A Terminátor 2. nagyobb, hosszabb, de árnyaltabb és okosabb is, mint az 1984-ben készült elődje. Tökéletes példája azoknak a ritka eseteknek, amikor egy folytatás nemcsak költségvetését tekintve, hanem minőségben és lélekben is túlszárnyalja az első részt. Schwarzenegger átkalibrált T-800-asa időről időre a gyöngyvászonra is visszatér – bizonyítva, hogy van még igény korunk mozinézőiben egy kis időutazásra.

Miközben a streaminges tartalmak térnyerése egyelőre töretlennek bizonyul, és egyre többek számára válik a mozizás évente párszor előforduló alkalmi programmá, örömre adhat okot, hogy rohamosan terjed a retrospektív vetítések divatja: idén a Top Gunra, a Kill Billre vagy a Stallone nevével fémjelzett Kobrára ugyanúgy jegyet válthattunk, mint az aktuális premierekre. Az év eleje óta tartó akciófilmes nosztalgiavonat következő állomása ráadásul a fent említett címeknél is komolyabb visszatérő: az idén 35. évfordulóját ünneplő Schwarzenegger-klasszikus, a Terminátor 2.: Az ítélet napja ugyanis számos rajongó nyilvántartásában szerepel a világ legjobb akciómozijaként.

James Cameron persze nem első ízben küldi vissza ikonikus alkotását a terepre. A 80-as évek eleje óta aktív, ám rendezőként mindössze 10 nagyjátékfilmet jegyző filmpápa figyelmét újabban ugyan szinte kizárólag magnum opusa, az Avatar-széria bővítése köti le, ám így is képes gondoskodni arról, hogy a neve ne merüljön feledésbe a kékszínű őslakosok egyre repetitívebbé váló kalandjai között. Egykori slágerfilmjeit a Terminátor első részétől kezdődően A bolygó neve: Halálon át egészen a Titanicig digitálisan felújította és visszahozta már. 2017-ben így az átkalibrált egykori halálosztó és folyékony ellenfele csatáját is viszontláthattuk a nagyvásznon, ráadásul modern 3D-s formátumban és 4K felbontásban. Ezúttal a 3D-s hatástól szerencsére eltekintett a mester, a 4K azonban maradt, a magyarországi rajongók pedig a feliratos verzió mellett akár az eredeti szinkronnal is újraélhetik Sarah Connor második lázálmát.

Cyborgok, szörnyek, siker – James Cameron-portré 1.

2010. január 20.

James Cameron, aki a Titanickal – máig minden idők legnagyobb bevételét elérő és egyben legtöbb Oscar-díjjal jutalmazott mozijával – „világcsúcstartó” a hollywoodi sztárrendezők sorában, szinte pályafutása kezdetétől töretlenül a rivaldafényben áll. Neve, nagyjából az 1984-es Terminátortól kezdve, egyet jelent a garantált kasszasikerrel. Most pedig itt az „Avatar-láz”, így a forgatókönyvíró-rendezőnek jó esélye lehet új rekordokat dönteni.

Olvasd tovább  

A rémálmok születése

Habár a Terminátor 2. 1991-es évjáratú, gyökerei az akciófilmes zsáner aranykorában, a 80-as években keresendők. Az 1984-es Terminátor: A Halálosztó című mozi indította be az író-rendezője, James Cameron karrierjét, ám – ahogy az a sikersztoriknál már csak lenni szokott – eleinte egyetlen stúdió sem volt igazán lelkes a jövőből érkező gyilkológép történetétől, amely egyszerre volt akciófilm, sci-fi, thriller és még horrorelemeket is tartalmazott. Cameron ráadásul teljesen kezdőnek számított még a filmszakmában, háta mögött egyetlen kudarcos direktori próbálkozással (Piranha 2.), így amikor a rémálmain alapuló projektet végül felkarolta az Orion Pictures, a stúdió nem kis kockázatot vállalt.

