltetett szervezettségének, hagyománytiszteletének, „rendességének” (being nice, amiből a politically correct is kiburjánzott), és mindezt mozgósítja is – saját maga ellen.
Igaz lenne tehát, hogy az angol humor száraz és érthetetlen mások számára? A válaszom a nem lenne, sajnos az igazság az, hogy a verbális poénok miatt elég nagy szükség van nyelvtudásra, a társadalmi helyzetekre utaló poénok miatt az angol kontextus ismeretére, az abszurd szkeccsek miatt pedig arra, hogy átérezzük azt az önreflexív, a szellemi/kulturális fölény magabiztosságában élő intellektuális szellemességet, amit ezek közvetítenek. És ez annyira azért nem nehéz, hiszen ezzel a recepttel angol humort lehet csinálni magyarul is: csak akkor magyar humor lesz a neve.
Egyesek (például Galla Miklós, a Monty Python-sorozat magyarra ültetője) szerint angol humor nem is létezik. S ha Benny Hillt összevetjük a Monty Pythonnal; ha látjuk, mekkora „szellemi erőfeszítés” Mr. Beant lefordítani németre; vagy ha újabban angolokat is látunk ugyanolyan undorítóan megnyilvánulni az altesti humor népszerűsítési kampányában, mint amerikaiakat, akkor talán tényleg úgy látszik, hogy angol humor nem is létezik.
Létezik viszont egy szigetország, ahol igen sajátosan látják a humort.
