Az igaz történeten alapuló A világ leggazdagabb asszonya egy krőzus vállalkozó mindennapjain keresztül figurázná ki azt a bizonyos felső tízezret, de Thierry Klifa adaptációját még az európai film állócsilaga, Isabelle Huppert se tudja megmenteni a középszerűségtől.
A szépségipar trónusán székelő Marianne Farrère (Isabelle Huppert) élete leginkább a mindenkori királyi családok tagjaiéra emlékeztet, tűpontosan beoszott napirendi teendői között levegőt venni is alig van ideje, palotaszerű otthonában befolyásos üzletemberek és a hatalmi elit öltönyös figurái adogatják egymásnak a kilincset. A világ leggazdagabb asszonyának címét viselő Marianne már kezd belefásulni a pompa ellenére is halványan csillogó mindennapokba, magánya pedig úgy válik egyre tarthatatlanabbá, hogy családja, elsősorban politikus férje és ,,trónvárományos’’ lánya is életének szerves részét képezik. Az apjának is köszönhetően hatalmas vagyonra szert tevő asszony új barátokra és élményekre vágyik – de leginkább szabadságra, ami kiemelné őt ebből a csapdahelyzetből és legalább utolsó éveit egy kis nyugalommal töltené meg. Itt jön a képbe a szeleburdi és nagyszájú fotós, Pierre-Alain Fantin (Laurent Lafitte), aki kirobbanó energiájával ha nyugalmat nem is, a szabadság ígéretét mindenképp tálcán kínálja.
A L’Oréal francia kozmetikai cég örökösnőjének és a belőle csúnyán hasznot húzó fotográfus barátjának igaz története annak idején nagy vihart kavart a sajtóban, perek sokaságát hagyva maguk után, sőt, valamelyest még Nicolas Sarkozy akkori köztársasági elnök bukásához is közük volt. Nagy kár, hogy a fővesztést okozó korrupciós ügyek, a mindenkori dinasztiák belső harcai és a másik mániákus kihasználásának pszichológiai vizsgálata helyett Thierry Klifa filmje inkább a külszíni mutatványokra fókuszál, melynek következtében elég nehéz bármely szereplőhöz kicsit is közel kerülni.
A világ leggazdagabb asszonya a kívülről érkező és a család struktúráját felforgató idegenekről szóló (pl. Teoréma) filmek narratív szerkezetébe is belekóstol, teszi mindezt a hírességeket fotografáló fényképész karakterén keresztül, de annak jól bejáratott fokozatain már nem óhajt végigmenni, vagy legalábbis nem elég kiegyensúlyozottan. A Farrère famíliába derült égből villámcsapásként betolakodó fényképész nem csak az életvégi válságban ragadt asszonyra van óriási hatással, hanem annak teljes környezetére is: a nő családjának, de a kiszolgáló személyzetnek is rövid időn belül meggyűlik vele a baja, amire a homoszexualitását amúgy nyíltan vállaló művész becsülettel rá is játszik. Ennek ellenére a mindenkibe belepiszkáló, az írott és íratlan szabályokra is magasról fittyet hányó Pierre-Alain Fantin gyakorlatilag a közösség fogadott tagjává válik, még ha azt a bizonyos igent egyedül a női családfő mondja is csak ki. Bár elég nyilvánvaló a projektjeire egyre gyakrabban kunyeráló fényképész szándéka – ti. megkopasztani a dúsgazdag asszonyt –, azt csak az éppen felszabadulását ünneplő nő nem óhajtja észrevenni, cserébe viszont egyre távolabb sodródik családjától. Az „inváziós” alaphelyzet mellett a film egy király- és identitásdráma, továbbá egy bukástörténet csíráit is magában hordozza, de ezen lehetőségeket végül a komédia oltárán áldozza fel.
A megtörtént események árnyékából ítélve a társadalmi normákat kénye-kedve szerint dekonstruáló fényképész figurája jóval vérszegényebbnek érződik: az ügyet tárgyaló cikkekből az látszik kirajzolódni, hogy a ma már 78 esztendős François-Marie Banier sokkal vérszomjasabb ,,vámpír’’ volt filmes megfelelőjénél, de vészesen romló egészségügyi állapotának és így egyre beszámíthatatlanabb mivoltának köszönhetően már maga a filantróp címszereplő (Liliane Bettencourt 2014-ben, 94 évesen hunyt el) is jócskán kiszolgáltatottabb helyzetben volt a való életben, mint ebben az adaptációban, amiben betegségéről gyakorlatilag szó se esik. Jóllehet egy filmtől akkor sem számonkérhető a valóság átfogalmazása, ha még az első kép előtt fel is ugrik az „igaz történet alapján” címke, talán joggal érezhetjük, hogy a sztori drámaisága veszített fajsúlyosságából.
A poénok, melyek elsőszámú szállítója a léhaságból jeles, de karizmával jócskán megáldott fotográfus, nagyjából a film első fél órája után válnak önismétlővé, amit az addig vidáman röhécselő, de akkortájra már el-elhallgató közönség reakciónélkülisége is jól szemléltet. Egy darabig valóban szórakoztató, ahogy ez a tehetséges és magával ragadó művészember páros lábbal rondít bele az elit biztosnak hitt buborékjába, de egy idő után elfogynak az eredeti ötletek. Isabelle Huppert persze 73 évesen is zseniális, jól áll neki a milliós ruhákban és ékszerekben pózoló, de közben a luxusból menekülni is akaró nagyasszony karaktere, rajta ezúttal sem múlott semmi.
A cannes-i filmfesztiválon versenyen kívül bemutatkozó A világ leggazdagabb asszonya a felső tízezren akart volna velünk együtt nevetni egy jót, de lehetőleg úgy, hogy közben senkit sem sért meg. Ma viszont, amikor a legtehetősebbek szinte tényleg bármit megtehetnek, mondjuk örök életet vásárolnak maguknak, talán nem bánnánk, ha legalább egy kicsit megsértődnének azok, akiből éppen viccet szándékszunk csinálni.