Visszatekintve szintén meredeken hangzik, hogy a Conan, a barbár miatt ekkorra már Cameronnál lényegesen híresebbnek mondható Schwarzeneggert először nem a halálosztó T-800-as gép szerepére szemelték ki. Eredetileg a géppel párhuzamosan szintén a jövőből érkező Kyle Reese karakterét osztották volna rá, akinek meg kell mentenie az öntudatra ébredt harci gépezettől az emberiség még meg sem született megváltójának anyját, Sarah Connort. A siker kulcsa talán abban is rejlett, hogy az osztrák tölgyet nem igazán vonzotta a pozitív hős karaktere, amelynek eljátszásához komolyabban próbára kellett volna tennie ekkor még nem túl acélos szövegtanulási képességét. Ellenben Schwarzeneggernek jó ötletei voltak arra vonatkozóan, hogyan járhatna és tölthetné a fegyverét a szószátyárnak semmiképpen sem mondható antagonista, így végül nála kötött ki az elpusztíthatatlannak tűnő figura. És bár ez a felállás a Reese-re castingolt Michael Biehnnel és a Sarah-t alakító Linda Hamiltonnal sikeresnek, a stúdió számára pedig anyagilag jól jövedelmezőnek bizonyult, a folytatás előtt még komoly akadály tornyosult.

Cameron és Schwarzenegger nem sokkal az első rész után már egyeztettek a Terminátor 2. lehetőségéről, és a rendező fejében ekkorra meg is fogant az új, továbbfejlesztett gonosz, a T-800-as robotnál is kegyetlenebb és ellenállóbb T-1000-es karaktere. Ám mivel a korabeli technológia még nem tette lehetővé, hogy a folyékony fémből lévő gyilkos úgy nézzen ki a vásznon, ahogyan azt Cameron elképzelte, egyelőre jegelni kellett az ötletet. Ez azonban csak használt neki, hiszen a két robotos mozi között Cameron olyan filmeken dolgozhatott, mint A bolygó neve: Halál vagy A mélység titka. Ez a két projekt lényegében elő is készítette Az ítélet napja alcímet viselő film létrejöttét. Az Alien 2-ből Cameron az anyává válás drámáját, illetve az önfeláldozó gép motívumát mentette át a T2-be, A mélység titka elkészítése során pedig már kísérletezhetett azzal a digitális technológiával, amellyel 1991-ben végre a vászonra álmodhatta a hollywoodi filmtörténet egyik legemblematikusabb gonoszát, az alakváltó T-1000-est.

A kiválasztott fiú, a traumatizált anya és egy érző gép

Az 1984-es Terminátor – annak ellenére, hogy tele volt pakolva máig emlékezetes gegekkel és unásig idézett egysorosokkal („Visszajövök!”) – alapvetően egy sötét és nyomasztó hangulatú sci-fibe oltott akcióthriller volt, melyben olykor kifejezetten brutális jelenetek is helyet kaptak (lásd például Sarah lakótársa, Ginger lemészárlását). A kevert műfajúság, a korabeli akciófilmekben és slasher-horrorokban alkalmazott sérthetetlen, elpusztíthatatlan testek egyszemélyes hadserege a 80-as évek hollywoodi filmtermésének sajátosságai voltak, de még a 91-es folytatásnak is remekül álltak. A Terminátor 2. azonban merőben más film lett, mint az elődje volt.

