Állítólag gyerekeket céloz meg. De egyáltalán nem tűnik mesésnek. Hol van már Piroska, a farkas és a többi erdei lény? Az újhullámos mesedivat szerint nagy- vagy kertvárosi kalandra vágyik a nintendo-nemzedék. Böfögő dagigyereket akarnak látni, csendes-rendes kishaverrel. Kiegészítő kellékként képbe csöppenő dögös csajocskát. Aztán adott a szomszédban a kísérteties ház: alakját változtatja, és felfal mindenkit, aki a közelébe merészkedik. Elsősorban a gyerkőcöket. Tiszta Amerika. Unalmas, lapos és kilátástalan. Szerencsére nincsenek otthon a szülők.

Aki újításokra számított, nagyot csalódott. Az átlag kompu-animációnál semmivel sem jobb. A Toy Story talán még megmozgatta a fantáziánkat, de azóta annyi ilyen terméket lenyomtak az ember torkán, hogy nem kapjuk fel a fejünket a pörgősnek tűnő cselekménytől. Talán úgy lehetett volna megmenteni ezt a filmet, ha a sztorit eredetibbé tették volna, ugyanis az még a klasszikus rémfilm sablonjait sem követi. Egy jó rémfilmben a három szereplő tuti szétválik a házban, az egyik a pince, a másik az emelet felé, a harmadik pedig isten tudja, merre indul el. Hőseink örökké együtt maradnak… vagy legalábbis mindig egy helyre sodródnak.

S még nem beszéltünk a hülyeségekről. Az überintelligens zsaruk elkapják a ház ellen induló gyerekeket, és tisztára úgy viselkednek, mintha a Police Academy hasbeszélőjét, na meg az önmagát elütő társát látnánk. Az autós helyett ezúttal házas üldözéses nagyjelenet után következhet a rémes-könnyes búcsú, melynek végén felrobban a szeretett lény. Aztán mégis-sajnos hepiend lesz, a megtért öregúr szétosztja a gyerekek közt a ház által felzabált játékokat. S mindenki boldog. Kivéve azt, aki mégsem.

Miért is kellett ilyen olcsó filmet ledarálni? Nyomatjuk az amerikai, immár lepusztult álom rémes verzióját? Jellemző, hogy a legélőbb szereplő, akinek a mozdulatait a számítógép sem torzítja, épp a dagadék böförésző gyerkőc. A többi: mintha-élne, úgy mozog. Illetve volna még egy jó karakter: az öregúr, a ház ura. A szörny rabszolgája. Aki egy ideig gonosz, álnok, sunyi, sötét alak, aztán egyik pillanatról a másikra, nyálas-szirupos indoklással... megváltozik. Vele még csak gond lehet, hogy első verziójában kísértetiesen emlékeztet Freddy Kruger komára.

Szerencsére a magyar verzióval sok gond tényleg nincs. Azon kívül, hogy egyáltalán létezhet az a szörnyűség a földön, amit magyarításnak szoktunk nevezni. Címtől a szinkronig. Ha a költészetben a fordítást torzításnak illik becézni, akkor kétszeresen igaz, hogy a magyar filmforgalmazás rákfenéje a beteges széttrancsírozás. Mindegy, hogy mi az angol cím, ne menjünk bele a lexikális piszkálódásba. De milyen alapon lesz Rém rom annak a filmnek a címe, amelyben az (ideg)roncs ház egyáltalán nem hever romokban?! Hanem épp arról szól a szörnyű mozi, hogy a deszkamonstrum minden élőlényt felfal. (A gyártók óvatoskodva humoros jelenetekkel eufemizálják hülyegyerekesre ezt a kis kannibalizmust.) A ház, a maga szörnyű képével, emberszabású áttorzulásaival, borzalmas fogaival és szemeivel, karjaival és karmaival, lábaival és üvöltéseivel, akaratával és pusztító dühével… olyan élő, hogy annál már élőbb nem is lehetne. Mitől lesz rom? Persze Magyarországon futószalagon gyöngyözik ki az ennél sokkal rosszabb beetetős címeket.

A filmről pedig jót vagy semmit.