A T1-ben Cameron a pörgős és zúzós akciójelenetek levezénylése mellett figyelt ugyan a karakterépítésre, de mind Kyle Reese önfeláldozása, mind pedig Sarah túlélővé edződése kissé felületes drámával párosult. Ráadásul Cameron női főszereplőjét, Sarah Connort a játékidő nagyrészében egy férfi megmentésére szoruló nőként ábrázolta, aki leginkább egy meglehetősen szexista módon kigondolt funkciót tölt be a cselekményben: meg kell szülnie az emberiség megváltóját. Az ítélet napja forgatókönyvének írása közben azonban Cameron már legalább annyi energiát szánt a karakterfejlesztésre, mint a nagyobb költségvetés miatt az előzőnél is látványosabb akciójelenetek kigondolására. Figurái összetettebbek, árnyaltabbak lettek, a sztori pedig érzékenyebb. A Terminátor 2. ugyanúgy szól a tinédzser John Connorról (Edward Furlong), akinek fel kell nőnie kiválasztottságához, hogy a jövőben (és a jelenben) ő lehessen az emberiség megmentője, mint az időközben önképző módon férfias szuperkatonává fejlődött Sarah-ról, akinek meg kell tanulnia maga mögött hagynia a traumáját, a jövőbeli háború miatti állandó készenlétet, és valódi, gondoskodó anyává kell válnia.

Akárcsak a T1-ben, a T2-ben is az anyaság tehát Sarah szükséglete, ám itt ez nem egy őt leegyszerűsítő feladatként hárul a karakterre, hanem a felszabadulást elhozó, vágyott állapotként, miután láthattuk, hogy jóval többre képes nőként, mint bármelyik férfi szereplő. Az emberiség feje felett lebegő végzet tudatától szenvedő, és az anyaságát emiatt meg nem élő Sarah gyötrődését Cameron ráadásul úgy teszi érzékletesebbé, hogy a mesterséges értelem öntudatra ébredése által elhozott világvégét egy álomjelenetben mutatja be, amelyben többek között egy játszótér megsemmisülését követhetjük végig, ahol Sarah saját naiv perszónája, a totyogó gyermekét istápoló pincérnő is hamuvá válik a tűzben.

Az egykori pusztító T-800-as terminátor karakterdrámája ugyancsak komoly figyelmet kapott Camerontól a T2 forgatókönyvében. Schwarzenegger figurája itt már nem egy kizárólag a küldetésére koncentráló, lelketlen monstrum, hanem csavaros módon John és ilyenformán az emberiség jövőjének védelmezőjeként, kimondottan pótapaként jelenik meg. A Johnnal és Sarah-val való együttműködés során megtanul humorizálni, mosolyogni, valamint megérti, hogy nem pusztán a külsejét tekintve lehet emberarcú. A gép jellemfejlődése és heroikus önfeláldozása már Cameron Alien-mozijában is központi sztorielem volt (vö: Bishop utolsó cselekedete), a T2-ben azonban mindez egy könnyfakasztóan megható jelenetben csúcsosodik ki, amelynek erejéből és hatásosságából Cameron alighanem a Titanic drámai zárlatához is merített.

A T2 tétjének Cameron egyrészt az ifjú John életben tartását, másrészt a jövendölés szerint a címbéli ítéletnapot, azaz a majdnem mindent felemésztő nukleáris égést elszabadító számítógépes rendszer és minden tartozékának teljes megsemmisítését teszi meg. Ezt a küldetést nehezíti a folyékony fémből összeálló T-1000-es modell (Robert Patrick), vagyis az új gonosz, aki – bár képes szúró-vágó fegyverré változtatni magát – már nem a slasher-monstrumok (Michael Myers, Jason) örököse, mint a Schwarzenegger-féle robotrém volt az első felvonásban, hanem a természetfeletti horrorok területéről ismert alakváltó démonlényeké. A T-1000-es kegyetlenebb, intelligensebb és ellenállóbb, mint a korábbi halálosztó volt, ám a fináléban történő totális megsemmisítése valódi megváltást hozhat Sarah számára, hiszen hősünknek az első részben még hátra kellett hagynia a T-800-as összezúzott, de még feltámasztható maradványait.

Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed!

A legfőbb kérdés persze az, hogy a rajongóknak való örömszerzésen túl volt-e egyéb aktualitása annak, hogy a T2-t a 2017-es visszatérése óta újra leporolták, erre pedig a mesterséges intelligencia házi használatának korában talán nem is olyan nehéz igennel felelni. A film készítésének évtizedében még csak a személyi számítógép és az internet kezdett el szépen lassan beszüremkedni az emberek hétköznapjaiba, mára azonban személyi asszisztenciát kaphatunk magunk mellé a bárki számára „ingyenesen” hozzáférhető MI által, amelyet egy személyben akarunk lexikonként, tanácsadóként, barátként vagy akár a pszichológusunkként használni, jóllehet egyik szerepre sem alkalmas maradéktalanul. Jóformán egyik napról a másikra tapasztaltuk meg, hogy a mesterséges intelligencia már nem a 2001: Űrodüsszeiából vagy az Alien-filmekből ismert űrkutatókat segítő, de a hétköznapi ember számára elérhetetlen kellékként van jelen, hanem majdnem olyan közeli társként, mint amilyenre Spike Jonze A nő című drámájában találhatunk példát.

A mesterséges intelligencia jelenlegi kettősségét kiválóan párhuzamba lehet állítani a T2 két terminátorával, mivel hozzáférhetőségével egyszerre jelent áldást és átkot is az emberiségnek. Bár ugyanúgy hasznosíthatjuk a segítségét, ahogy John és Sarah a T-800-asét, kártékony is tud lenni, mint a folyékony T-1000-es. Az életünket nem képes elvenni, de az agyunkat tökéletesen leépíthetjük általa, ha ahelyett, hogy gondolkodnánk vagy kreatív megoldásokkal állnánk elő, mindenben vakon rábízzuk magunkat a gépi elmére.

A Terminátor 2. tehát még mindig aktuális problémákkal foglalkozik, ráadásul mindezt digitálisan feljavított képminőségben teszi, amitől a fenti kettősség újra előcitálható. Egyfelől nagyszerű lehetőséget jelent egy ekkora klasszikust a vásznon is megtekinteni, másfelől azonban egy kicsit talán úgy érezhetjük, hogy a túlzott digitális feljavítással Cameron valamennyire rontott is az egyik legjobb mozijának befogadási élményén. A simára polírozott kép ugyan számos esetben kellemes, ám a közelik esetében steril és természetellenes, viaszbaba-hatást kölcsönöz az arcoknak. Főként akkor furcsa ezt nézni, amikor a teljesen letisztított premier plánok az időmúlás hatására a 91-es – egyébként zseniális – szinkron több helyen hallhatóan megkopott hangminőségével társulnak.

A hagyaték lázadása

A Terminátor 2. – Az ítélet napja remekbeszabott folytatás. Tökéletesen illeszkedik azon közönségfilmek közé (A keresztapa II, A bolygó neve: Halál, A Birodalom visszavág), amelyek túlszárnyalták előzményüket. Az első rész nyugtalanító zárlatával együtt a második végén beálló reményteli új egyensúlyhelyzet tökéletes egységet alkot, míg a Terminátor-széria folytatásai egytől egyig igyekeztek a bevétel oltárán megsemmisíteni a Cameron-féle történetvezetés következetesen és többnyire szépen épülő ívét.

A Terminátor 3. és a Megváltás alcímmel ellátott negyedik rész a szemtelenebb húzásaik (Sarah képen kívüli megölése) ellenére úgy-ahogy még fogyaszthatók, de az ötödik és a hatodik halálosztás már szembeköpi az első két Terminátor-film örökségét. A T2 történéseit egyetlen kezdőjelenettel zárójelbe tévő Terminátor: Sötét végzet legacy sequeljéhez ráadásul a korábban egyszer már bölcsen kiszálló Cameronnak is köze volt, így sajnos a minőségi epizódok újra mozikba küldésével együtt sem mondható el, hogy Cameron valóban tiszteletben akarná tartani az időutazó gépek és az emberek szembenállásáról szóló vízióinak utóéletét.